Még decemberben beszélgethettünk a közvetlen és barátságos Tomás Ronceróval, az AS egyik vezetõ publicistájával (Akkori interjúnk elsõ és második része). Ekkor szóba került az is, ismeri-e azt a honfitársunkat, aki Madridban él, Puskás jó barátja volt és a Real Madrid utánpótlás-részlegénél dolgozott több mint 25 éven keresztül. Tomás akkor meglepetten nézett maga elé, és azt mondta: „nem, nem ismerem, ki õ?” Mikor egyesületünk elnöke megemlítette Józsi bácsi nevét, a következõ volt a válasza: “Rendben, akkor most én kérnék tõled egy szívességet. Hozzál össze vele, mert szeretnék vele interjút készíteni.” Sok szervezõmunkát igényelt, de végül összejött a közös ebéd Madrid egyik elegáns, csendes éttermében, ahová az AS igazgatója, Alfredo Relaño is ellátogatott. Õ sem akarta elszalasztani ezt a kivételes alkalmat, hogy megismerkedjen az akkori futballvilág egy meghatározó alakjával.
Ezúton szeretnénk Tomásnak és az AS-nak köszönetet mondani, hogy megjelenhetett ez az interjú, s lehetõvé tették, hogy több millió futballszeretõ spanyol megtudja, mekkora szerepet játszottak annak idején a magyarok a futball világában. S nem csak a pályán, hanem azon kívül, a színfalak mögött is olyan szakemberek személyében, mint Tóth-Zele József.
Íme az AS interjúja teljes terjedelmében:
Hány éves volt, amikor kitört a forradalom 1956-ban?
19. 16 éves koromtól kezdve a másodosztályban játszottam, Egerben.
Miért volt ilyen hihetetlenül erõs a magyar futball az 50-es években?
Puskás azt mondta: “Nagyon jó edzõink voltak.” S így is volt. A kommunizmus alatt kenyérre és zsírra nem, de a sportra és az orvoslásra sokat költöttek.
Milyen volt a helyzet a második világháború után?
A jaltai konferencia után Magyarország szovjet befolyási övezetbe került, ahogy Csehszlovákia, Lengyelország is. Egyedül a kommunista párt maradt, totális állam alakult ki. A vélemény lábbal tiprása mellett egyedül a sport volt az, ami biztosított lehetõségeket.
Milyen volt a magyar futball a kommunizmus idején?
Egerben mindenféle kategóriában indítottunk csapatot. Kaptunk stoplisokat, mezt, ellátást. Ez volt az egyetlen lehetõség a kiemelkedésre, máskülönben maradt az ország elhagyása. Hihetetlen, de mindenki futballozni akart.
Hol értesült a forradalomról?
Az embereknek elege lett az elnyomásból. Én Egerben voltam, még nem volt televízió, így a rádióban hallottam meg, hogy nagyon rossz dolgokat mondanak az állítólagos “lázadókról”. Kíváncsi voltam, vonatra ültem és elindultam Budapestre, hogy saját szememmel is megnézzem a helyzetet. Érkezésemkor aztán hamar rájöttem, hogy nem csak egy kölyök-csoportosulásról van szó.
Mit látott, amikor megérkezett?
Leszálltam a vonatról és rengeteg forradalmár jött velem szembe. „Kinek van jogosítványa teherkocsira?” Felemeltem a kezem. „Gyere velünk, ennivalót kell vinnünk a forradalmároknak!” S anélkül, hogy felocsúdhattam volna, én is forradalmár lettem. Amikor visszatértünk az ételszállításból, egy kommunistákhoz hû titkosrendõr mellkason lõtte a társamat. Egészen addig nem tudatosodott bennem, miféle kockázattal állunk szemben. A mellettem ülõ után engem vett célba.
Hogyan végzõdött mindez?
Szûk egy hónapot élt meg a forradalom. Addig, amíg be nem lépett az országba a szovjet sereg. Mindent eltiportak.
S mi lett a futballistákkal?
Magyarországon a Honvéd volt a legjobb csapat, õk pedig Bilbaóban tartózkodtak. Senki nem tért vissza, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és Puskás Ferenc sem. A magyar ifjúsági válogatott ugyancsak külföldön, Bécsben maradt. Érti? A magyar futball jelene és jövõje ezekben a napokban elhagyta az országot, s amikor a kommunista vezetõk rájöttek, hogy a három legjobb játékos közül senki nem tért vissza, azt mondták: „Senki nem élhet meg csak a futballból!” S egyre kevesebb lett a pénz. Semmi sem volt olyan azután, mint régen. Nagyon szomorú a történet. Még mindig nem tudtunk felülemelkedni azon a generációs törésen.
Hogyan hagyta el az országot?
Én az egyik barátommal jöttem át a határon, nagy nehézségek árán érkeztünk meg egy bécsi menekülttáborba. Kiürítettek egy középiskolát miattunk, egy osztályterembe kerültünk, ahol szalmán fekettünk, és egy hétig hetvennégyen aludtunk együtt. Nem hagytak minket elmenni. Szerencsénkre jött egy ausztrál-magyar milliomos, aki szeretett volna verbuválni egy válogatottat a magyar disszidensekbõl, hogy aztán elvihesse magával õket. Belementem. Úgy volt, hogy az egyik szerdán el is indulunk Ausztráliába, hétfõn azonban az ausztrál azzal a hírrel fogadott minket: “Uraim, Puskás aláírt a Madridhoz, Kocsis és Czibor a Barcelonához, így Önökre sincs szükségem.”
A menekülttáborban futballoztak?
Hogyne. És õrületesen sok megfigyelõ érkezett új játékosok után kutatni, fõleg az ifjúsági válogatottból. Én is találkoztam egy franciával, aki elvitt engem Grenoble-ba. Utána a párizsi Red Star csapatához kerültem, akkor hívott az Atlético Madrid.
Játszhatott is?
Az igazság az, hogy a honfitársam, Péter megsérült. Hihetetlen focista volt. Balesete volt, az autója egy fa tetején kötött ki. Õ ajánlott be engem, mert ismert abból a csapatból, ami Ausztráliába készült. Ide sajnos már eleve úgy érkeztem, hogy sérült volt a jobb bokám, és nem tudtam belõle felépülni.
Mi történt ezután?
Elvégeztem egy edzõi tanfolyamot. Itt is négyen voltunk magyarok: Puskás, Kocsis, a taktikai professzor Kubala és én. A kurzus végén kötelezõ volt irányítani valamelyik ifjúsági csapatot, én így kerültem a Moscardóhoz, ahol a Real Madrid és az Atlético fiataljai játszottak. Egyszer pont a Real Madrid jött játszani a mi pályánkra, azt a csapatot akkor José Santamaría, késõbb pedig Luis Molowny irányította. Mondjuk úgy, hozzá voltak szokva, hogy átlépnek az ellenfeleken, mi azonban 0-0-át játszottunk velük, a saját otthonukban pedig 1-1-et! Santamaría ezután azzal jött oda hozzám: „José, jössz velünk?” Azt válaszoltam, hogy „repülök, amint szeretnéd!” Ott hetvenben kezdtem.
Felfedezte Camachót?
Ez így nem pontos. Malbo (az utánpótlás akkori igazgatója – a szerz. kieg.) Ciezába küldött, ahol egy helyi válogatott állt össze murciai fiatalokból. Azt akarta, nézzek meg egy bizonyos Camachót és informálódjak felõle. Megnéztem, és természetesen tetszett, amit láttam. Megírtam, hogy érdemes egy próbára. Anélkül, hogy tudtam volna róla, Antonio Ruízt is elküldték, hogy megtekintse a játékát. Ugyanúgy vélekedett, mint én.
Hogyan lettek barátok Puskással?
Már egészen fiatalon találkoztam vele, de a barátságunk Madridban fogant meg. A két család között közeli, negyvenhat éves barátság állt fent.
Õ hogyan jutott el Madridba?
Olaszországban tartózkodott Kocsissal együtt, majdnem aláírt egy ottani nagy klubhoz. Aztán megérkezett Santiago Bernabéu elnök titkára, Östreicher Emil, aki annyit mondott: „Ugyan sok fölös kiló van rajta, de így is a világ egyik legnagyszerûbb labdarúgója.” És ennek hatására végül leigazolta a Madrid.
Igyekezett formába jönni?
Puskás elárulta nekem, hogy rendszeresen mûanyag fóliát tekert maga köré, hogy jobban izzadjon, így egy-két hónap alatt tizenhárom kilótól szabadult meg. Bernabéu mindig azt mondta neki, hogy „a felesleged a te dolgod”. Pancho nagyon jó ember volt, egyszer elmesélte, hogy feleségével ültek egy teraszon egy pohár sörrel és narancslével. Aztán Bernabéu felhívta õt: „Elnök úr, esküszöm, hogy a sör a feleségemé volt!” Bernabéu erre pedig csak annyit mondott: „Mindegy, akkor is kifizeted a bírságot, mert a Madridban nem elég jónak lenni, annak is kell látszódni.”
Szigorú volt.
Pancho kivételes ember volt. Nem tudott úgy bemenni egy étterembe, hogy közben ne vendégelje meg a körülötte ülõket. Egyszerûen igényelte a közönséget, egy kicsit olyan volt, mint egy színész. Bernabéu azt mondta róla: „Puskásnak csak egy hibája van, mi odaadjuk neki a pénzt, ami azonban kifolyik a kezei közül.”
Di Stéfanóval összeillettek?
Állítólag eleinte szkeptikus volt a kövérsége miatt. Aztán mindig csak azt mondogatta: „Pancho, te menj elõre, majd a többiek futnak.” Benne maradt, amit igazán tudott. itt nem ismerték meg az igazi Puskást. Mielõtt idejött, ugyanolyan jó volt, mint Di Stéfano, rengeteget mozgott.
Tomás Roncero saját blogjában is említést tett a Józsi bácsival készült interjúról, illetve arról, hogy ebéd után kötetlen beszélgetés közben idézték fel az akkori idõk futballját és legendáit. Az alábbiakban az õ sorait olvashatjátok:
Egy látnok, aki levadászta Camachót
Tóth úr egy égi áldás, aki több mint fél évszázada érkezett hozzánk Magyarországról. A vele elköltött ebéd alatt sok érdekes anekdotát osztott meg velünk. Többek között megemlítette, hogy annak idején Miguel Malbo, a Real Madrid legendás utánpótlás igazgatója megkérte õt, hogy látogassa meg a murciai fiatalok edzését és nézze meg, milyennek ítéli az épp ott játszó egyik fiatal tehetséget, José Antonio Camachót. Tóth úr beszámolója pozitív volt, mi más is lehetett volna, hiszen õ értett a futballhoz, nem is kicsit. Késõbb Antonio Ruizt is leküldték, hogy készítsen egy beszámolót Camachóról. Kettejük optimista visszajelzésének köszönhetõ, hogy a Real Madrid és a spanyol válogatott egyik meghatározó alakjának tehetségét élvezhettük.
Tomás Roncero és Tóth-Zele József találkozása
Tóth úr akkoriban mindig a második vonalban maradt, nem igazán került a reflektorfénybe, de munkája kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a Real Madrid a 20. század legjobb klubja legyen. Köszönet érte!
