2017. szeptember 20., szerda

A siker és a kudarc titka, avagy El Clásico egy más szemszögből

  • K. Kristóf
  • 2016.01.12. 20:45
Nagyon nehéz bármit is írni úgy a Barcelona csapatáról madridistaként, hogy ne érné számtalan oldalról támadás az embert, én mégis úgy döntöttem, megpróbálom. Ez természetesen egy szubjektív cikk, viszont egy valami biztos: valami van a levegőben, valami, ami miatt a Barca képtelen letérni a siker útjáról.

Szeretett csapatunk idénybeli szenvedése - mind a pályán, mind azon kívül -, valamint az, hogy a Barcelona nemcsak idén, hanem az elmúlt hat-hét évben is tagadhatatlanul sikeresebb csapattá vált, mint a „királyi gárda” – nos, ezek a legfőbb okai, amiért úgy gondoltam megírom ezt a cikket. Emellett utánanéztem pár statisztikának (mert ugye azok sosem hazudnak), megnéztem pár régi videót az „ősi klasszikusokról”, hogy felidézzem egy kicsit, mi is vezetett ide: a Barcelona korszakos sikereihez és a Real Madrid - néhány kivételtől eltekintve - sorozatos kudarcaihoz. Természetesen mindig jogos a kérés, hogy ne az ellenféllel foglalkozzunk, hanem magunkkal, a mi csapatunkkal, azonban megkérdőjelezhetetlen, hogy az elmúlt évek során ez a két csapat kiemelkedett valamiképpen az európai topcsapatok közül; hogy közös múltjuknak, zseniális játékosaiknak, pénzügyi fogásaiknak vagy a média elkerülhetetlen hatalmának köszönhetően-e, az már más lapra tartozik.

Hol is kezdjük a vizsgálódást? Az alapvető problémánál: a csapat összetételénél. Szó se róla, mindkét csapat a világ legértékesebb sportegyesületei között van számon tartva – mind játékosállományát, mind egész vállalkozását tekintve -, de a minőség és a csapat állandósága ezzel sajnos messzemenően nem függ össze. Márpedig az vitán felül áll, hogy az összeszokottság, a csapaton belül kialakuló és működő hierarchia, a felfogás állandósága, a játékosok barátságai és kapcsolatai egymással mind létfontosságú alapelemei minden sikeres klubnak.

Ha a Realt és a Barcát egy ilyesfajta téren összehasonlítjuk, nem is kapunk olyan különböző eredményeket. Előbbinél a játékosok átlagban 3,5 éve állnak a csapat alkalmazásában, míg utóbbinál ez a szám 3,75, ami nem is akkora különbség. Ha az első keret játékosait nézzük, akkor a csapat ifiakadémiáit megjárt játékosainak száma sem különbözik annyira (11-8 a Barcelona javára). Akkor hol keressük hát a problémát? Sokan mondhatják: az edzőknél.

Bizony, a trénereket egyértelműen és joggal első számú okként vehetjük elő a Real sikertelenségéért. A vizsgált időszakban (2008 nyarától máig) csapatunkban 7 különböző edző próbálta meg saját képére alakítani a habfehér gárdát, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Akkor mi lenne a megoldás? Kevesebbszer edzőt váltani? Nem hinném.

Ha megnézzük, a Barcelonánál is voltak hasonló edzőváltások, szám szerint 5 edző járta meg a csapatot 2008 nyara óta. Köztük is van, akit a mennybe emeltek sikerei miatt (Guardiola), és van, aki nem volt annyira sikeres (Martino). Ha tehát megvizsgáljuk a két csapat edzőit, rá kell jönnünk, hogy mindkét helyen történtek változások, voltak sikerek és sikertelenségek, de amíg a Realnál a legtöbbször az edző vitte el a balhét (azaz a nyeretlenségért ő felelt), addig a katalánoknál nem feltétlenül a tréner volt az oka annak, hogy annyi trófeát zsebelt be a csapat. Hiszen a tények itt is magukért beszélnek. Az elmúlt 7,5 év során a gránátvörös-kékek 14 trófeát gyűjtöttek, míg a mieink csupán 6-ot, ami ilyen szinten jelentős különbség. Ha nem a játékosok összeszokottsága, és nem is az edzők váltogatása felelős az eredményekért, akkor micsoda?

La Masia.

Ez többet mond minden magyar kifejezésnél. A Barcelona sikerakadémiája talán az egyik legjobb a földön, ez nyilvánvaló. Az innen kikerült játékosok, akik a Barcelona felnőtt csapatáig vitték, egy egészen másféle „nevelést” kaptak, egy mindentől különböző „mentális tanfolyamon” vettek részt – legalábbis ezt gyanítja az ember. Nincs mit szerénykedniük: a La Masián tudják, hogyan játsszák a futballt. Amellett, hogy technikailag magasan képzett játékosokat engednek ki a kezük közül, van valami más is, amit hozzáadnak a fiatalok fejlődéséhez. Azt, ami a fejükben lesz játék közben: a beállítottságot, a szellemiséget. Azt az érzést, amit akkor érez a játékos, amikor a gyepre vonul több tízezer ember szeme láttára, azt a büszkeséget, amit a címeres mez felhúzásakor élnek át, azt, amikor úgy érzik, a klubjuk megbecsüli őket, mert megkapják a lehetőséget a nagycsapatnál egyből, mert figyelnek rájuk, nevelik őket, és bárki is üljön a kispadon a felnőtteknél, tudják, hogy számítanak a játékukra. Mert rájuk épül a csapat. És itt a különbség. Lehet, hogy az akadémiáról az első csapatig jutó játékosok számában nem nagy az eltérés, de hogy a csapat húzóemberei, akik az öltözőben is vezérek, azok a mai Real Madridban nem az ifisták közül kerülnek ki, az biztos. Míg a katalánok büszkélkedhetnek egy rekordhalmozó Lionel Messivel, egy őket több mint 13 éve szolgáló Andrés Iniestával, egy Gerard Piquével - bár stílusában lehet, néha felborzolja a kedélyeket -, aki biztos, hogy nem csak a védelemben vezér, és természetesen egy Sergio Busquets-cel, aki talán a legnagyobb példakép lehet az ifiben játszók számára. Ők négyen (és még mondjuk Dani Alves) a Barcelona alappillérei, akikre a csapat évek óta épül, az ő szerepük a csapat játékában elengedhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. De ha a közelmúlt nagyjait nézzük (Carles Puyol, Xavi Hernández, Víctor Valdés), akkor is megállapíthatjuk, hogy mindannyian szinte kihagyhatatlan játékosok voltak a kezdőből. Kit tud felmutatni velük szemben a Real Madrid a jelenlegi keretből akadémisták terén? Néhány elküldött, majd visszafogadott embert, akik máshol teljesedtek ki (Casilla, Carvajal, Arbeloa, Cherysev), és pár olyat, akik soha nem kapnak annyi lehetőséget, hogy megmutathassák, mit is tudnak (Nacho, Jesé, Vázquez, Yánez). Ezzel pedig végére is értünk a sornak.

Pedig a lehetőség adott minden edzőnek, hogy bízzon bennük, és megkapják a lehetőséget. Mégis, ahogy említettem a különbség maguk az akadémiák minősége között van. Tehát ha meg is kapják a lehetőséget fiataljaink, nem valószínű, hogy húzóemberek lesznek, mert egyszerűen másfajta „kiképzést” kaptak. Ha pedig még mélyebbre ásunk, akkor találhatunk még néhány eltékozolt tehetséget is, akik sosem tudtak bizonyítani (ha egyáltalán képesek lettek volna rá valaha is): José Rodríguez, Fernando Pacheco, Álex Fernández, David Mateos, Fabinho, Jesús Fernández, Joselu; de van itt néhány, aki sokkal többre vitte: Borja Valero, Javi García, Juan Mata, Álvaro Morata, Álvaro Negredo, Roberto Soldado… A sort még lehetne folytatni, de kár, hiszen a kérdés már most adja magát: mi lett volna, ha ők itt maradnak? Vajon képesek lettek volna alapvető, állandó kezdőjátékosok lenni? Aligha. A Castilla neveltetése teljesen más, a játékosok nem látják, hogy van esélyük feljebb kerülni, nem látják a legendákat, akik trófeák halmaival büszkélkedhetnek. Természetesen itt is vannak kivételek, elég, ha Iker Casillast vagy a nemrég visszavonult Raúl Gonzálezt említjük, de ők csak két név. A mai fiataloknak bizonyosság kell, egy idol, egy példakép, akinek az útját követhetik, akinek a történetéből megtudják, hogy az álmuk valóra válhat. A La Masián focizó kis gyerekek mit, kit látnak 2016-ban? Egy Lionel Messit, aki minden megpróbáltatás ellenére vált minden idők egyik legjobb játékosává, egy Sergio Busquets-et, aki a megálmodott útjukon lépdelt végig, egy Carles Puyolt és egy Andrés Iniestát, akik a katalánok csapatkapitányai lettek. Legendákat látnak. Ezzel szemben mi van a Castillás vagy Juveniles fiúk előtt? Sikertelenség, elüldözött játékosok, megbecstelenítés…

Itt a leglényegesebb különbség: a fejekben, a gondolatokban, az érzelmekben. Az edző személye többnyire teljesen mindegy. A Real Madridhoz jöhet akárki edzőnek, amíg nem lesznek ott azok a játékosok, akik egy ideát, egy megálmodott, állandó játékot, egy biztos, változatlan stílust képviselnek, addig ne várjunk csodát. Lehet az elnököt hibáztatni (igen, sok felesleges bevásárlás és méltatlan elbocsátás volt), lehet sok mindenkit hibáztatni, de a hiba az alapoknál van, csakúgy, mint sok más helyen (pl. magyar labdarúgás).

A csodát pedig nem várni kéne, hanem a megfelelő embereknek tenni érte. Bár a megoldásokat sokan felkínálhatják, és otthonról mindenki okosabb, de azt is tudjuk, mi „megmondóemberek”, hogy a változás kora nem ma és nem is holnap fog eljönni, mert a Real Madrid klubfilozófiája, értékei, beállítottsága a kezdetektől fogva ilyen volt, mint ma. Igen, mindig megvásároltuk a legnagyobb sztárokat, lehet, hogy a Barcelona is. De ami nem mindegy: mi volt a csapat alapja, kik alkották meg a játékot? Mert azt senki ne higgye, hogy akár Xavinak, akár Iniestának, akár Messinek meg kell mondani, hogy mit tegyen a pályán. Ők tudják a feladatukat, és ők alakították számos társukkal együtt az elmúlt évek Barcelonáját azzá a csapattá, amely lehet, hogy néha nem olyan sikeres, lehet, hogy elbukik a BL-ben, de állandó, szilárd alapokon áll, és ha az emberek a csapatra gondolnak, egy szó jut eszükbe: siker.

Nem vagyok Barcelona-szurkoló, madridista vagyok, amióta az eszemet tudom, de kénytelen vagyok belátni, hogy a katalánok jelenleg a klubfutball csúcsai. Ezt nem lehet tagadni. Spanyolországban és a világon is ők a legjobbak, előbbit számtalanszor bizonyították ellenünk is. Ha jól ment a csapatnak, annyi góllal vertek el miket, amennyivel kedvük tartotta (2-6; 5-0; 0-4), ha viszont nekünk ment jól, 2008 óta a legnagyobb sikerünk mindig a kétgólos győzelem volt. Többször verték meg szeretett csapatunkat, több gólt lőttek, jobban játszottak, most is jobbak náluk…

Most, hogy új edző van (aki szerény véleményem szerint a valaha volt legjobb labdarúgó), talán megint megpróbálunk valami újat, valami mást építeni. Lehet, hogy Zidane-nal sikeresek leszünk, lehet, hogy nem, egy biztos: a klub filozófiája, ami örökké ugyanaz volt, nem fog változni. Jelenleg pedig nem tűnik jónak az, amit az elődök kigondoltak. Őszintén kívánom Zizou-nak, hogy találja meg azt a titkos csodaszert, ami segít a csapat bajain, és próbálja meg beléjük verni, ha kell: ők a jelen, ők lehetnek a legendák, ők lehetnek majd a múlt, akikre felnéznek, írjanak hát történelmet közösen, a Real Madridért.

Hogyan is lehetne madridistához méltóan zárni ezt a cikket? Igen elismerjük a Barcelona eredményeit, de mi azért vagyunk a Real Madrid, mert mindig bízunk a sikerben, soha nem adjuk fel a reményt. Mert akkor a legjobb érzés egy csapatnak szurkolni, amikor nem megy neki. Mi nem adtuk fel, amikor Jeffrén bevágta az ötödiket, mi nem adtuk fel, amikor Casillas hibájából vezetett az Atlético, mi nem adtuk fel, amikor Suárez pimaszul átemelte Navast… Mindig bíztunk benne, hogy ezután csak jobb jöhet, mert a siker íze a legédesebb, és az feledtet minden keserűséget.

Kívánom szeretett, egyetlen Real Madridunknak, hogy minden ott játszó játékos, ott dolgozó szakember, mindenki, aki a klubhoz kötődik, találja meg azt az érzést ennek az új korszaknak a kezdetén, amit akkor érez az ember, mikor meglátja a címert és tudja: most az álmait éli meg…

Hala Madrid y Nada Más!


Hozzászólások

Tabella