Az UEFA-szuperkupa margójára: Én így néztem a döntőt

Hogy vált egy már-már unalmasnak, simának és nyugodtnak tűnő estéből egy izgalmas, győztes, őrült éjszaka egy madridista számára?

Ugorjunk vissza egy kicsit az időben. Amikor egy szurkoló kedvenc csapata megnyerni a Bajnokok Ligáját, akkor nagyon keveseket érdekel, hogy ezzel egyenes út vezet az UEFA-szuperkupa és a klubvilágbajnokság meccseire is. Hiszen bár valóban nagy szó, hogy a BL-győztes az Európa-liga győztesével játszik az előbbin, utóbbin pedig a világ különböző pontjainak nagy bajnokai csapnak össze, az igazán nagy porond mégiscsak a Bajnokok Ligája, illetve a Real Madrid esetében a spanyol hadszíntér.

Én magam is azok közé tartozom, akik nem tartják sokra ezeket a tornákat, sőt, egyfajta „szedjünk ki még egy kis pénzt ebből” típusú kezdeményezésnek tartom őket. Ennek megfelelően nem is tudtam felpörögni erre a meccsre, de még annyira sem, mint egy kisebb bajnokira. Természetesen nem fordulhatott elő, hogy ne nézzem meg, hiszen (egy-két éjszakai időpontban lévő tét nélküli felkészülési meccs kivételével) minden meccset megnézek, ez nálam szent. De nem volt meg bennem az a drukk, várakozás, izgalom, bizsergés, ami általában megvan.

Az előjeleket figyelve (sérülések, hiányzók, előszezon mérkőzései, az ellenfél felkészülése) azt gondoltam, hogy ez nem lesz egy sétagalopp. És nem is lett. Abban viszont bíztam, hogy Zidane és a játékosok valahogy fel tudják pörgetni magukat és egymást, a rutinos rókák példát akarnak mutatni a fiataloknak, akiket pedig fűt a bizonyítási vágy. De úgy voltam vele, hogy ha esetleg kikapunk, akkor sem fogok szomorkodni, mert egy „csak egy UEFA-szuperkupa”.

Elkezdődött a meccs. A trondheimi stadion atmoszférája nem sokat dobott a hangulatomon, feküdtem a kanapén, és vártam, hogy történjen valami. Aztán jött Asensio bődületes gólja. Itt azért már elismerően bólogattam (a szomszéd szobában alvó csemeték miatt ordítani nem lehetett), konstatáltam, hogy akkor ez már meglesz. A csapatok ellötyögtek, volt néhány szép akció, megmozdulás, majd jött a 40. perc. Vázquez gólt lőtt, csak pont nem a jó Vázquez. De milyen gól volt ez? Szerintem még ő maga sem hitte el, hogy ez a labda elmegy a kapuig, amolyan „meglegyintem arra, aztán hátha” gól volt ez. A szépség minden formáját nélkülözte. Na, mondom, ez is jókor jött, hogy a félidő vége előtt adjon nekik egy kis lökést.

Akkorát nem adott. Nem úgy a pofon, ami arra késztetett, hogy most már ne feküdjek, hanem üljek a kanapén. Konoplyanka „tizenegyese”. Ha nem lenne elég, hogy arra fújt tizenegyest a szerb spori, hogy az a szerencsétlen támadó órákig (annyinak tűnt…) futott Ramos után, hogy a visszahúzott lábában valahogy megpróbáljon elesni, amolyan Benny Hilles megoldással (és most mindenki képzelje ide a megfelelő zenét), az ukrán totyogó/zazázó megalázóan lassan gurította be a bogyót a kapuba.

Itt már nem érdekelt, hogy ez egy UEFA-szuperkupa meccs, ami annyira nem is volt eddig fontos. Hirtelen ez lett számomra a világ legfontosabb meccse, és mindennél jobban akartam, hogy megfordítsák a fiúk. Sosem volt számomra szimpatikus csapat a Sevilla, de hogy ilyen gólokkal verjenek minket, azt igazságtalannak tartottam.

Aztán rátett egy jó nagy lapáttal erre az érzésre még az is, hogy egy szakállas-napszemüveges-pocakos Sevilla-szurkolót mutattak premier plánban, aki épp önelégült pofával dalolta, hogy „puta Real Madrid, puta Real Madrid”. Itt már az én számat is elhagyta egy „ká a*yád”. Mondtam is magamban, hogy ezt a győzelmünket majd neked ajánlom, jóbarát.

A srácok is eszméltek, hogy jó lenne felpörögni, jöttek a cserék is, a Sevilla meg úgy húzta az időt, ahogy az fizikailag csak lehetséges volt (persze ki hibáztatja őket ezért…). Minden fájt, mindenki lelassult, még jó, hogy a helyi labdaszedők mindig nagyjából egy ezredmásodperc alatt odavarázsoltak egy labdát a megfelelő helyre. Támadtunk, próbálkoztunk, de nem jött össze.

Majd Zizou szólt Ramosnak, hogy maradjon fent, zavarjuk meg őket, hátha összejön valami. És mi történt? Összejött! Lucas mesteri beadása után a Kapitány a már-már megszokott 93. perces megmozdulásával letörölte a vigyort a putázó sevillai arcáról, engem meg arra késztetett, hogy felugorjak és nyomjak egy „cristianoronaldót”. Istenem, mennyire kellenek az ilyen játékosok a pályára, mint Ramos… Lehet rá sok mindent mondani, de ez az akaraterő, ez az elszántság, kitartás, amiről már nagyon sokszor tanúbizonyságot tett, példaértékű lehet mindenki számára. Pontosan ez kell a csapat fiataljainak.

Jöhetett a hosszabbítás. Déjá vu érzésem támadt. 93. perc? Ramos egyenlítés? Morális lökés? Ennek meg kell lennie! A hosszabbítás aztán úgy zajlott, mint Sevilla vezető gólja után a második félidő. Próbálkoztunk, a Sevilla időt húzott. Persze hozzá kell tenni, hogy egyből az elején kiállították a pirosak védőjét, Kolodziejczakot. A kiállítás teljesen jogos volt, nagyot hibázott a sevillai. Elment a hosszabbítás első fele, majd lassacskán a második is. És jött Carvajal az utolsó percben.

Dani barátunk úgy gondolta, hogy elég a tökölésből, ő biztosan nem akar tizenegyeseket, úgyhogy ver egy bődületesen nagy gólt. Megindult. Először ellentmondást nem tűrően megszerezte a labdát a sevillaitól: "Adodide!!!" Nagyjából a félpályáról indulva látta, hogy a védők nem veszik komolyan, szabad az út. Látni lehetett, hogy ha nem lépnek ki rá, akkor be fog gyalogolni. Itt már állva szurkoltam neki. Elment egy játékos mellett, majd még egyet otthagyott. Senki nem ment ki rá. Éreztem, hogy be fogja lőni, neki ez gyerekjáték lesz. A becsúszó védő és a kapus későn kapcsoltak, talán nem hitték el, hogy Dani egyedül fogja megoldani. De megcsinálta! Teljes katarzis! Mindenki megőrült a pályán és azon kívül, óriási ünneplés.

Jó volt látni, hogy ennyire együtt van a csapat, a kispad és a pályán lévők egy emberként ünnepelték a gólt, aztán a győzelmet. Zidane arcán felhőtlen öröm és megkönnyebbülés. Megérdemelte ő is, ahogy a srácok is. És a sajtótájékoztatóra berohanás, éneklés, Morata borulás… Nincsenek szavak!

Ramos pedig Kapitányként, hősként, példaképként és legendaként ismét magasba emelhetett egy európai trófeát. Ami talán nem a legfontosabb cím mindközül, de gyönyörűen csillog és a miénk! Harmadszor is! A meccs végére aztán megjött a szokásos pörgés, bizsergés, meg persze az érzés, amikor az ember nem tud elaludni, mert jár az agya a történteken. Köszönöm ezt az élményt, srácok!

Forrás: penamadridista.hu
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK