Az 1956 és 1960 között aratott első öt BEK-győzelem, majd 1962-ben a Benfica, illetve 1964-ben az Inter ellen elbukott döntők nyomasztó terhe mellett szinte reménytelennek tűnt a bajnokcsapatok Európa-kupájának ismételt elhódítása. Annál is inkább, mert 1962 végén a klub gyakorlatilag csődbe jutott, Alfredo Di Stéfano 1964-es távozása pedig egy korszak lezárultát jelentette. A Deportivo de La Coruñától 12 millió pezetáért megvásárolt, s a jövő vezéregyéniségének kiszemelt Amancio Amaró a következőképpen emlékezett vissza Di Stéfano utolsó mérkőzésére, s az azt követő időszakra: „1964-ben az Internek nagyszerű csapata volt, ennek ellenére elvárták tőlünk a győzelmet. S miután vesztettünk, egy megújulási folyamat vette kezdetét a klubnál. Átmeneti időszak következett több saját nevelésű játékossal. És ami azt illeti, a következő néhány évben jó pár átlagos képességű futballistát sikerült igazolni. Általában véve is egy rossz korszak kezdete volt ez a spanyol labdarúgásban.” A következő két évben távozott a csapattól Puskás Ferenc és José Santamaría is. A dicső múlt egyedüli hírmondójaként, hat évvel az évszázad mérkőzésének kikiáltott Eintracht Frankfurt elleni kupadöntő után csupán Francisco Gento, „Mister Copa de Europa” szerepelt az Európa legértékesebb serlegéért pályára lépő együttesben.
Természetesen a Madrid nem szenvedett hiányt a kiváló labdarúgókban: Amancio az évtized legnagyobb spanyol tehetségének számított, a korosztályos csapatból felkerült Manuel Velázquez, Pedro de Felipe és Ramón Grosso, továbbá megszerezték az Osasunától Ignacio Zocót. 1964-ben érkezett José Martínez Sánchez, azaz Pirri: „Én voltam a legfiatalabb, kölyök még – mesélte. – Teljesen más idők voltak azok. Az az igazság, hogy én sosem láttam Di Stéfanót játszani. Az észak-afrikai Cuetában laktam, nem volt tévénk, de azt így is tudtuk, hogy a csapat ötször nyert BEK-et, és hogy Di Stéfano volt a legfontosabb játékos. A klub hierarchiája nem változott – Miguel Muñoz maradt az edző, Bernabéu és Saporta a vezetők –, mégis egy új korszak volt ez már. Volt egy Alfredo Di Stéfano „előtti” és egy „utáni” korszak. Nehéz dolgunk volt, mert állandóan az ő csapatához mértek minket. Ennyi év távlatából kijelenthető, hogy ez volt a legnehezebb időszak a klub történetében.” A tények pedig igazolják Amancio és Pirri szavait: a Real Madrid 1961-től öt egymást követő idényben is bajnokságot nyert, ugyanakkor az európai szereplés már távolról sem volt problémamentes. A klubra nehezedő nyomás 1966-ra hatalmasra nőtt.
A bajnokcsapatok Európa-kupájában a Madrid első megmérettetésére 1965. szeptember 8. napján, Rotterdamban került sor. Puskás ugyan a mérkőzés 38. percében vezetést szerzett csapatának, azonban a Feyenoord Johannes Venneker és Hans Kraay találataival felülkerekedett a Real Madridon. A továbbjutás sorsáról két héttel később Grosso egy, illetve az akkor már harmincnyolc éves Puskás Ferenc négy találata döntött. A csapat idegenbeli mérkőzései közül egyet sem tudott megnyerni, ugyanakkor hazai pályán lehengerlő teljesítményt nyújtott. A skót Kilmarnockot 5-1-es, a belga Anderlechtet 4-2-es győzelemmel búcsúztatták. 1966. április 13. napján a Real Madrid azt az Internazionalét fogadta az elődöntő első összecsapásán, amely 1964-ben és 1965-ben megnyerte a sorozatot. A párharcot megelőzően az Inter mestere, Helenio Herrera kijelentette, hogy a Real Madrid napja leáldozóban van. Már le is foglalta a csapat szállását előre a döntőre, ám a szobákba végül a madridiak költözhettek be, miután a Bernabéuban 1-0-ra győztek, majd 1-1-et játszottak a San Siróban, ahol az egyenlítő találatot El Brujo, azaz Amancio szerezte. „Az Inter volt a mumus – mondta Amancio. – Ők voltak a kupa védői, és az elmúlt két idény bajnokai. Edzőjük, Helenio Herrera pályafutása csúcsán járt, és nagyszerű játékosok alkották a csapatukat: Luis Suárez, Joaquín Peiró, Jaír… Senki sem adott esélyt nekünk a San Siro poklában.” A továbbjutást jelentő mérkőzést követően, 1966. május 11. napján a brüsszeli Heysel Stadionban, ötvenötezer néző előtt a Real Madrid azzal a Partizan Belgráddal készült farkasszemet nézni, amely a Manchester United kiejtése után első kelet-európai gárdaként jutott a bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjébe. A mérkőzést nemcsak Spanyolországban, de világszerte is hatalmas tömegek követték. A kezdő sípszót követően a jugoszláv hadsereg csapata erősebbnek, lendületesebbnek bizonyult, majd a második játékrész tízedik percében Vasovic fejese révén meg is szerezte a vezetést. A madridiak a bekapott góltól nem zuhantak össze, és elképesztő futómennyiségükkel kifárasztották az ellenfelet. Ennek a 70. percben meg is lett a gyümölcse: Velázquez ragyogó labdáját Amancio szelídítette meg, majd a Partizan védőjét kétszer is becsapva Soskic lábai között a hálóba juttatta azt. Az akkori viszonyoknak megfelelően az örömmámorban úszó szurkolókat sem kordon, sem háló nem tartotta vissza, s így a pályán ünnepeltek a madridi játékosokkal együtt. A mérkőzést biztosító kisszámú rendőri különítménynek jó néhány percébe telt, míg a rendbontókat és a történteket megörökítő fotósokat az alapvonalon túlra terelte. Nem sokkal később Serena húsz méteres bombájával adta meg a kegyelemdöfést a végletekig kimerült Partizan játékosoknak. Az összecsapást a Real Madrid nyerte 2-1-re. A Blancók hat „keserves” évet és két elbukott döntőt követően 1966-ban végül újra a magasba emelhették Európa legfényesebben csillogó serlegét. Ki gondolta volna még ekkor, hogy a következőre harminckét évet kell várni… Amancio így folytatta visszaemlékezését: „Amikor a döntőt követően visszatértünk Madridba, óriási üdvrivalgás fogadott minket. Az volt csak az ünneplés! Együtt vacsoráztunk Bernabéuval és a feleségével, elmentünk a Sala de Fiestasba, aztán meg táncolni. Illetve én nem. Én sosem táncoltam. Másnap a stadionba mentünk. Rengetegen vártak ránk: a madridiak teljesen megőrültek értünk. A korábbi, híres sztárok alkotta gárda helyett a mostani keretbe öten az utánpótlásból kerültek fel, ketten a másodosztályból érkeztek, s mindannyian spanyolok voltunk. És megnyertük a bajnokcsapatok Európa-kupáját.” Amikor a Real Madrid a hatodik BEK-győzelmét követően visszatért Spanyolországba, José Sebastián de Erice, az ország brüsszeli nagykövete ezt írta: „Büszkén és boldogan viselem a Real Madrid kitűzőjét, mert mint a haza képviselője úgy tekintek fellépéseikre a világ különböző városaiban, mint az újjászületett, tetterős, ifjú és lelkes Spanyolország megnyilvánulásaira.”
1966-ban, az európai kupaküzdelmek kezdetén az El Alcázar hasábjain egy olyan fotó jelent meg, melyen Grosso, Antonio Betancort, Sanchís, De Felipe, Velázquez és Pirri Beatles-parókákban pózolnak. Paco Gentót is felkérték, hogy vegyen részt a fotózáson, de ő nem ment bele. A kép egy Félix Lázaro nevű fotós ötlete volt. Egy szombat reggelen a navacerradai Hostal Arcipreste de Hitában meglátogatta a bajnoki előtt álló Real Madridot, s Miguel Muñoz háta mögött a szálloda egy szobájába csábította a fent említett úriembereket, hogy ott elkészítse az azóta elhíresült képet. A vigyorgó, viccesen grimaszoló játékosokat a madridi ye-yé-knek – a The Beatles She Loves You című számának Yeah, yeah-refrénje után – nevezték el: „A madridi ye-yé-k: tökéletes bajtársiasság, fiatalos jókedv”, szólt a felirat. Amancio mosolyogva mesélte: „Zseniális ötlet volt Félixtől a paróka. Bár a koruk miatt talán Betancort-nak vagy Sanchísnak nem kellett volna részt vennie benne. De mi, a többiek fiatalok voltunk, huszonegy-huszonkét évesek. Nem tudom, Bernabéu mit szólt az elnevezéshez. Meglehet, hogy a későbbi „galaktikusok” címkéhez hasonlóan ez sem illett igazán a Real Madridhoz, de mégis utalás volt az új időkre, melynek eljöttét valamennyien éreztük, valamint az új nemzedékre.” „A parókák, az eufória az arcokon, meg minden: nehéz leírni, milyen érzés BEK-et nyerni. A srácokon pontosan az tükröződött, ami jellemezte őket: fiatalok voltak, vidámak, egészségesek, erősek és jóképűek – mesélte Zoco, majd elnevette magát. – Nos, a jóképűség egyikük-másikuk esetében erős túlzás. Az a győzelem Spanyolország újjászületését jelképezte. Nem volt már okunk kisebbnek, alacsonyabb rendűnek érezni magunkat másokkal szemben. És ez segített Spanyolországnak.”
A minap Diego Torres, az El País újságírója készített rövid interjút Pirrivel a La Sexta elhódításának ötvenedik évfordulója alkalmából: „Számomra szomorú nap a mai. Nemrég hunyt el De Felipe, előtte Velázquez, Zoco és Grosso… Mind nagyon fiatalok voltak még, s egy csapatot alkottunk. Igazán közel álltunk egymáshoz. A csapatsportokban az a jó, hogy mindent a társaiddal együtt valósítasz meg. Az egyéni sportágakban, ha nyersz, megölel a pszichológusod és az edződ, de együtt lenni és játszani egy döntőben a csapattársaiddal, sokkal jobb. Igazán felemelő volt. Emlékezni mindazokra, akik nincsenek velünk, nagyon nehéz. Különös, hogy a túlélők, Sanchís, Amancio, Gento… mind idősebbek.”
„A bajnokcsapatok Európa-kupája rajongott a Real Madridért, s a Real Madrid is a kupáért. A mai napig egyfajta különleges kötődést érzünk iránta. A La Sexta idején alakult ki bennünk ez az érzés. Nagyon vágytunk rá, mélyen a lelkünkben. És egyszer csak sikerült… végre!” – Zoco
