Sokszor kérdezik meg a labdarúgás szerelmeseit arról, hogy ugyan mit is lehet szeretni a futballban. Rengetegszer halljuk azt a mondatot, hogy „22 bolond belerúg egyet a labdába, majd fut utána”. Aztán erre rákontráznak egy már jól ismert közhellyel: „Dehogy, a foci ennél sokkal többről szól.” Nos, én is az utóbbival tudok azonosulni, igaz, ha nem így lenne, akkor ez a cikk sem születne meg, legalábbis az én klaviatúrámon pötyögve biztosan nem.
A labdarúgás a mezei futballszurkoló számára a kikapcsolódással, az élvezettel, az önfeledt szurkolássál, 90 percnyi teljes eufóriával egyenlő. A megmagyarázhatatlan boldogsággal, amit egy-egy nagy győzelem vált ki belőle. De mégis hogyan alakul ki a futball iránti szerelem? Mi kell ahhoz, hogy valakit 90 perc erejéig a televízió elé lehessen szögezni? Mert a lelátón való szurkolás teljesen más. Akinek megadatik az a kiváltság, hogy kedvenc klubját mérkőzésről mérkőzésre a stadionból buzdítsa, az egy idő után már nem csak a meccs élvezetéért látogat el a szentélybe, hanem a rá váró hangulat, illetve az ott kialakult kapcsolatok, barátságok miatt is. De felmerül tehát újra a kérdés, hogy minket, egyszerű futballszerető embereket, akik televízión keresztül követik a mérkőzéseket, mégis mi sarkall arra, hogy ennek a gyönyörű sportnak az imádóivá váljunk. Mi kell ahhoz, hogy villámcsapásszerűen egyszer csak ott ragadjunk a készülék előtt és szájtátva bámuljuk, ami Európa legnagyszerűbb létesítményeiben folyik?
Szerintem a csoda. No, nem a mindennapi értelemben vett csodára gondolok. Egy pillanatra, ami magával ragad. Egy pillanatra, a másodperc egy töredékére gondolok, amely során olyasvalami történik, aminek következtében az emberfia azonnal eldönti, hogy ő még szeretne ilyesmit látni. Ide sorolhatunk óriási győzelmeket, nagy fordításokat, érzelmeket kiváltó mérkőzéseket, illetve egyéni megmozdulásokat is.
Engem például 10 éves koromig teljesen hidegen hagyott a futball világa. Aztán történt valami. Édesapám unszolására leültem megnézni egy mérkőzést a 2002-es világbajnokságon. A meccs főszereplője a brazil Ronaldo volt, aki olyan dolgokat művelt a labdával, hogy nem győztem dörzsölni a szemeimet, miközben a szám folyamatosan tátva maradt. Abban a pillanatban megfertőződtem. Teljesen áthatott, magával ragadott a futball és azóta sem tudok, igaz, nem is akarok szabadulni ettől az érzéstől. Akkor, abban a pillanatban megváltozott valami, az események pedig sorra követték egymást. A brazil Madridba érkezett, így egy újabb csoda kapujában találtam magam. A spanyol fővárosban ugyanis a brazil mellett volt egy kopasz játékos, egy zseni, egy igazi varázsló, aki a pályán olyan dolgokat mutatott, hogy folyamatosan azt szerettem volna nézni. Az internet világa nagy segítségemre volt, és nem tudtam betelni a mozdulatokkal, éjjel-nappal videó összeállításokat bámultam, na meg persze próbáltam utánozni a futballpályán is, de az én képességeim ezt sosem tették lehetővé. Úgy sejtem, már mindenki rájött, Zinedine Zidane-ról beszélek. A francia bár nem volt gyors, mégis megállíthatatlan volt. Olyan dolgokat csinált meg egészen könnyedén, amelyekkel bárki más megizzadt, ha le akarta másolni a futballpályán. Képes volt olyan euforikus pillanatokat okozni az épp csak a televízió előtt egy pillanatra megálló, abszolút futball-érdektelen embernek, hogy a mozdulatait látván még ő is elismerően tapsolt.
Hiszek abban, hogy a labdarúgásnak ilyen alakokra van szüksége. Amikor Zizou visszavonult, majd fél évvel később Ronaldo is távozott a csapattól, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ki veheti át a helyüket, ki lesz a következő, akinek játéka ennyire lázba tudna hozni. Mert ilyen játékost nem az emberfia választ magának, hanem a játékos teszi meg ezt helyettünk. Ő ragad meg minket. Nagyon hosszú ideig nem nyűgözött le senki úgy, mint a korábban említett két zseni. Persze érkezett Cristiano, akinek mindig is imádtam a játékát, de az a bizonyos, megmagyarázhatatlan érzés elmaradt. Elismerem a portugált, minden góljának tudok önfeledten örülni, hálás vagyok az égnek azért is, hogy a teljes pályafutását végigkísérhettem, hiszen minden idők egyik legjobbjáról van szó.
Nekem azonban másra volt szükségem ahhoz, hogy elmondhassam, ismét szerelmes vagyok valakinek a játékába. Történt aztán 2012-ben, hogy a klub José kérésére leigazolta a Tottenham csapatától Luka Modrićot, akit szűk fél éven belül a spanyol lapok meg is választottak a nyár legrosszabb igazolásának. A tavasz folyamán azonban szép lassan elnyerte az edző bizalmát, megmentette a hátsónkat Manchesterben, beküzdötte magát a csapatba, és sorra hallgattatta el a korábban őt pocskondiázó lapokat és embereket.
A következő idényben Ancelottinál már megkérdőjelezhetetlen alapember volt, ekkor hívta fel magára a figyelmet. Elkezdett varázsolni a pályán. Az apró horvát olyan dolgokat mutatott, amit hosszú ideje senki nálunk. Újra azt éreztem, hogy lenyűgöz valaki a pályán mutatott teljesítményével. Lukita újra és újra varázsolt, segítségével megnyertük a Tizediket, és olyan befolyásos játékosa lett a csapatnak, mint senki más. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hiánya Carlo második idényében. Modrić a válogatottban sérült meg, majd hiánya következtében elindult a csapat mélyrepülése a 22 meccses győzelmi sorozatot követően. A tavaszi szezon közepén tért csak vissza, hatása pedig egyértelműen érezhető volt. Később aztán újra megsérült, és bár nem lehet csak erre fogni, de a csapat trófea nélkül maradt egy olyan idényben, amelynek majd’ felét a horvát kihagyni kényszerült.
Számtalanszor hallottuk már, és legalább annyiszor be is bizonyosodott, hogy egy megfelelő középpályával nem csak mérkőzéseket, hanem címeket is lehet nyerni. Bár Carlo távozott, a horvát alapember maradt Rafa Benítez rövid tevékenykedése alatt, majd a csapat egyik motorja lett Zinedine Zidane Real Madridjában is. A francia egyenesen úgy jellemezte, hogy ő egy olyan játékos, akinek a lábaiban és ész van. Nem kis elismerés ez minden idők egyik legzseniálisabb futballistájának a szájából, akinek a horvát zseni jelenleg is az egyik legfontosabb játékosa.
Számomra, egy, a futballtérképen teljesen jelentéktelen, egyszerű szurkoló számára a Luka Modrić az a játékos, aki egy hosszú ideje tátongó lyukat tömött be. Több mint egy évtizede követem már imádott csapatunk összes mérkőzését, de a horvát érkezése előtt sokáig elképzelhetetlen volt, hogy valaki a középpályán ekkora hatással legyen a játékra. Voltak persze kiváló labdarúgók a posztján, de ilyen befolyással egyiküknek sem bírt. Luka Modrić nem egy egyszerű középpályás. Ő tipikusan az a játékos, aki játékával képes jobbá tenni a többieket. Páratlan térlátása van, nagyszerűen veszi észre az adódó helyzeteket, kellően technikás és egyedülálló jobb lába van. Aztán ott vannak a külsővel elengedett átadásai… Fontos azonban megjegyezni, hogy a Real Madrid 4-3-3-as hadrendjében a horvát nem csak támadó feladatokkal van ellátva. Folyamatos mozgásban van a két tizenhatos között, és nem csak hosszában, széltében is bejátssza az egész pályát. Ha kell, besegít a védekezésbe is, hajlandó csúszni-mászni egy-egy elvesztett labda esetén annak visszaszerzése érdekében. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy Toni Kroosszal és Casemiróval egészen páratlan módon egészítik ki egymást, és bár elfogult vagyok, mégsem érzem merésznek azt a kijelentést, hogy nálunk állt össze a világ jelenlegi legjobb középpályája.
Befolyás a csapat játékára, hatás a többiek teljesítményére, fáradhatatlan robotolás, alázat… De hol itt a csoda? Úgy gondolom, ezt már mindenki észrevette. A horvát minden egyes mérkőzésen mutat olyat, amely láttán a futballszerető ember elismerően bólogat és nyögi ki halkan: „Ez igen!” Nem kell messzire menni, itt volt az Osasuna elleni megmozdulása, amikor egy mozdulattal két embert vert meg nagyon csúnyán.
Úgy gondolom, ilyen pillanatokra, ilyen játékosokra van szüksége a futballnak. Mert Modrićnak nem csak a játéka példaértékű és csodálatra méltó. Őt nem fertőzte még meg a modern futball szennye. Tipikusan az a személyiség, aki kerüli a rivaldafényt, nem akarja szándékosan felhívni magára a figyelmet felesleges tettekkel, egyszerűen csak a pályán akar és tud is kiemelkedőt nyújtani. Olyasmit, amit a Bernabéuba kilátogató szurkolók állva tapsolva ismernek el, ami miatt korunk legjobb középpályásának tekintik őt. Nem érdemtelenül.
Van egyfajta varázsa annak, amit és ahogy művel a labdával. Játszi könnyedséggel, megdöbbentő nyugodtsággal és hatalmas játékintelligenciával. Olyasmit tud, amit csak nagyon kevesen. Olyasmit, amit szívesen mutatok meg majd a fiamnak, ha azt szeretném elérni, hogy egyetlen pillanat miatt beleszeressen ebbe a csodálatos sportba. Olyasmit, amit büszkén mutogathatok majd, amikor arra kér, hogy mutassam meg, kik voltak azok a játékosok, akik engem lenyűgöztek a futball világában.
