Florentino Pérez végre megcsinálta. Másodszori felkérésre már elnyerte a Real Madrid elnöki székét, méghozzá Lorenzo Sanz örökébe lépve. És persze egy olyan klub első embere lett ezzel, melyet mindenki ősi habfehér mezéről és a csillogó trófeagyűjteményéről ismer. Ugyanúgy kampányolt, mint minden jövendőbeli elnök teszi: egy halom hatásos ígérettel. Egyfelől biztosította az embereket, hogy megoldja a klub anyagi gondjait, másfelől beígérte Luís Figo leigazolását.
A nagy ígéretek egyikét maradéktalanul is teljesítette: 2000 nyarán Figo meg is érkezett Barcelonából. Ennek az átigazolásnak pedig éppen olyan nagy pszichológiai jelentősége volt, mint amilyen taktikai. A transzferrel Pérez átigazolási rekordot döntött, kiosztott egy sallert a Barcelonának, és tökéletesen kielégítette a rá szavazókat is. Ez egy csodálatos időszak lehetett a madridistáknak.
És ez csak a kezdet. Az elkövetkezendő években Pérez ugyanilyen hajthatatlan maradt, ha ikonikus egyéniségű futballistákat kellett szerződtetnie. De mi lehetett az indítéka? Talán, hogy fenntartsa a klub hagyományait. Hiszen a Madrid csapata már jóval Pérez érkezése előtt tele volt tömve különböző nemzetközi szupersztárokkal. Elég csak a magyar Puskás Ferencre, az argentin Alfredo Di Stéfanóra, a francia Raymond Kopára vagy a mexikói Hugo Sánchezre gondolni.
Ők a klub történelemkönyvének egy olyan fejezetében szerepelnek, amely minden bizonnyal Pérez egyik nagy kedvence volt, és amit gyakran vissza is olvasott, amikor szép sorjában leigazolta Zinedine Zidane-t, Ronaldót, David Beckhamet stb. Őket ma már úgy ismerjük, mint a „Galaktikusok”, de Pérez eredeti ideáját hajdanán még „Zidane-ok és Pavónok” néven emlegette a nagyvilág. Az idea alapelve pedig mi más lehetne: vegyíteni a Zidane-féle világklasszis igazolásokat az utánpótlás tehetségeivel, tehát a „Pavónokkal”.
A „Zidane-ok” nem evilágiak. Ők a földönkívüliek, akik szórakoztatnak, megőrjítik a népet, és gazdagítják a klubot. Az emberek a világ minden szegletében ismerik a nevüket, és be is bizonyítják őszinte rajongásukat azzal, hogy megveszik a neveikkel ellátot mezeket. Ők az „elfelejthetetlenek”, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak a Real Madrid történelmén. Ezzel szemben a Pavónok halandó, törékeny emberi lények, akiket az emberek elfelejtenek. Ők az „apróbetűs rész”, az „elfeledett mellékszál” a nagyívű eposzban.
De ez a tradíció, amit Pérez oly lelkesen hozott vissza, csupán egy kis részét képezték a Rel Madrid gazdag történelmének. Annak a történelemnek, amelynek olyan spanyol tehetségek is tagjai voltak, mint például Francisco Gento, aki Puskáshoz és Di Stéfanóhoz hasonlóan kulcsszereplője volt a sorozatban nyert öt BEK-győzelemhez vezető diadalmenetnek. Pedig Gentót csupán egy fél Racing Santandernél eltöltött szezon után igazolták le – mégis legenda lett.
Az utolsó – és talán legkevésbé emlegetett – fejezet a klub történelmében pedig nem más, mint a La Fabrica (A gyár), azaz az ifiakadémia, ami szintén szerves részét adta a klubnak, hozzájárulva annak sikereihez. Nem csupán remek játékosokat „kitermelve”, hanem kiváló csapatokat is megalkotva.
Az 1966-os BEK-győztes csapat minden egyes tagja spanyol volt. Természetesen mindannyian kiváló játékosok is voltak, de fontos megemlíteni mindenekelőtt, hogy mindegyikük egy helyi rendszer alapján lett kiválogatva. Továbbá tegyük hozzá azt is, hogy a spanyolokból álló csapat három játékosa, Manuel Velázquez, Fernando Serena és Ramón Grosso az utánpótlás-csapatból, a Plus Ultrából, azaz mai nevén a Castillából került fel a nagycsapathoz.
Mint a Real Madrid B-csapata, a Castillának igen nagy szerepe van abban, hogy kinevelje a fiatal tehetségeket, és hozzászoktassa őket az felnőttcsapatnál megszokott elvárásokhoz. Habár névlegesen tartalékcsapatról van szó, a Castillának is megvolt a maga meghatározó időszaka az 1980-as években.
Éppen 1980-ban esett meg, hogy a „nagytestvérrel” találkoztak a Király-kupa döntőjében, kiejtve olyan csapatokat, mint az Athletic Bilbao vagy éppen a Real Sociedad. Bár a Real Madrid – Real Madrid meccsen az első csapat nyert 6-1-re, ez mindenképpen hatalmas siker volt a kisebbik csapatnak.
Később, ugyanebben az évtizedben, 1984-ben a Real-legenda Amancio Amaro irányítása alatt a Castilla megnyerte a spanyol másodosztályt. Természetesen az elsőbe már nem léphettek fel, hiszen az A-csapat is ott volt, de annak a nagyszerű csapatnak több tagja is bizonyíthatott később a nagyok között.
Emilio Butragueno is a Castillában játszott, mielőtt 1984-ben felkerült volna az első csapathoz. A gólvágó, akit csak „a Keselyű” néven emlegettek, négy társával együtt – akik szintén Castilla-nevelések voltak – halálos ötöst alkotott a Real Madridban. A „Keselyű Ötöse” néven elhíresült formációban Butragueno mellett Michel, Manolo Sanchís, Martin Vázquez és Miguel Pardeza szerepeltek. Az ötös támogatója pedig nem más volt, mint Alfredo Di Stéfano, a csapat akkori edzője.
Pardeza kivételével mindannyian kihagyhatatlan láncszemei lettek a spanyol futballt akkoriban domináló Real Madridnak, és elévülhetetlen szerepük volt abban, hogy a klub 1986 és 1990 között sorozatban ötször nyerte meg a bajnokságot, és kétszer, 1985-ben és 1986-ban is elhódította az UEFA-kupát.
Persze nem Butragueno és társai voltak az egyetlenek, akik a „Fabricából” az első csapathoz kerültek ebben az időszakban. Chendo, Jesús Solana vagy éppen Ricardo Gallego is például. Egy szó mint száz, ez egy hihetetlenül sikeres időszak volt a Real Madrid utánpótlásának történetében, amely egy hosszantartó, szilárd talapzatot adott az elkövetkezendő évek Real Madridjának.
Amikor Pérez 2000-ben elfoglalta trónját, a csapat éppen egy Bajnokok Ligája-győzelmet ünnepelt. Akkoriban olyanok alkották a klub fiatal, spanyol magját mint Iker Casillas, Guti vagy éppen Raúl. Mindhárman utánpótlás-nevelések voltak, a húszas éveik elején. Ám Pérez szertartáskönyvében az ő szerepük nem volt részletezve. Az elnök egy nemzetközi sztárokkal elhalmozott csapatot akart, egy olyan klubot, ami világraszóló sikereket visz véghez, és hegemonikus, globális brandet alakít ki a futball-nagykereskedelemben.
A „Fabrica” történelmileg hatásos volt, de valahogy nem volt elég szexi. Az új Real-brand más lett: transzferrekordok, egekbe szökő fizetések kellenek hozzá, olyan nevek, akikkel mezeket is el lehet adni. Amikor a „Zidane-ok és Pavónok” elképzelést elnyomta a valóság, azaz a „Galaktikusok”. A Pavónoknak esélyük sem volt.
„Most, hogy Beckham ideigazolt, végre két jóképű srác lesz a csapatban… Már kezdtem egyedül érezni magam egyedüli jóképűként egy ilyen ronda csapatban” – mondta Roberto Carlos, valószínűleg egy cinkos kacsintás és egy hetyke mosoly kíséretében. Talán nem is sejtette, mennyi igazság rejtőzik a szavai mögött. Hiszen Pérez „uralkodása” alatt a kinézet csaknem olyan fontos tényező egy igazolásnál, mint a képességek. A Real Madridnak meg kell, hogy legyen a saját stílusa, ám Pérez ténykedésének köszönhetően madhogynem megszűntek a klub lényegi alkotóelemei.
Ugyanabban az évbe, mikor Beckham a csapathoz került, egy másik játékosnak a leigazolását elvetette a klub. A labdarúgót Ronaldinhónak hívták, és állítólag túl csúnya volt a Real mércéjével mérve. Így hát Beckham érkezett helyette, annak ellenére, hogy az ő posztján már játszott egy világklasszis, név szerint Luís Figo. Ugyanezen a nyáron pedig megtörtént az a katasztrofális döntés is, miszerint Makélélének távoznia kell. A francia középpályás a Chelsea-hez került.
A klub pénzeszsákját a vártaknak megfelelően feltöltötte a Beckham-üzlet, de a pályán már problémák adódtak. Makélélé magasabb fizetést akart, mivelhogy például Zidane is hatszor (!) annyit keresett, mint ő. Pérez pedig kimondta az ítéletet: egy védekező játékos nem kereshet annyit, mint egy támadó. Lehet, hogy a döntéssel a klub gazdagabb lett, de a csapatot kiegyensúlyozatlanná tette Makélélé távozása.
Minden nagy futballcsapatnak szüksége van erős védelemre, ahogy a fontos szerelések is lehetnek olykor ugyanolyan lényegesek, mint egy gól vagy gólpassz. És talán a profittermelő támadó jól csengő nevét könnyebb is megjegyezni az egyszeri Real-rajongónak az „ismeretlen”, bonyolult nevű védekező középpályásénál. Egy jó, ám „csendes” védő leigazolása talán megkönnyebbült sóhajokat válthat ki egyesekből, de hát ők nem tömik tovább a klub egyre dagadó zsákját.
Pérez „leigazolok egy szupersztárt a már sikeres csapatba” elnevezésű taktikája eleinte sikert hozott. A csapat megnyerte a bajnokságot és a Szuperkupát is elnökségének első tizenkét hónapjában. Ezután még egy Bajnokok Ligája, egy Európai Szuperkupa és egy Interkontinentális Kupa is bekerült a trófeagyűjteménybe. Majd következett egy újabb bajnokság-szuperkupa páros, de ezek után az elnök nemtörődömsége és mániákus „szupersztárgyűjtése” megkövetelte az áldozatait.
Francisco Pavónt egykor a jövő nagy reménységeként, a csapat feltörekvő, fiatal középhátvédjeként tartották számon, mára viszont neve a „beteljesületlen várakozás” szókapcsolat szinonimája lett. 2001-ben került fel a Castillától, és nem is olyan sokára meghatározó tagja lett az első csapatnak, annak ellenére, hogy az ő szerepét nem ábrázolták teljesen pontosan a „Zidane-ok és Pavónok” című Pérez-klasszikusban.
Mialatt a klub járta a világot, hirdette a brandjét, eladta a mezeit, az idea hiányosságai kivétel nélkül felszínre kerültek a pályán. Igen, a klub továbbra is támogatta a fiatal tehetségeket, de a csapatban már egyáltalán nem volt fellelhető az a tökéletes „mix”, amelynek kétféle hozzávalója volt: a saját nevelések és a vásárolt sztárok. A fiatalok, mint Pavón, csupán a rések betömésére voltak jók – mind pénzügyileg, mint a pályán.
A támadószekció felesleges továbberősítése helyett meg kellett volna találni valahogy az egyensúlyt. Makélélé távozásának nyarán Fernando Hierro is továbbállt. Hirtelenjében a Real védekezése kopottá vált, és ezeket a foltokat kellett kitölteni „Pavónokkal”.
Ugyanebben az évben Sid Lowe (a Guardian újságírója – a szerk.) kimondta a kemény igazságot. Azt állította, hogy a „Pavónok” és „Zidane-ok” stratégiája mögött egyetlen ok áll: valahogy finanszírozni kell az olyan nagy fizetéseket, mint Beckhamé. És ezt úgy lehet megtenni, ha olyan fiatalokat alkalmazunk, akik kevesebbért is fociznak.
A másik bölcsesség magához Zidane-hoz kapcsolódik. A francia klasszis ezt találta mondani Makélélé eladása kapcsán: „Minek festetnél még egy réteg aranyat a Bentley-dre, amikor már nincs benne motor?” Talán ez közelíti meg a leginkább az igazságot. Ha Zidane szavait értelmezzük, rájöhetünk, hogy tényleg a „Galaktikusok” voltak az aranyfestés, míg például Makélélé a Bentley-motor.
A Real Madrid pedig elszenvedte a szedett-vedett keretmenedzselés következményeit. A gerincoszlop (avagy Bentely-motor) hiányában a következő évek a bukásról szóltak. 2003 és 2007 között nem is volt igazán lehengerlő siker, a Bajnokok Ligájában például 2004 után hét egymást követő szezonban nem sikerült túljutni a nyolvaddöntőn. Sikertelen időszak volt, a csapat kétségkívül megitta a levét Pérez elhamarkodott, utópisztikus elképzelésének. Az ideája másképpen hagyott nyomot a klub történelemkönyvén, mint azt ő eltervezte.
Minthogy a trófeák is elmaradtak, az akkori fiatalokat is csak egy elpazarolt generációként emlegethetjük. Néhányan talán valóban nem álltak még készen. Másoktól talán túl hamar, túl sok mindent vártak el. A többiek – akiknek a „Pavónok” szerepe jutott a „Zidane-okkal” szemben – talán egyszerűen teljesíthetetlennek érezték a feltételeket.
Bármi is volt azonban egy generáció sikertelenségének oka, a következtetés egyértelmű volt: a Real Madrid kineveli, aztán elpazarolja és lealacsonyítja a fiatal tehetségeket. Nem illettek a klubba, kiegészítőemberek lettek, akiket kevésbé tartottak fontosnak. Nem csoda, ha a „Pavónok” ezek után úgy érezték, a vezetőség kihasználja őket.
Az elveszett generációban olyan neveket lelhetünk fel, mint a jobbhátvéd Oscar Miñambres, a balhátvéd Raúl Bravo, a középső védő Pavón, Rubén és Álvaro Mejía, a védekező középpályás Borja Fernández és a támadó Javier Portillo.
Raúl Bravo egy érdekes játékos volt. Beszállt a védelembe, ha kellett, de hogy a mozdíthatatlan Roberto Carlost – aki az őáltala kedvelt balhátvéd pozíciójában játszott – kiszorítsa a kezdőből, az egyenlő volt a lehetetlennel. Ehelyett középső védőt csináltak belőle, mivel utánpótlásbeli társát, Rubént egyszerűen alkalmatlannak találták ennek a szerepkörnek a betöltésére. Sid Lowe-nak ezzel kapcsolatosan is volt mondanivalója. „Queiroz mester oly nagyra tartja Rubént, hogy egy olyan balhátvédet játszat a posztján, aki a Leedsnél már megbukott.”
Bravo mindezek ellenére 14-szer lehetőséget kapott a spanyol válogatottban, de sosem vált kihagyhatatlanná a Real kezdőjéből. Ahogy Rubén is megbukott a vizsgán. Ő később inkább spanyolországi körútra ment: Cantabriából (Racing Santander) indulva Galícián (Celta Vigo) keresztül eljutott Mallorcára (Real Mallorca), majd Navarrét (Osasuna) is útba ejtette.
Mejía és Borja időnként rendkívül hasznosnak bizonyultak, de ők is könnyen eldobható kártyalapok voltak ebben a játszmában. Mejía olykor a védelemben kapott szerepet, míg Borja talán az egyetlen ember lett, aki valamennyire be tudta tölteni a Makélélé helyén tátongó űrt. Mejía később inkább osztályt váltott, és a Murcia együttesében játszott, mielőtt dél-európai utazásba vágott volna Franciaországot, Törökországot és Görögországot érintve, hogy aztán Katarban kössön ki.
Portillót egykoron a Real Marid egyik legnagyobb tehetségeként tartották számon. Utánpótlásszinten bámulatos számokat produkált, még Raúl egyik rekordját is megdöntötte. Ez jó előjel volt. Portillo első teljes szezonjában 23 mérkőzésen 14 gólt szerzett. Pozitív kezdés, meg is van a klub új helyi hőse. De a számok aztán leromlottak a következő években.
Egy gólszegényebb szezon után Portillót kölcsönadták a Fiorentinának, majd a Club Brugge-nek, mielőtt végleg távozott volna a Gimnàstic de Tarragona egütteséhez. Manapság a Hérculesben rúgja a bőrt, és mint oly sokan utánpótlásbeli társai közül, ő is örök ígéret maradt.
Miñambres rövid időre látogatott csak az első csapathoz, majd kölcsönadták az Espanyolnak. Szerencsétlenségére meg is sérült a térde, aminek következtében 26 éves korában kénytelen volt visszavonulni. Ma már trafikosként dolgozik Móstolesben.
És akkor ott van Pavón.
Alighanem a legsikeresebb Fabrica-játékosról beszélünk, aki a Pérez-éra alatt megfordult az első csapatban, annak ellenére, hogy egyértelműen a „reklámfiúk” után következett a sorban. Az áttörés szezonja nála a 2001-02-es volt, mikor a Madrid megnyerte a BL-t. A sorozatban végig fontos szerepet játszott, bár a Leverkusen elleni döntőben csak a kispadon kapott helyet. A kezdőben a nála tapasztaltabb Hierro-Helguera páros játszhatott a középhátvéd posztján.
Pavón még öt szezont húzott le a csapatnál, több mint százszor lépett pályára ez idő alatt. Végül az ígéret kiégett, és a Zaragozánál kötött ki. Karrierjét végül Arles-Avignonban, Franciaországban fejezte be, ahol újra együtt focizhatott egykori társával, Mejíával.
De ő és a „Pavónok” fokozatosan ki lettek retusálva a Real Madrid pompás históriás könyvéből.
Jogos lehet a kérdés: a „Pavónok” valóban ilyen rosszak lettek volna? Nem valószínű. Főleg annak tudatában nem, hogy milyen játékosokká váltak sokan a volt Castillások közül, akiket a Realnál nem ítéltek elég jónak.
Graham Hunter (skót újságíró) szerint az ok nem túl bonyolult: egyszerűen nem kaptak elég valódi lehetőséget. Ez egy olyan kijelentés, amelynek igazát nem is olyan nehéz bizonyítani. A Real Madridnál a közelmúltban szép számmal akadtak olyanok, akik később váltak sztárrá, miután otthagyták a spanyol csapatot.
Az Atlético Madrid és a spanyol válogatott jobbhátvédje, Juanfran is ilyen játékos. Vagy vegyük példának a Manchester Unitedben játszó Juan Matát. Mindketten másik spanyol csapathoz szerződtek, az Osasunához és a Valenciához, és ott tűntek ki igazán társaik közül, amikor megkapták a valódi esélyt. Vagy ott van Javi García, aki most a Zenitben játszik, de megfordult a Manchester Cityben is.
És a lista csak folytatódik: Roberto Soldado – aki a Valenciánál tette le a névjegyét -, José Callejón – manapság a Napoliban lövi a gólokat, Álvaro Morata – aki pedig a Juventusnál tett kitérője után csak most talált vissza Spanyolországba.
Florentino Pérez 2009-ben foglalta vissza trónját a Real Madridnál, és azonnali intézkedéseiből rögtön kitűnt: vele együtt tért vissza a „Galaktikus”-módszer is. Világrekordot jelentő 80 millió fontot adott ki Cristiano Ronaldóért, majd rongyos 80 milliót csengetett ki Kakáért. Mindemellett ritkábban, de mégis előkerült néhány tehetség a Castilla utánpótlás-programjából.
Dani Carvajal egy szezonos leverkuseni kitérő után került vissza a csapathoz, és visszavétele nem is bizonyult rossz döntésnek. Mára már ő az első számú jobbhátvéd, aki energikus, fáradhatatlan, és mind védekezésben, mind támadásban a tőle telhető legtöbbet nyújtja.
Másik Fabrica-tehetség Jesé, aki hihetetlen hatékonysággal játszott az Ancelotti-féle csapatban. Az ő története azonban rosszra fordult: a súlyos térdsérülése után már soha nem találta igazi önmagát, és talán ezért is hagyta ott a csapatot a PSG kedvéért idén nyáron.
A Tizedik megnyerését követően aztán mindenki elégedett lehetett, hiszen egy régi álom teljesült be a madridisták számára. De Pérezt ez sem hatotta meg. Úgy tűnt, nem tanul a múlt hibáiból; szó nélkül eladta a BL-győzelemben elévülhetetlen érdemekkel bíró Ángel Di Maríát, majd Xabi Alonsót sem marasztalta tovább, a szurkolók eszébe juttatva ezzel a majd egy évtizedes Makélélé-blamát. Úgy tűnt, a Real visszatalált a régi útra.
Az előbb említettek helyét Toni Kroos és James Rodríguez foglalták el. Ezzel egyidejűleg kérdések vetődtek fel: hogyan fér majd el egymás mellett James, Bale, Ronaldo és Isco, anélkül, hogy megbolygatnák a csapat egyensúlyát? Talán nagyobb szükség lett volna egy védőre, mint egy újabb kreatív középpályásra? A szurkolók körében nem lehetett ritka a mérhetetlenül frusztráló déjá vu érzés.
Ezen a nyáron talán csökkentek ezek a panaszok, mégis a kérdés továbbra is ott lóg a levegőben: mi lesz ezután? Vajon mikor folytatja Pérez a „leigazolok egy szupersztárt a már sikeres csapatba” kezdetű klasszikusát? És mi lesz a jövő fiataljaival?
Mert bármi is történjék a jövőben, a Real Madrid utánpótlásában a kisgyerekek, a tehetséges fiatalok, akiknek álmaik vannak, és akik nagyra akarnak törni, jelenleg nem látnak senki mást maguk előtt példaként, egyedül szegény öreg Paco Pavónt.
