Innen, itthonról bizony nem is olyan könnyû ez. Pedig az indulás elõtt naivan gondolhattuk, hogy mindent tudunk Puskás Ferencrõl és az iránta tanúsított tiszteletrõl. Aztán még a megannyit tapasztalt kollégák is rájöttek, mégsem. Mert ahhoz, hogy átérezzük a bevezetõben említettek jelentõségét, jobb kiutazni Spanyolországba, és testközelbõl megélni azt a miliõt, ami körülveszi Puskás Ferencet, és a róla elkeresztelt “heteket.”
Az elsõ nap a meccs napja, a Juventus elleni BL-örökrangadóé. Addig nem sok minden történik sem a spanyol fõvárosban, sem a hotel környékén, hacsak nem vesszük azt, hogy a Sonka Múzeumban – ahol elfogyasztottuk az ebédet – máris megvan az elsõ Puskásos-élmény: az egyik kolléga retro Puskás-mezben kéri a számlát a pincértõl, aki persze rögtön felismeri, honnan jöttünk: “Puszkasz? Nagy játékos. Nagy magyar játékos!”
Ebben nem volt semmi meglepõ, mert az ezt megelõzõ madridi utamon, amikor beültem egy helyi kocsmába, és az egyik mellettem ülõnek elmondtam, honnan jöttem, kapásból azt a viszontválaszt kaptam: “Áááá Puszkasz!” Szóval, ez teljesen természetes.
A meccs estéje úgy telik, ahogy általában, a stadionnál már órákkal a kezdés elõtt gyülekeznek az emberek, a hangulat olyan igazi latinos, ellenségeskedésnek nyoma sincs. Még bõ másfél óra a kezdésig, így van idõ elnézni a Bernabéu szomszédságában elhelyezkedõ Chiquifrui-étterembe, Puskás egykori kedvenc találkahelyére, ami ekkor már tömve van, gyakorlatilag mozdulni sem lehet. Itt még gyorsan lehúzunk egy sört, közben hallgatjuk, amint a Madrid-ultrák a fás-rész mellett petárdákat durrogtatnak. Mi pedig találkozunk a tulaj kutyájával, akit ki nem találják, de Puskás-névre kereszteltek.
Ekkor már egyre jobban érzõdik a meccshangulat, és az, hogy azért csaknem egy baráti összejövetel lesz nemsokára a Bernabéu-stadionban, hanem Európa egyik legnagyobb örökbecsûje.
Ami amúgy nem nagy szó, maga a meccs lehetne jobb is: a Madrid leszámítva azt, hogy néhány szélvészgyors támadást vezet, kimondottan csalódás az elsõ félidõben, még szerencse, hogy a játékvezetõre hatással van a Bernabéu-stadion atmoszférája – ami a BL-meccseken teljesen más, sokkal nyomasztóbb, mint egy mezei bajnoki esetében. A három pont azért otthon marad, a legmaradandóbb élmény azonban az, hogy amikor Andrea Pirlót a második félidõben lecserélik, a stadionban mindenki vastapssal búcsúzik tõle. Ott így megy egy, ezen tulajdonképpen nem is kell meglepõdni – jegyzi meg a mellettem ülõ újságíró.
A felvezetés megvolt, a Madrid nyert, másnap jó hangulatban jöhetett Puskás szobrának felavatása Valdebebasban. Ahová nem kicsit bonyolult mûvelet bejutni, arrafele, és leginkább a létesítmény környékén bizony nem sétálhat csak úgy akárki anélkül, hogy legalább két biztonsági ne lépne gyorsan elé, amikor a fõbejárat felé közeledik. Vannak persze kivételek: Francisco Gento csak azért nem közlekedik vörös szõnyegen, mert az nincs a Real Madrid sportvárosában, és Bözsi nénire is mindenki nagyon ügyel.
A Sportváros egyik termében az ilyenkor szokásos beszédek nyitják a szoboravatót, itt elhangzik, hogy “a spanyol és a magyar nép barátságában Öcsi bácsi az örökös nagykövet” és aki nekik Pancho, az nekünk Puskás, mítosz. Abban is egyetérthet mind a két nép, hogy amit Puskás tett Madridba érkezésekor, az emberfeletti teljesítmény volt: harmincon túl tudott maradandót alkotni a világ legjobb csapatában, úgy, hogy ebben nagyon sokan kételkedtek akkor – ezt Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke jegyezte meg.
A beszédek után az udvaron kerül leleplezésre a Pedro Montes által készített szobor (amirõl itt most ne beszéljünk sokat, csak annyit, hogy a magyar olvasók szerint inkább Zenthe Ferencre hasonlít…), de még elõtte igen megható és fotogén jelenet, amint az elsõ széksorban Florentino Pérez a láthatóan meghatódott Bözsi néni kezét szorongatja.
A szoboravató után néhány órával következik a Puskás-fórum, a Bernabéu-stadion elnöki termének szomszédságában. Természetesen a nagy magyar játékosról értekeznek, a sztorikat pedig olyan legendás csapattársak közvetítésében hallhatjuk, mint Santamaría, a korszakos uruguayi bekk, Gento, a villámléptõ szélsõ (az akkori Gareth Bale? – ezen vitatkozunk odafele a buszon), az egyedüli labdarúgó, aki hat BEK-et tudott nyerni és Amancio, aki az 1966-os Partizan elleni BEK-döntõben az egyenlítõ gólt szerezte.
Persze itt újra sok jót hallunk Puskás személyiségérõl, megtudjuk, hogy Öcsi bácsi a meccsek után mindenkinél gyorsabban zuhanyzott, így rendre õ volt az elsõ, aki találkozott az újságírókkal és a szurkolókkal – mert neki ez mindig nagyon fontos volt. Mint ahogy az is, hogy amikor az utcán sétált a csapattársaival, és látott egy fázó hajléktalant, sosem ment el úgy mellette, hogy ne adott volna neki néhány pezetát kenyérre.
És hát itt is elõjön a mérhetetlen tisztelet, mert Amancio amikor megkapja a szót, még mielõtt belekezdene beszédébe, tisztelete jeléül feláll a székébõl. S közben az arcán abszolút látszik, ez a gesztus nemcsak mutatólag eltervezett, hanem komoly és õszinte gesztus, neki ennyit számított, hogy együtt játszhatott Puskással.
A teremben sokszor elhangzik, hogy Puskás utánozhatatlan, Amancio például egyenesen megsértõdik, amikor valaki arról kérdezi, a mai Madridból valaki-hasonlítható-e hozzá. Senki, persze, de azért csak sikerül kierõszakolni, hogy ha valaki mérhetõ Puskáshoz a mai csapatból, akkor az Cristiano Ronaldo – de õ is csak a lövési technikát illetõen.
Tóth-Zele József, a Real Madrid egykori utánpótlásigazgatója, Puskás jó barátja idézi fel azt a történetet, hogy “volt olyan, amikor a bal lábával felemelt egy literes konyakos üveget, és mindenki tátotta a száját, hogy még azzal is tud dekázni”, azt a sztorit pedig már Santamaría mesélte el, hogy “az egyik Zaragoza elleni meccsen az ellenfél játékosa azt mondta neki, hé haver, a feleséged épp mással van, inkább menj haza…” Csak azért, mert annyira jól játszott.
Puskás nemcsak nagyon világklasszis játékos és nagyon jó ember volt, de az összes ostoba, róla mondott elõítéletet cáfolva, ragyogó elmével is volt megáldva, ezért a sors kegyetlen húzása, hogy az Alzheimer-kór megtámadta az elméjét, emiatt az utolsó éveiben már nem tudta megtapasztalni azt a szeretetet, amit egyébként kapott az emberektõl – ez is elhangzik a fórumon, ami azzal zárul, hogy Puskás kórházi ablaka épp az egyik iskola udvarára nézett. És talán ez is sorsszerû, mert köztudott, hogy mindig is nagyon szerette a gyerekek társaságát, feladatának tartotta, hogy a kicsiknek megtanítsa a labdarúgást.
A rengeteg hasznos gondolat és történet után másnapra már csak a Puskás-kiállítás megnyitója marad. A Bernabéuban újra levetítik azt a kisfilmet, amit az elõzõ napokon már itt-ott láthattunk, köztük azzal a még sosem látott góllal, amikor Puskás ballal, külsõvel, bal oldalról, a bal felsõ sarokba csavarja a labdát.
Bözsi néni sokadszorra is meghatódva nézi a Puskás Hungary-film néhány perces részletét, Schmitt Pál, volt köztársasági elnök spanyolul mond köszöntõ beszédet, végül pedig Emilio Butragueno vezetésében mindenki megtekinti a csodás tárlatot, ami felbecsülhetetlen értékû kincseket, köztük Puskás gyakorlatilag valamennyi madridi trófeájat tartalmazza.
Éz ezzel számunkra véget is ér a Puskás-hetek, de még a repülõtéren megegyezünk abban: nagy dolog, hogy a Marca címlapján foglalkozik Puskással, amikor Cristiano Ronaldo megdönti valamelyik rekordját. És ez nem nekik, spanyoloknak, hanem nekünk, magyaroknak nagy dolog. Mert ott van futball most is, itt viszont nincs.
Ezért méltatlan a kritika, hogy itthon sokan olyan sületlenségekkel fertõznek, hogy Puskás buta volt, kövér volt, és mellette nem ritka az elviselhetetlen hõzöngés a rádióban és a fórumokon, hogy miért megint és mindig Puskás.
Nos csak azért, mert még mindig õ a világklasszis magyar labdarúgó.
Tóthpál Zoltán
