„Az ember mindent megváltoztathat. Cserélhet arcot, házat, családot, barátnõt, vallást, Istent. De van valami, amit nem változtathat meg: a szenvedélyét” – mondja a Szemekbe zárt titkok címû nagy sikerû argentin mozifilm szereplõje, Pablo Sandoval a kocsmában, egy pohár whisky-vel a kezében. Az Oscar-díjas alkotásban a Racing de Avellaneda nevû sportklubról beszélnek. Álvaro Morata számára ezt a szenvedélyt már kisgyermekkora óta a Real Madrid jelenti.
Kevés olyan meghatározó élménye van a gyermekkornak, mint felölteni a kedvenc focicsapat mezét. Elég egyszer megtenni, mégis örök életre szól. Minden halandó, – tolmácsolja Eduardo Sacheri író gondolatait Sandoval – kivéve a színeket. Sok bizonyíték van arra, hogy Morata a bölcsõtõl fogva madridista, de kevés bír közülük akkora értékkel, mint egy fotó, amelyen a Real Madrid mezében szerepel.
Kicsi volt még, és szõke volt a haja, amikor alig öt évesen arról álmodozott, hogy egy nap Raúl nyomdokaiba lép. Álvaro 1992. október 23-án született Madridban. Az õ története is – csakúgy, mint a legendás hetesé – átívelt a La Romaredán, de errõl sorozatunk második fejezetében szólunk majd.
Mielõtt Morata bemutatkozott volna a Real Madridban, három csapatban is megfordult: játszott az iskolai együttesben, az El Pradóban, az Atléticóban és a Getafében. A kör 2008-ban, Valdebebasban zárult be.
A Pradótól az Atléticóig
A Real Madrid felnõtt csapatába frissen felkerült játékos története a Mirasierra nevû kerületben vette kezdetét. A Prado legfényesebb csillagát José Ruiz trenírozta. „Velünk volt az általános iskola harmadik osztályától hatodikig, és mindig bajnokok voltunk. Gyakran jöttek el miatta a Madrid és az Atleti megfigyelõi” – idézi fel emlékeit az egykori mester. Ötödikben el akarta vinni az Atlético, de akkoriban rossz jegyeket kapott, és a szülei nem engedték.
„Ha nem passzolt egy üresen álló játékoshoz, hanem egyedül vitte végig az akciót, majd gólt szerzett, lecseréltem. Ilyenkor egyenesen a pad felé indult, hiába volt eredményes. Azt akartam, hogy csapatban játsszon, hogy megtanuljon önzetlen lenni” – mondja Ruíz.
Az Atlético ragaszkodott hozzá, és végül 2004-ben leigazolta. A színei ellenére Morata piros-fehérben kezdett játszani, többek közt azért, mert ez közelebb volt az otthonához. Hamarosan az Atlético magasabb szintû csapataiba sorolták, így találkozott többek köezt Kokéval, Sergio Marcosszal és Borja Bastónnal is…
Rossz emlékek
Morata nem õriz szép emlékeket az Atléticóval kapcsolatban. Önszántából ment el, nem küldték. José Mari Amorrortu, aki akkoriban a klub utánpótlásáért felelt, most így nyilatkozik róla: „A saját döntése volt, hogy elment. Több lehetõséget akart. Borjával felváltva szerepelt az egyik korosztályos csapatban, de õ kevesebbet játszott. Örülök, hogy idáig jutott, mert jó srác. Rengeteget fejlõdött.”
Az Atlético után a Getafe következett, és az itt eltöltött egy év során Dani Arias kezei alatt edzett. „Nagyszerû adottságai voltak. A presszionáláson dolgoztunk a legtöbbet. Megszenvedett érte, de most már nagyon jól csinálja” – mondja Arias.
Dani is dicséri az emberi tulajdonságait. „Nagyon kedves és nagylelkû volt, megszerettette magát. Sokszor lepte meg a társait, például új cipõkkel. Õ volt a legalázatosabb.”
Ez volt az utolsó állomáshelye, mielõtt megérkezett Valdebebasba.
