Elég ritkán fordul elő, hogy újságírók a riportalany érkezése után jelenjenek meg egy beszélgetésen, ráadásul az előre egyeztetett időpontban. Velünk mégis ez történt október végén, egy keddi napon. Cristiano Ronaldo – néhány barátja társaságában – ügynöke, Jorge Mendes Madrid fényűző városrészében található, medencével felszerelt villájának kertjében fogad minket. Megjelenése laza, ő maga mosolygós. A Real Madrid portugál gólvágója játszi könnyedséggel tér interjúnk tárgyára, az Európa-bajnokság döntőjének intim részleteire. Remek lehetőség, hogy felfedezzünk egy érett Ronaldót, aki egyebekben az Aranylabda egyik fő várományosa, s aki nem mellesleg mesterhármassal vette ki részét az Atlético Madrid elleni bajnoki győzelemből.
Hogy aludtál az Európa-bajnoki döntőt megelőző éjszakán?
Elég jól. A körülményekhez képest egész nyugodt voltam. Tudtam, hogy ki kell pihennem magam annak érdekében, hogy az előttem álló mérkőzésen jól szerepeljek. Egyébként mindig is jó alvó voltam, köszönhetően a tiszta lelkiismeretemnek. Persze az ébredéssel a dolgok fordulatot vettek, a szívem elkezdett egyre hevesebben verni. Aznap mindannyiunkban volt némi szorongás. Tisztában voltunk vele, hogy a döntő napja merőben más, mint az addigiak.
Ha tényleg nyugodt éjszakád volt, emlékszel-e esetleg arra, miről álmodtál?
Volt egy álmom, de nem a futballal kapcsolatos. Egészen másról álmodtam, ha érted, mire gondolok. Általában nem álmodom a fociról. (nevet)
Mi volt az első gondolatod, mikor felébredtél?
Három gyönyörű, szőke nővel találtam magam egy ágyban… (nevetésben tör ki). Komolyra fordítva a szót, egy különleges napra keltem, melyen az Európa-bajnokság döntőjében a franciák ellen játszunk Franciaországban. Atyaég! Egy igazán különleges pillanat. Az első dolgom az volt, hogy az órámra pillantottam, s magamban megjegyeztem: „Rendben van, sikerült nyolc-kilenc órát aludnom.” A nagy izgalom miatt több alkalommal is felébredhettem volna az éjszaka folyamán, szerencsére azonban nem így történt. Amikor pedig lementem reggelizni a többiekhez, rájöttem, hogy életem egyik legkülönlegesebb napja vette kezdetét. Kifejezetten pozitív volt a hangulatom és ugyanezt láttam a csapattársaimon is. Boldogok voltunk.
Van-e bármilyen különleges rituáléd, amelyhez ragaszkodsz az ilyen típusú események előtt?
Nincs. Minden mérkőzésre ugyanúgy készülök függetlenül attól, hogy az fontos vagy sem. Természetesen az ember nem minden nap játszik Európa-bajnoki döntőt… Tizennyolc esztendős koromban, 2004-ben volt szerencsém pályára lépni egy döntőben, majd nemrég, harmincegy évesen ismét megadatott ez a lehetőség. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot.
Mi volt a különbség a két döntő között?
Elsősorban a felelősség. A hazai rendezésű Európa-bajnokságon, tizennyolc évesen volt néhány igen emlékezetes momentumom, de közel sem voltam olyan reflektorfényben, mint Franciaországban. A rám nehezedő nyomás, felelősség a csapattársaimért, a szurkolókért, a média figyelme… 2004-ben csak kiélveztem a pillanatot, jól éreztem magam. Ezzel szemben idén úgy éreztem, hogy mindenki velem van elfoglalva és mindeközben arra gondoltam, hogy a generációm és jómagam számára talán ez az utolsó lehetőség, hogy Portugáliát képviseljük egy ilyen tornán.
Hogyan kezelted a rád nehezedő nyomást?
A lényeg – s feltehetően ez a legfontosabb – a pihenés. Hogy az ember elvonulhasson a szobájába, nyugodt körülmények között beszélgethessen a családtagjaival. Ezek segítenek elkerülni az idő előtt jelentkező feszültséget. Csapatkapitányként, s az egyik legtapasztaltabb játékosként is ez az, amit a csapattársaim felé közvetíteni próbáltam. Azt mondogattam nekik, hogy igen, volt már egy elveszített döntőnk, de nem szabad, hogy ez hatással legyen ránk. Meggyőződésem, hogy a nyugalom volt mindennek a kulcsa. Tisztában voltunk azzal, hogy nagy előny birtokában vagyunk: történetesen, hogy nem mi vagyunk az esélyesek. A franciák azt gondolták, hogy könnyedén nyerhetnek… Legalábbis ezt a benyomást keltették. Végső soron a francia válogatottra nehezedett a győzelem kényszere, hiszen ők játszottak otthon, nem mi. Az ebből fakadó nyugalom érzése szállt meg bennünket a reggeli és az ebéd alatt is. Lényegében egész nap.
Semmit nem változott a viselkedésed, nem változtattál a szokásaidon?
Semmit. Nyújtó gyakorlatokat végeztem a fizioterapeutáimmal, majd – ahogy minden mérkőzés előtt – egyesével felkerestem a csapattársaimat. Mielőtt útnak indultunk a Stade de France felé, nem történt semmi szokatlan.
Mikor érkezett el az a pont, amikor már a mérkőzésre koncentráltál?
Amikor megérkeztem a stadionba. Ez is egy döntő volt, de nem karrierem első döntője, így volt lehetőségem meríteni a Bajnokok Ligájában tapasztaltakból. Az Európa-bajnokság döntőjében nem éreztem magamon akkora nyomást, mint amit mondjuk éreztem a Bajnokok Ligája fináléjában az Atlético Madrid ellen. Portugáliában ugyanis tudták, hogy nincs mit veszítenünk, nem mi vagyunk a favoritok. Aznap megértettem, hogy a tapasztaltabb játékosok feladata az, hogy átadják hitüket a fiatalabbaknak. Ott és akkor született meg a sikerünk alapja.
A Real Madridnál nagyobb a nyomás?
Egyértelműen. Ez a Real Madrid, ahol megszokták a győzelmeket, s ahol trófeákat nyerni szinte kötelező. Nem úgy a portugál válogatott, mely történelme során – ezt megelőzően – nem nyert semmit. Az edzőnknek, Fernando Santosnak köszönhetően aznap nyugodt voltam, tele reménnyel. Úgy éreztem, nem kell mást tennünk, csak követni őt. Hallgattam a beszédét és mindent elhittem neki. Akkor este még meg voltam győződve arról, hogy főként védekezni fogunk majd, Franciaország pedig ötvenszer annyit fog támadni, mint mi, s nekünk jó, ha egy-két lehetőségünk lesz a gólszerzésre.
Tényleg?
Őszinte leszek: a mérkőzést megelőzően baljós előérzetem támadt az esélyeinket illetően. Elsősorban azért, mert rengeteg fiatal játékos volt a csapatban, de persze más okai is voltak. A mérkőzés előrehaladtával azonban úgy gondoltam, hogy mégis csak megnyerhetjük az összecsapást.
A döntő előtt beszéltél a klubbéli csapattársaiddal, Varane-nal, Benzemával?
Nem, még az Európa-bajnokság ideje alatt sem. Természetesen a Real Madrid öltözőjében volt némi gúnyolódás és viccelődés. Néhány csapattársam azt mondta: „Cristiano, idén nyáron hosszú vakációd lesz!” Kevesen hitték, hogy Portugália továbbjuthat. Elég sokat viccelődtünk például Toni Kroosszal vagy a spanyolokkal. A franciákkal nem nagyon: Karimmal a körülötte kialakult helyzet, Varane-nal pedig a sérülése miatt. Mindkettejük számára érzékeny pont volt az Európa-bajnokság.
A döntő előtt milyen beszédet tartottál az öltözőben?
A torna ideje alatt úgy négyszer-ötször szólaltam fel, de a döntő napján nem tartottam beszédet. És hogy miért? Mert úgy éreztem, hogy az edzőnk által elmondottak olyan hatásosak voltak, hogy nem mertem kockáztatni. Fernando Santos pozitív szavait hallva úgy véltem, sikerült átadnia mindenki számára az üzenetét.
Egészen pontosan mi történt a portugál öltözőben a kezdő sípszót megelőző utolsó percekben?
Csak a szokásos rutin. Az edző kijelölte a kezdő tizenegyet, elmagyarázta a taktikát és az elképzeléseit, majd zenehallgatás és nyújtás. Jómagam egyesével váltottam néhány szót minden egyes csapattársammal.
Szóval aznap este mégis sor került valamiféle beszédre…
Nem egy általános, mindenkinek szóló szónoklatról beszélünk, csupán – mint a válogatott csapatkapitánya – mindenkihez volt néhány szavam. Az volt az elképzelésem, hogy célzott üzenetekkel megpróbálom csökkenteni a csapattársaimra nehezedő nyomást. Pepétől, az egyik legtapasztaltabb játékostól például azt kértem, hogy lelkesítse a fiatalokat, adjon számukra kapaszkodót a mérkőzéssel kapcsolatban. Igyekeztem a tapasztalatlanabbakat lecsillapítani. Renato Sáncheznek azt mondtam, hogy maradjon nyugodt, játsszon könnyedén és labdavesztés esetén zárjon vissza. Arra is megkértem, hogy próbáljon meg alkalmazkodni a csapat játékstílusához. Jómagam attól a pillanattól kezdtem egy kicsit idegesebbé, feszültebbé válni, de továbbra is arra törekedtem, hogy átadjam a bennem rejlő pozitív energiákat.
Az a benyomásom, hogy a csapattársaid körében szívesen öltöd magadra az idősebb, tapasztaltabb testvér szerepét…
Igen, különösen igaz ez a portugál válogatottra. Itt lényegesen tapasztalatlanabbak a játékosok, mint mondjuk a Real Madridnál. Két teljesen különböző világról beszélhetünk. Természetesen a Real Madrid öltözőjében is fel szoktam szólalni, de a válogatottban ezt konkrét feladatomnak érzem, hiszen a csapattársaim itt úgy tekintenek rám, mint a vezetőjükre, aki segíti és védelmezi őket.
Mi járt a fejedben a himnuszok alatt?
Semmi különös. Jól éreztem magam, s csak arra koncentráltam, hogy jól teljesítsek. Az a néhány perc már nem az elmélkedésről szólt.
Amikor kezet fogtál a francia válogatott játékosaival, láttál valami különlegeset a tekintetükben?
(Hosszú csend és egy elnyújtott mosoly) …
Gyerünk, mondjad csak!
Nos, őszinte leszek. A bemelegítés alkalmával az volt az érzésem, hogy az ellenfelünk túl nyugodt. Figyeltem a játékosokat, s láttam, hogy sokat nevetgélnek. Persze senki nem tiltja a vidámságot az ilyen sorsdöntő összecsapások előtt, de mégis túl boldognak tűntek. Mintha már megnyerték volna a döntőt. Ekkor jött a felismerés, hogy számunkra ez akár előnyös is lehet. A következőket mondtam a csapattársaimnak: „Srácok, úgy tűnik, a franciák meg vannak győződve arról, hogy ők a mérkőzés esélyesei és könnyedén legyőzhetnek minket. Ne adjuk olcsón magunkat, mutassuk meg, mire vagyunk képesek, lepjük meg őket. Lássák a játékunkat és mondják csak azt: ez a portugál válogatott nagyobb falat, mint gondoltuk.” És végül pontosan ez történt…
Szerinted a franciák ott hibáztak, hogy túl nagy volt az önbizalmuk?
Mindenkinek szíve joga nevetgélni a bemelegítés alatt, de jellemzően nincsenek ilyen játékosok. Akkor, ott azonban a legtöbben így tettek, sőt még a testbeszédük is túlzott önbizalomról árulkodott… Nekem legalábbis ez volt a benyomásom, és mint csapatkapitány mindezt arra használtam fel, hogy a társaimat motiváljam.
Hét perccel a kezdő sípszó után, Dimitri Payet belépőjét követően, rögtön érezted, hogy nagy a baj?
Nem. Azt hittem, hogy csak egy rövid ideig tartó fájdalomról van szó, ahogy az egyébként néha előfordul egy-egy belépőt követően. Csak miután talpra álltam és futni próbáltam, éreztem, hogy a térdem elkezdett bedagadni. Azonnal kimentem az oldalvonalon túlra, hogy kezeljék a sérülésemet, de mikor ismét visszatértem a pályára, hamar rájöttem, hogy nem leszek képes folytatni. Futás közben a térdem megtelt vérrel és hajlítani sem tudtam… Tudatosult bennem, hogy nem lehetek ott a döntőben, amelyről álmodtam. Képtelen voltam a játékra ellenére annak, hogy mindent megtettem a folytatás érdekében.
Mondhatjuk, hogy ez volt eddigi karriered legszomorúbb momentuma?
Egyértelműen. Hihetetlenül letört voltam. Próbáltam folytatni a játékot, de a testem, a térdem nem engedte. Annyira szerettem volna küzdeni a döntő megnyeréséért. Képzeld csak el: a hazám a franciák ellen Franciaországban… Nyugodtan, kellemes érzésekkel kezdtem a mérkőzést, majd úgy kellett befejeznem, ahogy.
Mit csináltál mikor visszatértél az öltözőbe?
Azért mentem az öltözőbe, hogy a csapatorvos elvégezzen néhány gyors vizsgálatot és felállítsa a diagnózist. Fájdalmaim voltak, sírtam. Rettegtem, hogy sokkal súlyosabb a sérülésem, mint gondoltam. Féltem, hogy esetleg keresztszalag szakadás történt. A doktor szerencsére gyorsan megnyugtatott. Persze én ettől még zokogtam… Mindenki engem igyekezett vigasztalni. Tíz-tizenöt perc elteltével már a televízióban néztem a mérkőzést. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra felélénkültem. Szép lassan megfeledkeztem a sérülésemről. Újra játékban voltam. Megkérdeztem a barátaimat, hogy kimenjek-e a kispadra, vagy se? A második játékrészt még az öltözőben kezdtem el nézni, de szerettem volna bíztatni a csapattársaimat. A sérülésem a múlté volt. A visszajátszás képeit figyeltem, ugráltam. Nagyon ideges voltam. A hosszabbítást már a kispadon töltöttem, hogy minél közelebb lehessek a társaimhoz.
A félidei szünetben nem beszéltél a csapattal?
De igen. Látszódott rajtuk az aggodalom, ezért azt mondtam nekik, hogy feledkezzenek meg rólam, s folytassák úgy, ahogy addig tették. Nem érdemes szót fecsérelni a sérülésemre, azzal már nem tehetünk semmit. Bátorítottam őket, s megpróbáltam mindenkit meggyőzni arról, hogy megnyerhetik a döntőt. Akkor már nem a hordágyon feküdtem. Bekötözött térddel járkáltam közöttük. Mindezt azért tettem, hogy pozitív energiákat közvetítsek a csapattársaim felé.
A fájdalmad inkább lelki vagy fizikai volt?
Többé már nem éreztem fájdalmat. Persze a térdem nem volt jó állapotban, de mindenről megfeledkeztem abban a felfokozott állapotban. Ti is láthattátok, miként ugráltam, rohangáltam fel-alá a hosszabbítás ideje alatt.
Mindezt mivel magyaráznád? Ugrálni egy súlyosan sérült térddel…
Hihetetlenül feszült pillanatokat éltem át és akkor már azt is láttam, hogy lehet esélyünk megnyerni az Európa-bajnokság döntőjét. A franciák nem játszottak ugyan rosszul, de nem sikerült fölénk kerekedniük. Sok helyzetet alakítottak ki, de nem tudták elfojtani a játékunkat.
Akkor a kispad mellett igazi edzőként viselkedtél…
A hosszabbítás szinte elviselhetetlen volt, és minél közelebb kellett lennem a pályához. Pedig eleinte úgy terveztem, hogy elfoglalom a helyemet a kispadon és megőrzöm a nyugalmamat. Aztán mégsem… Olyan körülmények között figyelni a mérkőzést sokkal rosszabb volt, mint az öltözőben. A látvány, a hangok… Hogy őszinte legyek, majd összecsináltam magam, persze jó értelemben. Mindenekelőtt a csapattársaim segítségére voltam ott, akár egy tanácsadó, vagy mint az edző asszisztense.
Stratégiai döntések, ötletek kidolgozásával szívesen foglalkoznál?
(mosolyog) Majd meglátjuk. Az idő majd választ ad erre a kérdésre.
Hogyan kezelted a frusztrációt a pálya szélén?
Úgy éreztem, hogy sokkal többet kell tennem. Segítenem kellett, csak azt nem tudtam hogyan. Az iránymutatások, a jelzések által azonban hasznosnak éreztem magam, mert tudtam, hogy a csapattársaim tisztelnek, ezért figyelnek rám.
Gondolod, hogy mindez esetleg megzavarhatta a francia válogatott játékosait?
Úgy gondolom, a célomat elértem. A lényeg, hogy a saját csapattársaim láttak, s tudták, hogy az oldalvonal mellől támogatom őket. Azt hiszem a mérkőzés azon szakaszában, mind a játékosok, mind a technikai stáb számára ösztönzőleg hatott a jelenlétem. Biztos vagyok benne: nem száz, hanem kétszáz százalékig. Azt, hogy mindez hatással volt-e a franciákra, nem tudom, de különben sem ez volt a szándékom. Egyetlen dolog járt a fejemben, hogy segítsem az enyéimet, mindent ösztönösen tettem. Erről egyébként is inkább a franciákat kellene megkérdezni.
Majd jött Eder találata. Milyen konkrét emlékeket őrzöl arról a pillanatról?
Olyan volt, akár egy hatalmas robbanás. Egy találat kilenc perccel a vége előtt… Nagyon közel voltunk a célunkhoz. Eder gólja, Portugália vezetett… Hihetetlen volt. Elveszítettem az önuralmamat, úgy éreztem képzelődöm. Mindenféle tudatosság nélkül cselekedtem, őszintén szólva egyszerre voltam ideges és elérzékenyült. Mondtam ezt-azt a társaimnak, de azokra már nem emlékszem. Fernando Santos teljesen egyedül volt, így mellette kellett lennem, hogy támogassam.
Mi járt a fejedben, amikor a játékvezető lefújta az összecsapást?
Úgy éreztem, hogy teljesítettem a küldetésemet. Érzelmileg karrierem eddigi legintenzívebb pillanata volt. Háromszor nyertem Bajnokok Ligáját, három alkalommal vehettem át a legjobbnak járó Aranylabdát, számtalan trófeával büszkélkedhetem… De Portugáliával, ezzel a kis országgal nyerni valamit úgy, hogy nem számítottunk esélyesnek… Hihetetlen. Nincsenek szavak, melyekkel leírhatnám, mit éreztem abban a pillanatban.
Érzelmileg mi a különbség egy Bajnokok Ligája sikerhez képest?
Minden évben, mikor a Real Madriddal elindulsz a Bajnokok Ligájában, tisztában vagy vele, hogy megnyerheted a sorozatot. Ha a portugál válogatottal lépsz pályára egy döntőben ilyenre nem is gondolsz. A fenébe is, de nehéz elhinni. Legalább öt-hat olyan csapat volt, amely jobb volt nálunk. A franciák, az olaszok, a németek vagy a spanyolok… Szóval, igazán felemelő érzés úgy sikert aratni, hogy kevesebb az esélyed a többiekhez képest. Az lett volna a normális, ha Franciaország vagy Németország nyeri az Európa-bajnokságot és nem Portugália.
Ez az első trófea, amit csapatkapitányként nyertél?
Igen, de ez egyáltalán nem számít. A lényeg, hogy magasba emelhettük a trófeát. Akár asszisztens is lehettem volna, egy srác, aki a felszerelésért felelős, nem változtatna semmin. Egy dolog érdekel és az a győzelem. Az igazi csúcspont Eder találata volt és a mérkőzés végét jelző sípszó.
Mikor aludtál el a döntő éjszakáján?
Reggel hét óra körül feküdtem le. A térdemet jegeltem, mert nagyon bedagadt. Nem is igen tudtam aludni, ráadásul kilenc órakor már kelnem kellett.
A kupával aludtál?
(nevet) Nem. Nem tudom kinél lehetett. Talán Coentraónál vagy Fernando Santosnál…
A döntő alkalmával eszedbe jutott, hogy az egyébként fontos lehet az Aranylabda szavazás szempontjából?
Sem a csoportmérkőzéseken, sem a döntőben nem gondolkodtam ezen. Miután megnyertük a Bajnokok Ligáját és mind csapat, mind egyéni szinten is sikereket értem el, azt mondanám, hogy megnyugodtam. Sőt az Európa-bajnokság után még inkább. Azért dolgozom, hogy a legjobb legyek.
Cristiano Ronaldo számára a labdarúgás mindig is munkát jelentett?
Megvallom, hogy a futball nélkül roppant unalmas lenne az életem. Labda nélkül nem sok értelme lenne. Amikor nem játszom, unatkozom. Nem tudom érted-e, mire gondolok…
Az előző évben nem sikerült megnyerned az Aranylabdát. Idén szeretnéd elhozni?
A célom az, hogy minden évben megnyerjem. Tavaly nem jött össze, de az azt megelőző két esztendőben igen. Remélem, hogy idén nekem ítélik.
Te úgy gondolod, hogy annak kell nyernie az Aranylabdát, aki a legtöbb címet hódította el az év során?
(mosolyog) Ez lenne az értelme, nem? Persze nemcsak a címekről van szó, de szerintem azok is fontosak. Ez az év igen lenyűgöző volt a Real Madrid számára. A szezon közepéig rosszul álltunk, de sikerült kilábalnunk a bajból. Portugáliával pedig ugyanez volt a helyzet az Európa-bajnokságon. Mindezek ékes bizonyítékai annak, hogy a labdarúgás nem egy sprint, hanem inkább egy maraton, ami akkor ér véget, ha nyertél valamit.
Az egyik ellenfeled egy szomorú francia játékos, aki néhány héten belül két döntőt is elveszített…
Igen, Antoine Griezmann. Madridban a szomszédom. Az előző szezonja egyéni szinten igen kiemelkedőre sikeredett. És igen, két döntőben játszott ellenem, amiket elveszített. Ő egy nagyon szimpatikus srác. Azt kívánom, hogy az eddigi úton haladjon tovább. Csak huszonöt éves, még nagyon fiatal és a pályafutása látványos, felfelé ívelő… Vicces, hogy nem sokkal a döntő után, a Miamiban töltött nyaralás alatt találkoztam vele egy étteremben, ahol a menyasszonyával vacsoráztak. Mikor észrevett, odajött az asztalomhoz és sokat sejtető mosollyal az arcán csak annyit mondott: „Cristiano, utállak.”
