Hogy érezted magad, amikor a Madrid végre tizedszer is Európa trónjára ülhetett?
Óriási büszkeség és boldogság volt számomra. Ez egy igazán fontos mérföldkõ a klubunknak. Tizenkét év meglehetõsen hosszú idõ a saját mértékeinket nézve, de volt olyan idõszak, amikor még aktív játékos voltam, hogy 32 évet kellett várnunk arra, hogy hetedszerre is miénk legyen ez a cím. Ez mindig egy különleges versenysorozat volt. Remek csapatok játszanak benne, meglehetõsen rövid, így elég egy meccsen bukni az egyenes kieséses szakaszban és már csak minimális, vagy zéró esélyed van arra, hogy rendbe hozd a dolgot.
Ahogy te is elmondtad, a Madrid egy hosszú szünetnek vetett véget 1998-ban. Idegesek voltatok a döntõ elõtt?
A spanyol bajnokságban nagyon rosszul álltunk, úgy gondoltuk, hogy az 1999-es sorozatra nem is tudjuk kvalifikálni magunkat. A BL volt az egyetlen kiírás, ahol nyerhettünk abban az évben; ez volt az egyetlen reményünk, de nagyon akartuk. A Dortmund elleni elõdöntõ-visszavágó után már csak a döntõre gondoltunk, mert tudtuk, hogy mit jelenthet a megnyerése a klubnak és nekünk. Amszterdamba esélytelenebb csapatként érkeztünk, mindenki azt gondolta, hogy a Juventusnak van nagyobb sansza, nekünk pedig minimális. Egy tapasztalt csapatunk volt, tudtuk, hogy ez az utolsó és legnagyobb esélyünk arra, hogy megnyerjük a sorozatot. És akkor, abban a pillanatban megmutattuk magunkat a világnak. Nem hagytuk, hogy ez a lehetõség kicsússzon a kezeink közül.
Háromszor nyertél Bajnokok Ligáját. Az elsõ volt a legjobb?
Egyértelmûen. Persze ez a versenysorozat csodás, mi pedig háromszor is megnyertük öt év alatt, de a hetedik egy komoly mérföldkõ volt mindannyiunknak és a generációnknak is. A vágy, hogy Európa bajnokai legyünk, a klub DNS-ébe van kódolva, ezért is volt igazán nagy szám az, hogy véget vetettünk egy 32 éven át tartó éhínségnek. Madridban mindenki az utcán ünnepelt, sosem láttunk olyat korábban.
A 2000-es döntõ a Valencia ellen az elsõ alkalom volt, amikor két azonos országból származó klub játszotta a döntõt. Mire emlékszel ebbõl?
Abban az évben mi számítottunk esélyesnek, de megmutattuk a világnak, hogy hiszünk magunkban. Az a generáció csodás volt. Michel Salgado, Roberto Carlos, Iván Campo, Iván Helguera, Aitor Karanka… A kapuban pedig már akkor Iker Casillas állt. Aztán ott volt McManaman, Redondo, Anelka, Raúl, Morientes… Az 1998-as gyõzelem után sok játékos lecserélõdött, de a magabiztosság ugyanaz maradt.
Te voltál a kapitány a 2002-es, harmadik gyõzelem alkalmával. Milyen volt megverni a Bayer Leverkusen együttesét azzal a csodálatos Zidane-góllal?
Ez olyasmi, amit örökre magaddal viszel az emlékeidben. Valami nagyon izgalmas. Amikor a televízióban nézed, nem is fogod fel, hogy mennyire nehéz egy ilyen gólt belõni. Tíz különbözõ szögbõl is láthatod, de amikor ott álltunk és láttuk, ahogy megrúgja a labdát, ami olyan magasról érkezik… 30-40 méterre voltam tõle. Emlékszem, hogy Solari passzolta a labdát Roberto Carlosnak a szélre, aki beadta, ahogy tudta, de egy nagyon nehéz labda volt… Aztán Zizou jött azzal a hihetetlen mozdulattal. Elakadt a szavunk.
Most, hogy vége a 12 éves böjtnek, gondolod, hogy a Madrid most a te generációdéhoz hasonló sikerek elõtt áll?
Úgy gondolom, hogy igen. Erõsek, magabiztosak, egy nagyon szoros döntõn nyertek tavaly. Igaz, hogy minden rekord azért van, hogy megdöntsék. Most mindenki pesszimista, mivel egyetlen klub sem nyerte meg kétszer egymás után a Bajnokok Ligáját, de szerintem most egy nagyon erõs csapatunk van és egy kiváló edzõ vezet minket.
