Legutóbb három éve beszélgettünk. Épp akkor mentél a világbajnokságra, és azt jósoltad, hogy Spanyolország lesz a gyõztes. Azóta hogy alakult az életed?
Igen, emlékszem… Szakmai szempontból még mindig a Telecincónál vagyok bemondó, írok a Marcának és a mexikói Televisával is együttmûködöm. Magánemberként pedig az utazás óta kicsit népszerûbb lettem. Azt mondanám, hogy az életem ugyanolyan, csak most többen látják.
És hogy kezeled ezt a nagy figyelmet?
Ha egy ilyen helyzetben találod magad, az elõször nem fog tetszeni. Mindig felhúzod magad, ha egy magazin hasábjain jelensz meg, és olyan dolgokat írnak rólad, amelyekbe nincs beleszólásod. Nem vagy felkészülve arra, hogy egész nap kamerák loholjanak utánad, és amikor azt mondom, hogy egész nap, akkor úgy értem, hogy huszonnégy órában. Onnantól kezdve, hogy bemész egy könyvesboltba, egészen odáig, amikor kenyeret vásárolsz szombaton. Igazság szerint a legjobban az zavar, hogy a vásárlásaimról jelentetnek meg híreket. A legrosszabb nem az, hogy lefotóznak, hanem az, hogy teljesen természetesnek veszik, amit a képen látnak. Az életem nem olyan, mint amilyennek a magazinokból tûnik.
Megváltoztatott téged ez a folyamatos figyelem?
Anélkül, hogy észrevennéd, egyfajta védelmi reakcióként kicsit megváltozol. Egy kicsit visszavonulsz, egy kicsit befelé fordulsz, kevésbé leszel magabiztos. Tudom, hogy így van, mivel sokan mondták ezt, akik jól ismernek. Nem kell semmi különleges dolgot elképzelni egyébként, csak nehéz kezelni a dolgot, különösen, amikor valami olyat csinálsz, amit elõtte is csináltál, ami az én esetemben a sport, egy gyermekkori szenvedély. Igazság szerint szívesen lennék ismeretlen, mint a kollégáim közül legtöbben.
Raquel del Rosario mondta nekünk, hogy „a hírnév és a névtelenség hiánya hozta ki belõlem a legjobbat, és választanom kellett két dolog között: dühös leszek az egész világra, vagy azt mondom, hogy ez az én életem, és boldog akarok lenni”. Te melyiket választottad?
Emlékszem az interjúra, és a mondatra is, mivel tökéletesen egyetértek vele. Még mindig õrlõdöm. A folyton követõ kamerák zavarják az életed. De most már megtanulom, hogy kinek mondhatok el egy-egy titkot, és kinek nem. Látom, hogy újra kezdek jobban lenni, most már nyugodtabb vagyok, mivel eldöntöttem, hogy nem akarom megtagadni önmagam.
Félénk ember vagy.
Igen, nagyon. Néha az emberek ezt összekeverik azzal, hogy rossz kedvem van, mivel próbálom a lehetõ legkevesebb figyelmet magamra vonni, ha az utcán vagyok, és mindig matatok valamit a kezeimmel.
A lehetõség, hogy segíts másokon, a hírnév jó oldala?
Minden kétséget kizáróan az. Ez a legjobb része. Nincs jobb annál, mint mások megsegítése.
Mesélj egy kicsit a Vöröskeresztnél végzett munkádról.
Imádom, mivel nagyon kézzelfogható dolog: ételadományokat juttatunk el azokhoz, akiket a válság gazdaságilag sebezhetõvé tett. Nagyon szomorú, ha valakinek semmije nincs az életben, vagy ha jól éltél, megvolt, ami kellett, majd egyszer csak minden elveszett. Jelenleg vannak emberek, akik különbözõ bevásárlószatyrokkal jönnek a Vöröskereszthez segítségért, hogy amikor hazatérnek, úgy tûnjön, mintha valóban bevásárolni lettek volna. Számomra ez kemény. Nagyon. A saját szememmel láttam ezt. A Telecinco nem is kért meg arra, hogy vegyek részt egy ilyen eseményen, mert azt gondolták, hogy Madrid egyik legforgalmasabb terére nem mennék ki, de egy kollégám beszélt nekem a dologról, én pedig azonnal azt mondtam: Miért ne? És nagyon jól éreztem magam. Megtöltöttük az adománydobozt. Ez egy nagy siker volt. Akkor boldogan mentem haza.
Milyen rég volt már, hogy egy nyugodt kört tudtál tenni Madridban?
Korábban ez volt az egyik hobbim. Imádom az utca zajait. Rég csináltam már. A minap, a Vöröskeresztnek köszönhetõen újra átélhettem kicsit. Elmentem az El Corte Inglésbe, és azt gondoltam, „ez pont olyan, mint régen, amikor azzal töltöttem a vasárnapjaimat, hogy CD lemezeket vásárolgattam.” Nincs semmi, amit jobban szeretnék a zenénél.
Tényleg?
Igen. Hogy megértsd, mire gondolok, amikor kicsi voltam és a többiek Parchíst (Gyermekzenét játszó zenekar a 90-es évekbõl. A szerk.) hallgattak, én Eric Clapton, Michael Jackson, Paul McCartney, Simon & Garfunkel koncertekre jártam. Három évesen! Ezt édesapámnak köszönhettem. Mindent lejátszott nekem. Igazából az álmon az, hogy egy zenei rádiómûsort vezethessek. Imádnám!
Mi a kedvenc zeneszámod?
A Local Hero a Dire Straitstõl. Mindig berakom a kocsiban. Maximális hangerõn.
Játszol valamilyen hangszeren?
Igen, nyolc éves korom óta zongorázom. Van is egy akusztikus zongorám otthon, bár a legutóbbi három évben nem sokat játszottam rajta, mivel ha nem vagy elég nyugodt, nem tudsz elég kreatív lenni… De a minap megláttam a szekrényben, és azt gondoltam, ideje lenne elõkapni. (nevet)
Hogy állsz a közösségi oldalakkal?
Néha egy kicsit megõrjít, hogy azok az emberek, akik inzultálnak másokat ezeken az oldalakon, nagyobb figyelmet kapnak, mint akik valamilyen építõ jellegû dolgot csinálnak, akik ráadásul még kisebbségben is vannak. Én azokat az embereket preferálom, akik támogatnak, bátorítanak, akik éreztetik a szeretetüket a Facebookon és Twitteren keresztül.
Mi a véleményed az Iniestával kapcsolatos bakidról? (Sara a világbajnokságon a portugálok elleni meccs után készített interjúban megkérdezte Iniestától, hogy szívesen rúgott volna-e büntetõt, amire a játékos csak annyit felelt: „Igen, de igazából én rúgtam a másodikat.” A szerk.)
Én is ember vagyok, úgyhogy volt és lesz is még szakmai hibám. Ehhez csak annyit mondanék még, hogy épp egy nyolc órás élõ felvétel, tizenöt interjú volt a hátunk mögött. Amikor az oldalvonalnál vagy, folyamatosan mozogsz. Könnyû kihagyni egy-egy mozzanatot. De nem felejtheted el, hogy ez csak egy futballmeccs. Voltak, akik akkoriban olyat állítottak, ami szerintem nem állja meg a helyét, hogy ez felért egy politikai hibával. Elõször is nekem kell idegesnek lennem, ha hibázok. Igaz, hibáztam. Egy teljesen abszurd baki volt ez, amit már a készítés közben észrevettem, de élõ adásban menned kell tovább. Szerintem nincs probléma azzal, ha valakinek véleménye van arról, hogy hibáztál, de túlzásba azért nem kell vinni.
Gondoltál már arra, hogy sokkal élesebb kritikáknak vagy kitéve, mint más újságírók?
Igen. Néha elfog az érzés, hogy nekem semmit nem felejtenek el. Nem áldozatnak akarom beállítani magam, egyszerûen ezt érzem a szívemben. Nem vagyok Facebookon vagy Twitteren, de ha lennék, akkor sem kritizálnék így egy kollégát.
Mik azok a dolgok, amik segítenek kezelni ezt a nyomást és normálisan élni az életed?
A leginkább a szeretteim. A családom Toledóban él, és az elmúlt kilenc évben, amióta Madridban élek, minden egyes nap beszélek édesanyámmal telefonon. Minden jobb, amikor vele beszélek. A kollégáimtól is sok támogatást kapok, csodálatos emberek, és segítenek túltenni magam a történéseken, és nevetni azokon. A másik legfontosabb dolog, hogy sohasem szabad elfelejteni, honnan jöttél. Még mindig ugyanazok a barátaim, akik régen, és nagyon szeretnék egy szabadnapot, amit velük tölthetnék. Néhány héttel ezelõtt együtt sütögettünk, és nagyon jól éreztem magam, végre nem futballról, hanem a zenérõl beszélgettünk.
Segített neked Iker abban, hogy kezelni tudd a média zaklató magatartását?
Amikor találkoztam Ikerrel, õ már tizenegy éve híres volt, ismerte ennek mindkét oldalát. Tudtam, hogy ki leszek téve a kritikáknak. És igen, sokat segített nekem az egész megélésében, és abban, hogy nevetni tudjak magamon. Amikor kimerülten hazaérek, mindig figyel rám. A nap végén pedig azt mondja: „Sara, tedd túl magad rajta. Éld az életed. Boldognak és nyugodtnak kell lenned, minden rendben lesz.” Ezeket pedig tapasztalatból mondja nekem, mindazok alapján, amiken õ átment az idõk során. Segített nekem megnyugodni. Tanácsokat adott, amivel sokat segített.
Õt mindenki szereti.
Azért vagyok vele, mert jó és nagylelkû ember. Azok az értékek, amelyeket az emberek látnak, valóban benne vannak. Ha kívülrõl úgy tûnik, hogy jó ember, közelrõl még jobb. Számomra nagyon fontos, hogy jó ember legyen mellettem, mert az ilyen energia pozitívan hat az emberre. Érzem a szeretetet, amit az emberektõl kap és nekik ad. Az, hogy együtt vagyunk, csak megsokszorozza ezt.
Milyen dolgok gazdagítják még a mindennapi életedet?
Van egy hû társam, a kutyám. A neve Doce, õ egy nagyon okos golden retriever. Õ Spanyolország legismertebb kutyája! (nevet) Az állatok hihetetlen békességet adnak neked, és nem tartanak haragot. Mindig mellettem van, amikor egyedül vagyok otthon.
Sok idõt töltesz egyedül?
Igen. Mindketten sokat utazunk, de én olyan ember vagyok, aki élvezi az egyedüllétet. Néha semmi különöset nem csinálok, csak jobban megismerem magam. Úgy gondolom, hogy a magány valamilyen szinten mindenkinek jót tesz, legyen kapcsolatban, vagy egyedül.
Mit gondolsz a legutóbbi Asztúria Hercege Díjról?
Ez egy jól megérdemelt díj. Elsõ alkalommal fordult elõ, hogy valaki kétszer is megkapta. Iker és Xavi már a válogatottal is megkapta ezt az elismerést két évvel ezelõtt. Nagyon örülök neki. Úgy gondolom, hogy néha nem vagyunk tudatában annak, amit a válogatottunk véghezvisz. Segítettek egységesíteni egy országot, és kicsit feledtették a rossz idõket. Ha pedig arra is emlékezünk, hogy Iker és Xavi sok dolgot együtt csináltak, akkor az még jobb. Két olyan ember kapta ezt a díjat, akik tizenöt éves koruk óta együtt játszanak, akik a két legnagyobb rivális csapatot erõsítik, akik Nigériában, Dél-Afrikában is nyertek, ez pedig csodálatos. Néhányan megkérdõjelezték a dolgot, mondván az egész válogatott is kaphatta volna. De ezt a díjat szívvel adják.
Hogy is volt az a bizonyos csók?
Pont úgy, ahogy láttad. Egyáltalán nem számítottam rá! Keményen dolgoztam, koncentráltam az interjúra, és nagyon spontán volt az egész. Abban a pillanatban minden mást elfelejtesz, még a kamerákat is. Nem számítottunk arra sem, hogy ennek ekkora visszhangja lesz. A haza vezetõ úton már gondoltuk, mivel mindenki errõl beszélt. Talán az is benne volt, ami történt Afrikában, a kritika, amit a válogatott kapott, miszerint miattam kaptak ki Svájc ellen. Ez túl sok volt nekem. Az volt az elsõ világbajnokságom, és csak a munkámra koncentráltam. Nehéz volt úgy látni magam a The Times címoldalán, hogy „akit hibáztatni lehet”. Mert én vontam el a kapus figyelmét. Az emberek elfelejtik, hogy mi is emberek vagyunk. Vannak családjaink, barátaink, figyelünk egymásra. Sportszempontból azon a tornán igazából sokat szenvedtünk. Annyi érzés kavargott bennünk, és hirtelen jött ez a csodálatos döntõ, magadba nézel, és a másodperc törtrésze alatt minden átfut az agyadon, ami addig történt, és amit éreztél. Iker csókja a lelkébõl jött, mivel õ ilyen. Én pedig úgy gondoltam, hogy ez egy csodás dolog. Sosem lesz már ilyen pillanat. Megnevettetett, elérzékenyültem tõle, és többen megállítottak az utcán azzal, hogy „otthon voltam, és amikor láttalak benneteket, megragadtam a feleségemet, és megcsókoltam”. Ilyenkor gondolod azt, hogy igen, ez az, ami kell, hogy jó dolgok történjenek, és mintha elindult volna egy láncreakció. Úgyhogy boldog vagyok, amiért másokat is arra inspiráltunk, hogy csókolózzanak.
Szépség, barátság, siker, szerelem… Mond el nekem, hogy mire vágysz, mirõl álmodozol, hiszen úgy tûnik, mindened megvan.
Leginkább szeretnék még sokáig újságíróként dolgozni, és nem csak sport kapcsán, hanem más típusú hírekkel. Vannak dolgok, amik aggasztanak, mint például a rák, amiben sok ember és sok barátom szenved. Tehát azt is szeretném, hogy a szeretteim sokáig egészségesek maradjanak. Számomra az, hogy álmaim vannak, egy kicsit egoistának tûnik. Minden reggel hálás vagyok azért, hogy felkelhetek, hogy megtehetem, amit szoktam, hogy megírhatom a híreket, hogy a kollégáimmal lehetek, és jól érezhetem magam úgy, ahogy vagyok.
Amikor mérlegre helyezed a jó és a rossz dolgokat az életedben, mik azok a jó dolgok, amikre a legszívesebben emlékszel?
Mondhatnék mennyei strandokat, csodálatos helyeket, ahol különleges élményekben lehetett részem. De elõször azok a pillanatok jutnak eszembe, amelyeket a nagyapámmal töltöttem el gyermekkoromban a családi szõlõskertben. Felugranék egy traktorra, és még emlékszem, milyen volt hajnali kelés után szõlõt taposni. Emlékszem az illatokra. Még mindig imádok szõlõbirtokokon sétálni szeptemberben, esõs napokon, és imádom a szüreteket is. És arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért olyan helyrõl jöttem, ahova bármikor visszatérhetek.
Sara Carbonero Elle Spain December 2012
A sorozat korábbi részei:
Carol Celico: Feleség, anya, barát, aki szereti Jézust. Kaká büszkesége.
Irina Shayk, akit egyáltalán nem érdekel a foci
