Florentino Pérez második eljövetele

A klubelnök, akit megalomán átigazolási politikájáról ismert meg az egész világ, akinek a neve ismerősen cseng minden futballszurkoló fülében. Az elnök, aki a galaktikus igazolásaiba bukott bele, majd lemondott, aztán nem sokkal később újra indult az elnöki posztért, hogy megmentse a süllyedőben lévő Real Madridot. Florentino Pérez ma tölti be 70. életévét, mi pedig ezzel a cikkel szeretnénk megemlékezni a jeles alkalomról.

Három, egymással tökéletes összhangban lévő esemény, mely előkészítette és meg is könnyítette Florentino második, a globális szuperhatalomra, azaz a Real Madrid irányítására tett kísérletét. Az első 2009. máricus 10-én történt, amikor a királyi gárda az Anfield Roadon találkozott a Liverpool csapatával, a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében, fordításra készülve. A Mersey-partiak ugyanis 1-0-s előnnyel várhatták a találkozót, hiszen Madridban Benayoun góljával sikerült legyőzniük ellenfelüket.

Ami akkor történt, az a kilencszeres BL-győztes csapat totális megsemmisítése volt. A ragyogó Fernando Torres kínozta korábbi madridi ellenfeleit, a féktelenül hajtó Steven Gerrard pedig támogatta a spanyol csatárt. A liverpooli nyomás eredményezte meghökkentő részeredményt Dossena alakította mélyen megalázó 4-0-ra.

A második eseményre 2009. május 2-ig kellett várnunk. 18 veretlen mérkőzésen elért 17 győzelem sem volt elég. A 19. találkozón az a Barcelona érkezett Madridba, akik a nagy menetelés előtt utoljára voltak képesek diadalmaskodni a fővárosiak felett. A mérkőzés végül ismét katalán sikerrel ért véget. Sőt, szó szerint elpusztították a Real Madridot.

Ez nem pusztán egy 2-6-os győzelem volt. Thierry Henry és Lionel Messi duplája, valamint Carles Puyol és Gerard Piqué egy-egy találata bebiztosította a barcelonaiakat, ugyanis hétpontos előnyhöz jutottak négy fordulóval a bajnokság vége előtt. A Real Madrid foszlányokra szakadt, a szurkolást könnyek váltották fel a Bernabéuban.

Az utolsó esemény aztán végképp megalapozta Florentino visszatérését. 2009. május 14-én a korábbi elnök a Hotel Ritzben tartott sajtótájékoztatón bejelentette, hogy indulni fog a Real Madrid elnöki választásain. 2009. június 1-jén, tekintve, hogy ő volt az egyetlen jelölt, aki biztosítani tudta az elnökséghez szükséges, nagyjából 57 millió eurós tőkét, Florentino Pérez lett a klub régi-új elnöke.

Az ezt követő hónapokban talán a futballtörténelem legambiciózusabb költekezése vett kezdetét. Pérez megvalósította a fantasy football rajongói, valamint a stadionba kilátogató szurkolók álmait. Szó szerint felrobbantotta az átigazolási rekordok felső határait. Egy héttel az újraválasztását követően megvásárolta Kakát az AC Milan csapatától, 65 millió euró fejében, majd június 11-én a Manchester United is elfogadta az újdonsült elnök Cristiano Ronaldóért tett 80 millió fontos, azaz 94 millió eurós ajánlatát. Megszületett az akkori világ két legdrágább üzlete.

Június 25-én a klub bejelentette a Valencia középhátvédje, Raúl Albiol megszerzését, aki 15 millió euró fejében tette át székhelyét a spanyol fővárosba. Őt követte a 35 millió euróért érkező Karim Benzema, akinek szerződése bizonyos "bónuszokat" is tartalmazott, teljesítménytől függően. Ha mindez nem lenne elég, a Real Madrid Xabi Alonsót is megszerezte a Liverpooltól. A spanyol középpályásért szintén 35 millió eurót tett le az asztalra az újdonsült klubelnök. A baszk középpályás mellett júliusban egy másik Pool-játékos, a madridi nevelésű Álvaro Arbeloa is költözhetett, igaz, az ő 4 milliós átigazolási díja eltörpült a többieké mellett.

Xabi Alonso megszerzése már egyértelműen jelezte, hogy az elnök filozófiája bizony megváltozott, s a vakmerő becsvágy irányából elmozdult a pragmatizmus felé. Első regnálása idején a Real Madrid kerete teljesen kiegyensúlyozatlan volt, hiszen az elnök teljesen alulértékelte a védekező szellemű játékosokat, így nagy összegeket fektetett a kiváló támadók megszerzésébe. Emlékezzünk csak vissza. Claude Makélélét generációja legjobb védekező középpályásának tartották, aki kulcsszerepet vállalt a Real Madrid sikereiben. A francia úgy döntött, hogy a vezetőségtől a szerződésének módosítását kéri, természetesen a magasabb fizetés érdekében, Zidane, Raúl, McManaman és Morientes pedig mindannyian teljes mellszélességgel álltak ki mellette.

A mai napig a francia az egyik játékos, aki a legkevesebb pénzt kereste az elnök regnálása alatt. Hiába brusztolt, ő csak töredékét kaphatta meg annak, ami a keret galaktikusainak járt. Florentino gondolkozás nélkül utasította vissza középpályás kérését. A feldühített játékos ezek után eladólistára kerülését kérvényezte, így hamarosan a Chelsea csapatához távozott. Köztudott, hogy Pérez megkérdőjelezte Makélélé képességeit, s egyszer nyilvánosan is kimondta: „Nem fog hiányozni nekünk. A technikája átlagos, lassú, nem képes az ellenfél védelme mögé juttatni a labdát, passzainak 90 százaléka oldalra vagy hátra, a védelem tagjai felé tart.”

Ezzel szemben a második elnöksége alatt olyan játékosokat is vásárolt nagy összegekért, akik számára a védekezés sem utolsó szempont: Luka Modrić, Xabi Alonso, Raphaël Varane, Xabi Alonso, Danilo, Mateo Kovačić, valamint a Tizenegyedik szempontjából a Real Madrid fogaskerekeinek egyik legfontosabb összetevője, a brazil Casemiro, aki a védelmet kiválóan kötötte össze a támadókkal, megteremtve a csapaton belüli egyensúlyt. Florentino ma már elismeri az ilyen játékosok által végzett munkát is. Látja, hogy jelenlétük és harciasságuk lehetővé teszi, hogy a gárda úgy csilloghasson a támadásokban, hogy a védekezés se szenvedjen csorbát. Megváltozott felfogásának egyfajta visszajelzése, hogy az európai sikerek után igen magas jutalékot osztott a játékosoknak, kivétel nélkül. Casemiróval ráadásul szerződést is hosszabbított a klub, új kontraktusához pedig természetesen magasabb fizetés is társult.

Ha a jelenlegi csapatot összehasonlítjuk a korábbi Pérez-éra galaktikus keretével, akkor rájövünk, hogy a kettő tökéletes ellentéte egymásnak. Az egykori galaktikus, Zinédine Zidane vezetésével kézzelfogható a csapategység és a közösségi szellem. A pozitív munkamorál teljesen átjárja a csapatot.

A nyári átigazolási időszakban a legtöbb pénzt a saját nevelésű Álvaro Morata visszavásárlási opciójának érvényesítésére fordította a klub vezetősége. Ettől eltekintve elmondhatjuk, hogy a jelen Real Madridja rendkívül megfontolt és körültekintő a piacon. Ezt igazolja az is, hogy nem voltak hajlandóak kifizetni a Juventus által megkövetelt horrorisztikusan magas vételárat Paul Pogbáért, ezzel megnyitva az utat a Manchester United előtt.

A vezetés ehelyett úgy döntött, hogy csapaton belülről építkeznek, így biztosítva a keret mélységét. Lucas Vázquez, Marco Asensio és Borja Mayoral a jövő legfényesebben ragyogó csillagai lehetnek, akik mind az akadémia neveltjei, s nagyon úgy tűnik, hogy Zidane hisz bennük. Ez a felfogás messze áll még a José Mourinho-féle Madridtól is, hiszen a portugál csak néhány percet adott az olyan tehetségeknek, mint Jesé, Morata vagy José Callejón.

A szokatlan és frissítést hozó mértékletesség középpontja Pérez azon döntése, miszerint a futballra vonatkozó kérdések legnagyobb része fölött Zidane uralkodhat, és nem politikai vagy gazdasági motivációk alapozzák meg a sportszakmai döntéseket. Hosszú ideig Florentino volt az AC Milan tulajdonosának, Silvio Berlusconinak a spanyol megfelelője, aki mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy beleszólhasson a csapat formációjának és összetételének kialakításába.

Példának okáért az elnök a jelenlegi idényben elfogadta, hogy Zizou nem feltétlen számol James Rodríguezzel. Jelenleg az az érzése az embernek, hogy Florentino bízik az edző ösztöneiben ahelyett, hogy megpróbálná rákényszeríteni egy olyan futballista játszatására, akit közel 80 millió euró fejében szerzett meg a királyi gárda.  Ennek szöges ellentéte volt a Rafa Benítez fémjelezte rövid időszak, hiszen a spanyol vezetőedző fejet hajtott az elnöki nyomás előtt: az El Clásicón James, Benzema, Cristiano és Bale is a kezdőcsapat tagjai voltak, és mint később kiderült, ez egyenlő volt az öngyilkossággal. A Real Madrid hazai pályán csúfos, 0-4-es vereséget szenvedett az ősi riválistól, Benítez pedig hamarosan távozott.

Elkerülhetetlen, hogy a horrorisztikus átigazolási díj fejében érkezett játékosok közül néhányan igen komoly nyertesei legyenek az adott szituációnak, ugyanakkor sokkal gyakrabban fordul elő ennek ellenkezője, és a vesztesek száma bizony lényegesen magasabb. Pérez újraválasztásakor meglehetősen sok játékos keresett új csapatot magának, és ezek között a transzferek között több kiábrándító is akadt, hiszen néhányan – köztük a La Fábrica egy-két ígéretes neveltje – méltatlanul kevés lehetőség után voltak kénytelenek távozni, míg másoknak az a lehetőség sem adatott meg, hogy válogathassanak az ajánlatok közül. Ide sorolhatjuk Klaas-Jan Huntelaart, Arjen Robbent, Wesley Sneijdert, Álvaro Negredót és Roberto Soldadót is, akik később mindannyian letették névjegyüket más európai klubok játékosaként.

Ami azonban a leginkább bántotta a szurkolókat, az Ruud van Nistelrooy, a 2006/07-es bajnoki idény gólkirályának távozása, aki kénytelen volt elfogadni a Hamburg ajánlatát. Ha ez nem lett volna elég, egy évvel később sikerült még egyet forgatni azon a bizonyos tőrön, hiszen a klub két legendája, Raúl González és Guti Hernández szintén beálltak a távozók hosszú sorába.

Igaz, a közelmúlt játékoseladásai mögött nem politikai motiváció állt. Talán az sem túlzás, hogy egyikük sem távozása sem jelentett betölthetetlen űrt a csapat életében. Mesut Özil Londonba tette át székhelyét, hogy rekordot jelentő összegért cserébe érkezhessen Gareth Bale a csapatba, míg Di María saját döntése végett szerződött Manchesterbe, hiszen féltette a kezdőcsapatbeli tagságát James Rodríguez érkezését követően – legalábbis a pletykák szerint.

Az említett két játékos sok alkalommal nyűgözte le a Bernabéu népét, különösen a 2010/11-es idényben, amikor José Mourinho csapata rekordpontszámmal (100) nyerte meg 32. bajnoki címét. Ekkor a Real Madrid tudhatta magáénak a legtöbb idegenbeli győzelmet (16), új rekordot állított fel az egy szezonban lőtt gólok terén (121) és a liga történelmének legjobb gólkülönbségével fejezte be a szezont (+89). A Real Madrid 9 pontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot Pep Guardiola Barcelonája előtt. Konstans jó formát azonban egyik játékos sem tudott mutatni, így távozásuk némileg emészthetőbb volt, mint a korábban említett Raúlé vagy Nistelrooyé.

Papíron talán biztonsággal feltételezhető, hogy Florentino Pérez, a Real Madrid egocentrikus, építőipari mágnás elnöke javított rövidlátó szemléletén, már ami a futballhoz kapcsolódó problémák kezelését illeti, az az adat azonban egészen elképesztő, hogy összesen kb. 860 millió eurót költött játékosokra a két regnálása alatt. És valóban, a Real Madrid extravagáns költekezései már beivódtak a futballkultúrába. Ha a klub nem költene túl sokat és nem kísérnék útját drága sikerek és bukások egyaránt, akkor a modern futball kultúrájában bizony méretes űr keletkezne.

Ugyanakkor a Real Madrid által tanúsított új irány, amelyben a pénzügyi megszorítások és a pragmatizmus a felnőtt csapat ifjúságközpontú megközelítésével párosulnak, lángra lobbantotta a madridi szurkolókban lévő szenvedélyt, és segített kialakítani egy csapatközpontú identitást, amelyet néhányan elveszettnek érezhettek Carlo Ancelotti megmagyarázhatatlan kirúgását követően, valamint Rafa Benítez irányítása alatt.

Ez a szerény megközelítés hihetetlen frissítő energiával bír a Real Madridnál egy olyan korszakban, amikor az ügynökök zsebeinek méretét a klubok szabják, egy korban, amikor az átigazolási piac a logika és a józanész érveivel dacol. Lehet, hogy nem kedveli őt mindenki, de Florentino Pérez második regnálása a Real Madridnál egy kifejezetten stabil, intelligens és fenntartható időszakot fémjelez. Egy olyan irányt, amelyre abszolút lehet építeni.  

Forrás: TFT
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK