„A német a legnehezebb nyelv.” Carlo Ancelotti, aki hamarosan átlépi Bajorország határát, visszaemlékszik az angliai, spanyol és francia munkáira, miközben új otthonának összetett főneveivel küszködik. „És az igék,” – nyögi, „néha a mondat második szavai, máskor pedig a mondatok végére helyezik őket…” Felfújja arcát, majd igen, felhúzza bal szemöldökét, amely arcának legünnepeltebb mozzanata világszerte.
Az 56 éves olasz labdarúgó-edző elég jellegzetes és megkülönböztető, nincs szüksége karikatúrára. 2016 nyarán Bayern München csatlakozik a Juventushoz, a Milanhoz, a Chelsea-hez, a Paris Saint-Germainhez és a Real Madridhoz, hiszen a hatodik olyan európai klubbá válik, amelyet irányít Carlo Ancelotti. Vancouverből fog érkezni – itt van közös otthonuk kanadai feleségével, Mariannal – és kétségkívül nagy trófeákat fog elhódítani. Mind tudjuk ezt, hiszen mindig ezt teszi.
A kéz, amely megrázza a kezem a Babbóban, egy olasz étteremben, amelyet ő választott Londonban, Mayfairben, már három alkalommal emelte fel a Bajnokok Ligája-serlegét. Ez rekord az európai labdarúgás modern történelmében. Négy országban boldogult már edzőként, dicsőséggel átitatva. A játékosai szerették a finom gondoskodását, valószínűleg ő a világ legkedveltebb trénere.
Ő az egyetlen, akiről el tudjuk képzelni, hogy az alapján választ egy klubot, hogy milyenek a helyi éttermek. Carlo Ancelotti igazi ínyenc, a középpontba helyezi ezt a dolgot. Az elképzelésem az volt, hogy keveset rendelek, hiszen általában kerülöm a nappali étkezést, de ez hevességének köszönhetően hamar megváltozott. Kezdésképp sült padlizsánt kértünk sajtréteggel. Megkérdezte, hogy kedvelem-e az olasz konyhát. Bólintottam, így úgy döntött, hogy nem enged a spanyol ételek csábításának.
A Babbo technikailag kiváló, de tipikus mayfairi hely. Négy idős hölgy ült nem messze tőlünk, gyöngyökkel tarkítva, selyemruhában. Két határozatlan nemzetiségű vendég a helység másik végéből pedig az én partneremet bámulta. Megadtam vendégemnek egy Islingtonban található étterem nevét, amit látszólag memorizált. Ő egy olyan ember, aki önéletrajzi könyvének a Preferisco la Coppa címet adta, amely jól jelzi ambícióit a címek iránt.
Az olaszok kétségtelenül hűek a saját földjük terményéhez, de Ancelotti, aki Emilia-Romagnában nőtt fel északon, a szomszédos Toszkánában is megfordul kedvenc bora miatt. Kér egy üveg Guidalbertót, majd megjegyzi: „Nem szükséges megkóstolnom, ismerem ezt a bort.” Az említett bor a Cabernet Sauvignon és a Merlot egy keveréke, mely hasonló erősségű, mint a Bordeaux-i vörös, viszont nem zuhansz tőle ezer éjszakán át tartó kómába.
Ancelotti számára a futballklubok egyben családok is, mint például az AC Milan, vagy vállalatok, amelyre a Juventus a legjobb példa. Zseniális stílusával, a játékosokhoz és a vezetőkhöz való személyes kötődésével egyértelmű, hogy a kettő közül melyiket preferálja. Silvio Berlusconi apaként vezette a Milant, egyáltalán nem avatkozott bele a technikai kérdésekbe. Az Angelli család, amely jelenleg is birtokolja a Juventust, jobban szereti működtetni a rendszert, és néha bele is szól a stratégiai ítéletekbe. Ahogy megemeli a poharát, arra kérem, hogy kategorizálja a Bayern Münchent. „Nem volt még túl sok találkozóm velük, de úgy vélem, hogy ők is egy család” – mondja, talán optimistán egy olyan intézményről, amelyet részben az Audi, részben pedig az Adidas és az Allianz birtokol. „A vezetőségben vannak korábbi labdarúgók. A klubot 70 százalékban a tagok birtokolják.”
Szeretném megtudni, hogy vajon kit tart a világ futballjában született tehetségnek. Újra felhúzza a szemöldökét. „Nem rögzítheted, hiszen akkor felmegy az áruk.” – mondja, mielőtt francia és brazil tinédzsereket nevez meg, még a telefonját is előveszi, hogy megmutassa az utóbbit. „Ne mondd el Arsène Wengernek!”– fűzi hozzá viccesen.
Sokkal nyíltabb, amikor olyan kiválóságokról kérdezem, akiket már edzett pályafutása során. Különlegesen ragaszkodik Cristiano Ronaldóhoz, a mindig motivált robothoz, aki hajnali 3-kor is jeges fürdőt vett a Real Madrid edzőkomplexumában. „Annak ellenére is, hogy Irina Shayk várta őt otton!” – mondja mosolyogva, utalva a portugál egykori párjára. "Őt nem érdekli a pénz, ő csak az első, a legjobb szeretne lenni." Az olasz mester kedveli Andrea Pirlót is, valamint az olaszok örökös kedvencét, Gigi Buffont is. „17 éves korában fedeztem fel, a Parma akadémiáján.”
Mindketten homárt rendeltünk főétel gyanánt. Nagydarab, filézett rákot kaptunk, a tetején tagliolini tésztával. Mint a legjobb tésztából, ebből is csak többet és többet kíván az ember, de nem is feltétlen az íze, hanem a kinézete miatt. Ancelotti borválasztása nagyszerű, semmi sem képes felvenni vele a versenyt. Olyan, mintha gyakran csinálna ilyesmit.
Az ebédünk előtt teszteltem Ancelotti nevét. Olyan barátaimat kérdeztem meg, akik csak keveset vagy semmit sem tudnak a futballról. A legtöbben még soha nem is hallottak róla. Ketten feltételezték, hogy Claudio Ranierire gondolok. Egyikük ismerte a nevét, de nem tudta hozzákötni az arcát. Mint semmi más, úgy ez sem zavarja meg kiegyensúlyozott lelkivilágát.
A legtöbb elit edző a mai világban olyan, mint egy időzített bomba. Ott van Diego Simeone, az Atlético Madrid edzője a maga banditás viselkedésével. Ott van Jürgen Klopp a Liverpool kispadján, a maga lelkesedésével. Guardiola épp a Bayern Münchentől viszi magával saját elképzeléseit a Manchester City kispadjára. „Csendes személyiség vagyok” – mondja halkan. „Ennek a családom az oka. Az édesapám csendes volt. Soha nem kiabált. Soha nem ütött meg. Az édesanyám szintén ilyen volt. Ez az alapvető oka az egésznek.”
A hamarosan megjelenő, "Quiet leadership" című könyve egy olyan menedzsert mutat be, aki a következtetéseket a játékosain keresztül vonja le ahelyett, hogy meghagyná ezt saját magának. Úgy véli, hogy a vezetőt egy csapatban „a csoport választja, nem pedig az edző vagy az elnök”. A holland Clarence Seedorf egyike volt ezeknek a jellegzetes karaktereknek a Milan csapatánál. Az ott töltött ideje alatt rengeteg tehetséges játékos közül kellett kiválasztania négyet a középpályára. Az elképzeléseinek köszönhetően a játékosok gyémánt formációt alkottak – Pirlo volt a vége, Kaká a csúcsa, a két oldala pedig Seedorf és Rui Costa -, amellyel felkeltették Európa figyelmét.
Két korty között megkérdezem tőle, hogy nem érzi-e magát túlságosan is nyugodtnak, legalább a mérkőzéseken kívül. „Minden egyes nap van lehetőséged arra, hogy dühös légy, de a boldogság nem az elismerésben, hanem a munkában, a játékosokkal és a stábbal való kapcsolatban van. Nem aggódom amiatt, ami az újságokban megjelenik.”
A közéletben sok ember hangoztatja az utóbbi mondatot. Ancelotti így is gondolja. Ha valami, akkor az ismeretlenség jelenti a magánéletet, különösen Kanadában. Vancouver képes volt meglepni Európa csodálatos városai és Olaszország után is. „A strand, a hegyek…”
Az anyagi biztonságot nem veszi magától értetődőnek. Az Ancelotti család mindig is dolgozott. A vidéki életnek köszönhető a jó ítélőképessége (egy egész térkép van a fejében a Londonban, Párizsban, Vancouverben és Madridban lévő értékes, olasz éttermekről), valamint a nyelvjárása.
Ancelotti futballőrült, aki karrierjét egy taktikailag ügyes középpályásként indította, a Parma csapatában. Onnan Rómába igazolt, a fővárosba, amely a vidéki srác számára olyan lehetett, mint a Szaturnusz. Egy térdsérülés miatt ki kellett hagynia az 1982-es világbajnokságot, amelyet az olaszok meg is nyertek. Carlo azonban nem érez keserű szájízt emiatt, ő csak hálás a pályafutásért, ami ezt követően folytatódhatott. „23 éves vagy és nem tudod, hogy játszhatsz-e újra.” – rezzen össze. „A fizioterápia borzalmas volt abban az időben.”
1987-ben Ancelotti meglépte azt, ami megváltoztatta az egész életét. Egy mókás figura, ArrigoSacchi vitte Milánóba. Egészen addig az olaszok a sajátos defenzív játékukat játszották, amit catenacciónak hívtak. „Ez az” – mondja megfogva az asztalunkhoz legközelebb eső ajtón lévő zárat. Sacchi azonban minden hagyományt felrúgva azt gyakoroltatta a játékosaival, hogy küzdjenek a labdáért –támadjanak le -, már az ellenfél térfelén is, hajszolják az ellenfelet hibába, és használják ki azokat kegyetlen módon olyan csatároknak köszönhetően, mint a holland kiválóság, Marco van Basten. Ancelotti feladata a szilárdság meghozása volt ebben a csapatban, amely egész Európában uralkodott, és mindmáig hatással van a modernkori edzőkre is.
Sacchi tényleg nem viccelt. A letámadós foci azóta felfedezhető mindenhol, Liverpooltól egészen Münchenig. Sokszor a legkeresettebb játékosok között vannak az olyan középpályások, akik nem a góllövésben, még csak nem is a gólpasszokban jeleskednek, hanem sokkal inkább a lélekjelenlétükkel, az állandó közelségükkel és nyomásgyakorlásukkal segítik a csapatukat. A kluboknak fejleszteniük kellett a játékosok állóképességét, figyelniük kellett a kondíciójukat ahhoz, hogy fizikálisan olyan szinten legyenek, amilyet a „sacchizmus” megkövetelt.
A Milánnál Ancelotti pont ezt a „sachista” focistát személyesítette meg. Ennek a fajta középpályásnak mindig át kell látnia a rendszert, akárcsak az edzőnek a partvonalról. Egy-két ezen a poszton eltöltött szezon után virtuálisan talán már be is programozták a fejébe, hogy egyszer a jövőben edzőként fog tevékenykedni. Talán nem véletlen, hogy Simeone és Guardiola is ugyanebből a szerepkörben edződve váltak trénerré később. Nos tehát, miután Ancelotti sikerrel segítette Sacchit abban, hogy Olaszországot a világbajnokság felé kormányozza 1994-ben, visszatért a gyökerekhez, hogy elkezdje felépíteni a saját edzői karrierjét: először a Regginánál, majd a Parmánál.
A Juventusnál elindult a siker létráján felfelé, ahol egyre nagyobb és nagyobb csapatokat irányított, menetelése pedig a mai napig tart. Ott volt közben a Milan, ahol kétszer is elhódította a legrangosabb európai kupát (csakúgy, mint játékosként), és ahol összerakta azt a bizonyos ragyogó középpályát. Aztán jött a Chelsea, ahol első szezonjában bajnokságot és kupát nyert. Majd a Paris Saint-Germain, ahol szintén bajnokságot nyert, és profi színvonalat hozott egy olyan csapatba, ahol több volt a nagyravágyás, mint a tapasztalat („A játékosoknak nem volt külön étterem!”). Aztán pedig, két évvel ezelőtt a Real Madriddal következett a Tizedik, ami Ancelottinál mesterhármast jelentett edzőként szerzett BL-trófeáit nézve.
Nem voltak taktikai forradalmak, nem láttunk pszichológiai trükköket, nem hallottunk emlékezetes kijelentéseket, csak makulátlan sikereknek voltunk tanúi minden nagy európai ligában, ahol megfordult. Nincs még egy ilyen rekord. Zlatan Ibrahimovic, aki az egyik legszófukarabb ember, ha mások dicséretéről van szó, kijelentette, hogy Ancelotti a világ legjobb edzője.
Ha már galaktikus egókat emlegetünk, vajon hogyan sikerült őket az akaratához idomítania? „Vannak dolgok, amikben engedékenynek kell lenni az embernek” – magyarázza, – „és vannak olyanok, amikben szigorúnak. Amikor a játékosok azt mondják: ’Mester, nehéz hét volt, aludhatunk egy órával tovább?’, az rendben van. De amikor meccs előtti megbeszélés van, akkor ott kell lenni. A Chelsea-nél volt egy ilyen találkozónk délelőtt fél tizenegykor. Drogba nem volt ott. Lehet, hogy dugóba került, vagy akármi. Tizenegyre érkezett csak. Aznap nem játszott.”
Ancelotti olyan típus, aki a tüzet mély nyugodtsággal fedi el. A könyv és a személyisége alapján a Quiet leadership (Ancelotti hamarosan megjelenő könyve) sokkal inkább természetről és kisugárzásról szól, mintsem technikáról. Azzal, hogy a mai napig helytáll a futball kapzsi és felhajtásokkal övezett világában, nyugalmat hoz a játékosainak. Olyan edzőként, amilyen játékosként volt, mindig gondoskodik arról a biztos pontról, ahonnan mások látványos dolgokat vihetnek véghez. A Chelsea kerete 2010-ben nem sokban különbözött azoktól, amelyek az azt megelőző három szezonban az aktuális edző rendelkezésére álltak. A tehetség megvolt. Ancelotti kihozta belőle, amit lehetett.
A kritika az, amely igazán megmutatja, mit tud ő. Hatalmas kluboknál járt, mindenhol a klubhoz méltó sikereket ért el, mégis mindenhonnan úgy állt tovább, hogy nem hagyta ott a nyomát. Nem mondhatjuk róla, hogy olyan játékot fejlesztett volna ki, mint Guardiola tette, nem is vitt sikerre egy csapatot a fiatalok magasba juttatásával, mint Klopp a Dortmundnál. Érdekes módon nincs semmi olyan jel, ami alapján azonnal be lehetne azonosítani. Pont olyan, mint egy étterem Mayfairben.
Talán ezért is él ilyen vándorló életmódot. Sokkal messzebbre jutott, többet látott, mint azt bárki is megjósolta volna. Minden vágyam, hogy megtudjam, melyik volt a kedvenc állomáshelye. „Franciaországban nem könnyű, mert a labdarúgás nem feltétlenül az első számú sport. Ott van nekik a rögbi és a biciklizés. A PSG-nél pedig van egy kis durvaság is. A legjobb légkör Angliában van, a legfantasztikusabb stadionokkal, és durvaság nélkül a lelátókon.” – mondja. Annak ellenére, hogy már hét éve elhagyta Olaszországot, a zűrzavar és a tengődő infrastruktúra a ’90-es években oly nagyszerű ligában, ezek mind bántják még ma is.
„Anglia más. Amikor a Chelsea-nél voltam, egyszer Sunderlandbe utaztunk játszani. A busz nem tudott eljutni a bejárathoz. A stadion biztonsági emberei azt mondták: ’Rendben van, szálljanak le és sétáljanak.’ Erre én: ’Dehogy szállok le!’ A Sunderland szurkolói voltak mindenhol. De egy idő után úgy tűnt, nincs más választásunk.”
És minden rendben volt?
„Nagyszerű volt. Néhány szurkoló képeket készített. Nem volt fennakadás. Angliában egyetlenegy alkalommal sem ért támadás.”
Két eszpresszót kérünk a desszert helyett, de mielőtt a pincér elmenne leadni a rendelést, Ancelottinak támad egy ötlete. „Szereted a grappát (olasz törkölypálinka – a szerk.)?” Persze, hogy szeretem, Carlo. Így történt, hogy ami egy önsanyargató cukormegvonással járó ebédnek indult, abból végül egy koffeinhalmokkal és petit four-okkal (francia édesség – a szerk.) teli nassolás lett, az egészet pedig „Olaszország válasza a sherryre”, azaz a grappa koronázta meg. Fizetni akarok, de olybá tűnik, Ancelotti már lerendezett mindent a számlákkal kapcsolatban. Csendesen. Hatásosan.
Janan Ganesh
