Képzeljék el, hogy rögtön az után az interjú után, melyre az összes spanyol újságíró vágyik, egy portói hotelben találják magukat a diktafonjukkal, a bõröndjüket csomagolva, azzal az érzéssel, hogy rossz munkát végeztek. Nem jön a taxi, hideg van. Képzeljék el, hogy eltöltöttek egy napot Iker Casillasszal, az emberrel, akire az egész világ kíváncsi, s nem voltak képesek áttörni azt az önvédelmi vonalat, melyet a Madrid ex-kapusa több éves „szenvedés” során maga köré vont. Képzeljék el, hogy ez az ember nyugalommal, a maga 34 évével mesél, s nem akar kitörni belõle az az ordítás, melyre annyian várnak. Most sem, s még hosszú évekig nem. Egyetlen pillanatra sem tûnik fel gorombaság. Egy marketingszakember biztosan nyugdíjazna, s talán a fõnököm is erre gondol majd. És mégis…
„Nagyon nehéz helyzetben voltam az elmúlt években. Beszélhettem volna többet és õszintébben. De minek? Mindenki azt várja, hogy Iker végre nekiálljon szapulni ezt vagy azt, de ez nem fog megtörténni. Ha nem beszéltem az elmúlt három évben, miért tenném most?” – magyarázza a hálóõr új otthonában, a Porto stadionjában.
Rendben. Mostképzelje el, hogy órákkal késõbb, ahogy ismét elolvassa a válaszokat, kezd összeállni a kép. Ebben az interjúban Iker beszél. Méghozzá sokat mond. Többet, mint karrierje 16 éve alatt valaha. De kicsit el kell hagynunk a szenzációhajhász, megosztó kijelentéseket váró hozzáállástól, hogy megértsük õt.
Egy harmincas fiatalembert, aki az Atlanti-óceán partjáról, tompa haraggal tekint vissza Madridra. A kulcs ott van a válaszokban.
A kapus, aki felemelte a Tizediket, inkább nem nyitja ki Pandora szelencéjét. Még sokáig zárva hagyja. Tudja, mi az ára ennek a hallgatásnak Spanyolországban. Õ lesz a Mourinho-rajongók számára a fajankó, Pérez híveinek a pénzhajhász, a szigorú madridistáknak pedig az áruló. De fel van erre készülve: „Nem érdekel.”
Sokak elõl elrejtõzik. De ez olyan, mint egy kötélhúzás – ha nem erõlteti a saját igazát, a többieké gyõzedelmeskedik. Miért a hallgatás?
Sosem fogok rosszat mondani sem a Madridról, sem az elnökrõl. Ez a klub megtanított néhány értékre, egy viselkedésformára. Könnyû lenne most dühöngeni, elmesélni egy csomó dolgot, amit megéltem, de ez akkor is gyávaság lenne, mivel nem akkor beszélek róluk, amikor történtek. Amikor problémám volt, az érintettekkel vitattam meg.
Más játékosok, mint például Cristiano, Piqué vagy Xavi sokkal szabadabban fejezik ki az érzelmeiket, a véleményüket.
Talán mert az õ személyiségükhöz ez illik jobban. Nem arról van szó, hogy jobb vagy rosszabb vagyok náluk. Ha így tennék, problémákat teremtenék. Itt, Portóban folyamatosan azt hajtogatja mindenki: nyugalom. Épp azt, amire szükségem van: legyen minden nyugodt. Miért okozzak károkat? Õszintén mondom, se nekem, se másnak nem hiányzik.
Úgy hangzik, mintha félnél.
Cseppet sem. Viszály. Bármilyen kijelentés ezer tekintetet vonna magára, mindenkinek meglenne a maga értelmezése vele kapcsolatban és vitákat szülne. Ezért a nyugodtságot és az elõrelátást tartom szem elõtt, nem használok erõsebb szavakat, mint mások.
Akárcsak Del Bosque?
Végül is igen. Vicente egy nagyon megfontolt ember. Amit elért, azt ennek is köszönheti. Nem csak az edzésmódszerei miatt sikeres, a személyisége is épp ilyen fontos.
Sportolóként is megváltoztál attól, hogy született egy gyermeked?
Igen. Egy vesztes meccs után letörten indulsz haza. De amikor megérkezel, valami sokkal jobb vár rád. A gyermekünk mosolyától könnyebben viseljük a sportbeli kudarcokat is.
A bemutatásodon ott volt a fiad, Martín is egy Porto mezben.
Ezzel is jelezni akartuk, hogy kötõdni akarunk. A fiam több évig fog itt élni, azt is szeretném, ha megtanulna portugálul. Fontos volt nekem, hogy ott legyen, még akkor is, ha semmit nem értett abból, ami történik. De szép emlék marad.
Nehezebb volt elvinni a Bernabéuba?
Igen. Madridban egy történelmi esemény alkalmával volt ott velem a pályán, amikor a Tizediket ünnepeltük. A Do Dragaóba is eljön majd velem megint, ha valamilyen címet ünneplünk. Akkor már nagyobb is lesz, vagányabb.
Félsz attól, hogy a gyermekkora más lesz a te elképesztõ ismertséged miatt?
Szerintem ilyen szempontból jól alakítjuk az életünket. Ha kb. öt év múlva visszavonulok, tudom, a fiam már nem élvezheti azt, hogy engem néz játék közben. Nem fog emlékezni se a válogatottbeli, se a madridi szerepléseimre. A Portóra ellenben igen. De mire iskolás lesz, már nem beszélnek majd annyit rólam. Tudom, a gyerekek sokszor kegyetlenek. De akkor már senki nem fogadja azzal: Öcsém, mit bénázott Martín apja a múltkor… Mikor majd visszatérünk Spanyolországba, minden nyugodtabb lesz. Ismert leszek, de sokkal kevésbé leszek elõtérben, mint most.
Hogyan fajulhattak el annyira a dolgok, hogy a madridi házatokból már ki sem tudtok jönni fotósok díszkísérete nélkül?
Tudom, mindenki igyekszik becsülettel pénzt keresni. De egészen más dolog ránézni egy kirakatra, s azt mondani, „jaj, de szép”, mint amikor napi tíz órán keresztül te állsz ott. Fárasztó. Jó lenne, ha figyelembe vennék, más, amikor sétálni megyek a fiammal, s az is, amikor fotózásra megyek. De Spanyolországban a sajtó így mûködik. Portugáliában egészen más a helyzet.
Milyen volt az érkezésed?
Mikor 18 évesen lépsz be egy öltözõbe, még nem vagy túl felkészült. Most, 34 évesen ismét megtapasztaltam ezt az érzést. A második nap beszélgettem az egész kerettel. Szerettem volna, ha tudják, én is csak egy vagyok közülük, aki azért jött, hogy küzdjön.
Furcsa lehetett 34 évesen ezt átélni, az „elsõ napot az osztályban”.
Könnyû volt a beilleszkedés, hiszen vannak spanyolok, akikkel megtört a jég. Sok itt a fiatal, néhányan még nálam is jobban zavarba jöttek. Szerettem volna, ha megértik, egy alázatos ember jön ide, aki mindent a munkájának köszönhetõen ért el. Nem akartam, hogy bárki tartózkodó legyen amiatt, hogy nemzetközileg engem hol tartanak számon. Azt akartam, Portugáliában olyannak lássanak, amilyen vagyok, s ne olyannak, amilyennek mások mondanak.
Miben különbözik a Porto a Madridtól?
Sokkal emberibb, családiasabb itt, mégis abszolút profi a hozzáállás. Mindenki egy irányba hajt, hogy a csapat és én a lehetõ legjobb kapcsolatban legyünk, s ez a pályán is tükrözõdjön. Sokszor az emberi dolgokon múlik a teljesítmény.
Könnyebben kezelhetõ ez a dimenzió, mint a Real Madridé?
Olyan csapatból jöttem, ami A CSAPAT. Csupa nagybetûvel. A világ, az emberek csapata. Most egy olyan klubba érkeztem, melynek a történelmében szintén helyet szeretnék magamnak, de úgy, ahogyan az Portóban szokás. Elsajátítom a filozófiájukat. Szerényen, alázattal akarok sikereket elérni. Mikor hosszú ideig vagy ugyanannál a csapatnál, vannak, akik már megunnak. A Porto egy nagy klub, s a nulláról indulhatok. Lehetõségem van arra, hogy ismét fontosnak érezzem magam.
Julen Lopetegui, a portói edzõd azt monda: „Iker egy percig sem habozott, hogy igent mondjon.” Tényleg ilyen biztos volt magában?
Elõször csak néhány üzenetet váltottunk, amibõl õ ezt szûrte le, de tulajdonképpen így volt. Önbizalmat adott nekem.
A célod?
Hogy ne okozzak csalódást. A dolgok jól és rosszul is alakulhatnak. Védhetek sokat vagy keveset. De ígéretem van neki is, a klubnak is és az embereknek is.
Az interjú végül már sokkal inkább beszélgetéssé alakul. Néha Iker a kérdezõ.
Végül is te is elérzékenyültél, amikor ott hagytad a La Sextát, nem? (spanyol tévéadó, az újságíró korábbi munkahelye – a szerk.)
Igen, de visszatartottam a könnyeimet. Akkor sírtam, amikor egyedül voltam.
Én csak nyilvánosan sírok.
Nem volt utána olyan bensõséges pillanat, amikor az utolsó mozzanatokat kiélvezted? Egy séta a Bernabéuban, pár perc egyedül az öltözõben…
16 éves profi madridi pályafutásom alatt mindezt többször megízleltem. Az utolsó néhány mérkõzésen már tudtam, hogy ez az idény volt a vége. Nagyon furcsa lesz, amikor majd vissza kell térnem. Ugyanolyan ideges leszek, mint 1999-ben.
Mi volt az, ami a legtöbb sérelmet okozta neked?
Szenvedtem mindentõl, ami külsõ szemlélõktõl elhangzott. Eljött egy pillanat, amikor jobbnak láttam hallgatni, nem akartam kárt okozni a klubomnak. Így hát beszéltek mások. Nem értem, hanem rólam. De most is ugyanígy járnék el. Inkább hallgatok. Többen mondták, hogy csapjak az asztalra, de ettõl egyáltalán nem éreztem volna jobban magam.
Mi fáj a legjobban?
Ha visszagondolok 2013-ra – a Barcelona pontokat csent tõlünk a bajnokságban, de a BL-ben és a kupában is jól haladtunk elõre. Megsérültem. Elkezdõdött a cikkezés, arra eszméltem, hogy egyre többet beszélnek rólam. Rossz volt, gyanús.
Úgy érted, másról is szó volt, nem csak a sportteljesítményedrõl?
Kicsit õrült helyzetben voltam. Talán külsõ érdekek álltak mögötte. Vagy talán csak ilyenek vagyunk mi, emberek, hogy a rossz nyelvekre jobban odafigyelünk, mint a pozitív véleményekre.
Milyen érdekekre gondolsz?
Nem akarok vitákat gerjeszteni. Hívjuk bárminek ezeket. Mi, futballisták tisztában vagyunk azokkal a hírekkel, melyek a környezetünkbõl szivárognak ki. Képtelenség úgy élni, hogy ne legyenek az embernek ilyen ismerõsei.
Úgy búcsúztál el a Madridtól, ahogy akartál?
Nekem ez jutott. Se több, se kevesebb. Nem fogom magam más csapatok játékosaihoz hasonlítani. Az én búcsúm ilyen volt, ez marad meg számomra.
Kicsit kaotikus volt kívülrõl nézve.
Talán mert elég régóta húzódott. Ilyenkor mindenkinek át kell gondolnia, mi a legjobb neki. Természetesen nem volt könnyû meghoznom ezt a döntést, de ott lebegett a szemem elõtt, hogy egy másik csapat talán visszahozza a lelkesedésemet. S végül feltûnt ez a másik csapat.
Maradjunk ezen a vonalon – továbbra sem reagálsz arra a vádra, hogy eddig csak a pénz miatt nem mentél el Madridból.
Nem nagyon érdekelnek mások elképzelései errõl. Sokan sokfélét beszélnek, kedvelik az exkluzív, a kiemelt híreket. Hozunk döntéseket, megállapodásokra jutunk, s mindenki a maga oldaláról ismeri a történetet.
Florentino Pérezben csalódtál?
Senkiben nem csalódtam: elég idõs vagyok már ahhoz, hogy meghozzam a saját döntéseimet, s hogy a másik oldalt is megértsem. Ennyi. Remélem, minden jól alakul majd az elnöknél. Azzal, hogy elhagytam Spanyolországot, nem fogom kihasználni a helyzetet, s nem kezdek el a Madridról beszélni. Annak, amit mondok, Spanyolországban és az egész világon is lenne visszhangja. De õszintén szólva csak annyit akarok, hogy elõre nézhessek. Nem akarok már a múltban élni.
Úgy néz ki, egy fontos játékosnak sem sikerül ideális körülmények között távozni Madridból.
Én nem érzem, hogy rossz lett volna, ahogyan távoztam. Szomorú az ember, ha élete klubját hagyja ott, de semmi miatt nem panaszkodom. Úgy gondolom, hogy szinte valamennyi madridistával jó a viszonyom.
Mivel magyarázod, hogy a madridizmus egy része zsigerbõl gyûlöl?
Fájt, hogy olyan fontos meccseken, mint például a Valencia elleni bajnokin, kifütyültek. A fontos az lett volna, hogy biztassanak bennünket. Nem az, hogy Casillas legyen a történet középpontjában. De ez olyan örökség, ami korábbi idõszakokból maradt ránk és muszáj megértenünk. Tudtam, ha a Madridban maradok, ez bármikor bekövetkezhet.
Hálátlan lenne Spanyolország?
Nem. A spanyolok mindig kimutatták felém a hálájukat azokért az örömökért, melyeket a válogatott sikerei okoztak számukra. Madridban ugyanez a helyzet: bárhová mész, mindig olyanokkal találkozol, akik hálásak, mert boldoggá tetted õket. Nem hinném, hogy hálátlanok lennének a spanyolok. A sajtó persze más tészta.
És pedig?
Sok sportoló esetében láttuk már ezt – Fernando Alonso, Rafa Nadal, Pau Gasol. A sportáguk fontos szereplõi. Mégis úgy tûnik, szeretik õket kevesebbnek láttatni.
Magányos hely a futballvilág csúcsa?
Épp ellenkezõleg. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy olyan klubban játszhattam, ami az otthonom volt, a szülõvárosomban. A szeretteim, barátaim mindig ott voltak körülöttem.
Mi különböztet meg egy sztárt a többiektõl? Mi a kulcs?
Egyet tudok mondani. A legjobbak közt is a legjobb az, aki tudja magáról, mégsem kérkedik. Számomra ez a sportolók legfontosabb szabálya. Ha ez megvan, teljesen mindegy, mit mondanak mások.
Cristiano Ronaldo ennek a definíciónak az ellentéte.
Cristiano egy nagyon karakán ember. Megvan a maga temperamentuma, karaktere, de ettõl még nem rossz ember. Hat éve ismerem, remekül kijöttünk. Szemtõl szembe megmondja, mit gondol, ezért mindig is csodásan elboldogultunk egymással: ha problémánk volt, megbeszéltük, aztán el is felejtettük.
Melyik volt a legnehezebb öltözõi pillanata?
Mikor az elsõ években csalódást okoztunk a válogatottal. Nagyon frusztrálja az embert, s ott motoszkál benned, hogy két évet kell várnod a következõ esélyre.
Nehezebb ez, mint egy klubcsapattal megtapasztalt kudarc?
Akkor is szomorú voltam, mikor a Madriddal nem nyertünk a BL-ben, de akkor ott van a bajnokság. A válogatottal mindig ott voltunk a siker kapujában, mégsem sikerült. Ez megviseli az embert, és sokkal jobban értékeltük a sikereket, amik utána következtek.
Vezérnek érezted magad?
Igen. A Madridban és a válogatottban is. Sok vezéregyéniség volt, akik mellett fejlõdhettem. Mindegyiküktõl tanultam, s az volt a célom, hogy a saját gyakorlatomba, személyiségembe is átültessem a jó dolgokat. Talán voltak, akiknek ez nem tetszett. Egy vezér, épp azért, mert az, nem lehet jóban mindenkivel. De tény, hogy én is vezetõ típus voltam.
Múlt idõben beszél. Talán azért, mert következetesen a piramis alján akar maradni, nem akar csapatkapitánnyá válni a Portóban, egy kapus szeretne lenni a pályán. Végre csak egy kapus.
