2017. október 20., péntek

„A mai napig eszembe jut, hogy meddig juthattam volna a térdsérüléseim nélkül”

  • Zs. Csaba
  • 2017.09.18. 16:06
Marcelóhoz hasonlóan Ronaldo Nazário, a futballtörténelem egyik legjobb támadója is eleget tett a The Players Tribune felkérésének, és megírta a saját történetét. Ma, azaz a Fenomén születésnapján mi is szeretnénk közölni az ő tollából származó írást, melyben mesél pályafutása csúcspontjairól, de legsötétebb időszakairól is. Fogadjátok szeretettel.

Amikor a világbajnokságra gondolok, az első dolog, ami eszembe jut: a festék. A kék, a zöld és a sárga. A legfényesebb színek, amiket csak el lehet képzelni.

Brazíliában létezik egy tradíció: minden negyedik évben, mielőtt elkezdődik a világ legnagyobb tornája, az emberek kimennek a városok utcáira, és festenek. Ez egy olyan verseny, mely végén kiderül, hogy ki rendelkezik a legszebb fal- vagy járdafestménnyel.

Az 1982-es világbajnokság előtt, ahogy az országom többi gyereke is, kimentünk az utcára és festeni kezdtünk. A városunkban mindenki részt vett a tevékenységben, mindenki gyakorolta a tradíciót. A járdák mindenütt különböző színektől pompáztak, a képek madarakat, a brazil zászlót, valamint a nemzeti csapat játékosait ábrázolták.

Volt egy öreg szomszédunk, Mr. Renato. Miután befejeztük a festést, áthívott magához mindenkit, hogy nézzük a meccseket. Nem emlékszem túl sok mindenre vele kapcsolatban... Egyedül csak annyira, hogy óriásinak tűnt számomra, amikor kicsi voltam. A légierő veteránja volt, vagy legalábbis valami hasonló. Mindannyiunknak vett sült burgonyát és szódát. Akkoriban ez nagyon nagy dolog volt. Nem gyakran ettünk olyan ételeket. Képzelhetitek, ha egy ilyen apró emlék ilyen különleges helyet foglal el szívemben... Sült krumpli és szóda... Aztán ott ülsz a barátaiddal a televízió előtt, nézed a mérkőzéseket, arra gondolsz, hogy egy nap, egy nap talán te is profi labdarúgó lehetsz.

Bento Ribeiróban, Rio de Janeiro északra eső külvárosi részében nőttem fel. Arrafelé az alsó középosztály élt. Nem nyomornegyed, és nem is hasonlít ahhoz, nincsenek egymás hegyén-hátán a házak, ahogy azt gyakran a televízióban lehet látni, amikor Riót mutatják. Egyszerűen csak úgy tudom leírni, hogy otthon. Egyetlen nap sem telt el ott úgy, hogy ne a futball járt volna mindenki fejében.

Hogy őszinte legyek, akkor még csak öt éves voltam, de az életemet már csak a futball körül tudtam elképzelni. Nem tudom, hogyan magyarázzam, de azonnal kötődni kezdtem a sporthoz. Ott volt… éreztem legbelül. Olyan könnyű fiatalon azt mondani, hogy labdarúgó akarok lenni. Kölyökként azonban nem tudja az ember, hogy ez mit is jelent valójában. Nem tudod felfogni, hogy milyen óriási dolog is ez. A valóság teljesen más, mint amire akkor gondolsz, amikor gyerekként álmodozol.

Így volt ez az én esetemben is. Egyértelmű, hogy nem tudtam, mit is jelent ez az egész, amikor az ecsetet belemártottam a festékbe. Nem tudtam, hogy a futball hová is repít majd engem. A kék festék csak folyt végig a karomon, én pedig ott álltam a barátaimmal az utcán. Zico portréja nézett ránk a falról.

Akkor még nem tudtam, hogy milyen gyorsan történnek majd a dolgok, milyen hamar valóra válhat az álmom. Csak egy kisfiú a sok közül a városunkban, akit arról ismertek, hogy folyamatosan futballozik. De tényleg, állandóan.

Belegondolva, talán pontosan ez különböztetett meg a többi brazil sráctól, azoktól, akik futballistává akartak válni. Én nemcsak álmodoztam arról, hogy egy nap a legjobb leszek, hanem hittem is benne. Hittem, hogy a futballtörténelem legjobbjai közé kerülhetek.

Mindig elmosolyodom, amikor erre gondolok, hiszen fogalmam sincs, hogy miért hittem ennyire benne gyerekként, nem tudom, honnan jött ez az egész. Számomra ez volt… az élet. Az első pillanattól kezdve, amikor a labdához ért a lábfejem.

Hogy őszinte legyek, még az első Flamengo-meccsre sem emlékszem, amire az édesapámmal látogattam ki a Maracanã stadionba. Tehát nem ez ihlette a dolgot. Furcsa, de az egészet a járáshoz tudom hasonlítani. Természetből adódóan jön. Értitek? Persze van egy időszak az életünk első hónapjaiban, amikor nem tudunk járni, de később el sem tudod képzelni az életet enélkül. Számomra ugyanezt jelenti a futball.

Az első becenevem is olyan régi, hogy nem is emlékszem rá, mikor kaptam. Valahányszor gólt szerezte a két bátyám ellen, mindig azt üvöltötték, hogy „Dadadoooooooooo!”. Amikor kicsi voltam, voltak problémáim a Ronaldo név kiejtésével. Amikor a nevemet mondtam, sokkal inkább tűnt Dadadónak, mint Ronaldónak. Úgyhogy innen ered a Dadado.

Amikor a bátyáim bementek a házba, én akkor is kint maradtam. Kettesben a labdával, csak rugdostam és rugdostam. Bal láb, jobb láb, bal láb. Imádtam az udvarunkon játszani. Nem volt nagyon nagy házunk, leginkább a díványon aludtam. A legjobb viszont, hogy a ház sík talajon feküdt, így megvolt minden, amire szükségem volt: a tér a futballhoz. Mivel Brazíliában éltünk, a házunkat gyümölcsfák vették körül: guavák, mangók, zsabotikábák. Ennek köszönhetően szlalomozhattam a labdával a fák között, amikor a testvéreim már bementek. Amikor ott voltam kint, mindig arra gondoltam, hogy minden idők legjobbja leszek.

Lestem minden egyes lehetőséget, ami közelebb vihetett ahhoz, hogy profi labdarúgóvá váljak. Folyamatosan ott motoszkált a fejemben a tudat, egyszerűen semmi másra nem tudtam gondolni. Mindeközben a szüleim ugyanígy éreztek, de a tanulással kapcsolatban. Azt akarták, hogy koncentráljak az iskolára.

Az első évemben futsaloztam, aztán minden gyorsan, magától értetődően történt. Egy része persze szerencse volt, viszont annál jóval többet tett hozzá az elkötelezettség. A következő évben a São Cristóvão csapatánál kezdtem el játszani. 13 éves koromban már több klub is figyelemmel követte a játékomat, hamarosan le is igazolt a Cruzeiro. 15 évesen megkaptam az első válogatott meghívómat, 16 esztendősen pedig bemutatkozhattam a Cruzeiro első csapatában.

Alig egy év telt el, és 1994-ben már utazhattam is az első világbajnokságomra. Ahogy mondtam, minden olyan gyorsan történt. Amennyire akartam ezt az egészet, sokszor pont annyira éreztem magam meglepettnek. Nem tudtam, hogy egy profi milyen idővonalra számíthat a karrierjében. Erre nincs terv vagy kézikönyv. Néha úgy tűnt, mintha egyik pillanatban még az iskolában vagy a kertünkben játszanék, másnap pedig már Bebeto mellett edzhettem.

Jött tehát a világbajnokság. Hogy is jellemezhetném a ’94-es világbajnokságot, vagy a csapatunkat? Engedjétek meg a következő hasonlatot: a Harvard elég nagy üzlet Amerikában, ugye? Nos, szerepelni azon a világbajnokságon azzal a csapattal, olyan volt, mintha a futball Ivy League-jére járnál. Első osztályú oktatást kaptam arról, hogy milyen nemcsak játszani a futballt, hanem hogyan lehetsz ténylegesen futballista és világbajnok.

Egyetlen percet sem játszottam a tornán, de figyeltem és próbáltam minden tudást magamba szívni. Jegyzeteket készítettem, információt gyűjtöttem, tudtam, hogy egy nap visszatérek majd. Az a nyár megváltoztatta az életemet és a pályafutásomat is.

Azért is, mert az volt az első alkalom, hogy találkozhattam Romárióval. Ő volt az, akinek a játékán felnőttem. Amikor őt és Zicót néztem, mindig arra gondoltam, hogy egy játékosnak így kell kinéznie a pályán és azon kívül. Amikor elutaztam a brazil táborba, rögtön felfigyeltem arra, hogy Romário mennyire figyelmes a fiatal játékosokkal… főleg velem. Talán azért volt így, mert mindketten támadók voltunk, vagy látta bennem ugyanazt a vágyat, ugyanazt az elkötelezettséget. Nem tudom. Az edzések után nagyon gyakran beszélgettünk. Furcsa volt, de úgy éreztem, ugyanúgy látja a sportot, mint én: a futball olyan, mint az evolúció, lépések sorozatából áll. Egyik lépés után következik a másik, és így tovább, egészen addig, míg a legjobbak között is a legjobb leszel.

Romário azt mondta, hogy számomra a következő lépés Európa. Ő már korábban csatlakozott a Barcelona csapatához, azelőtt viszont megfordult a PSV-ben is. Egy olyan csapatban, amely szívesen látott volna a soraiban. Viccesnek tűnhet, de az egyik dolog, amiről kérdeztem, az az időjárás. Milyen lehet Brazíliából Hollandiába érkezni, ahol télen hófödte pályákon kénytelen játszani az ember?

Megtudtam viszont, hogy az egészben a versengés a legjobb. Mesélt arról, hogy milyen érzés megnyerni a bajnokságot, milyen pályára lépni a Bajnokok Ligája döntőjében. Tudtam, hogy mit kell tennem… Ha tényleg a legjobb akarok lenni, akkor követnem kell a Romário által bejárt utat. Így hát aláírtam a PSV-hez.

George Weah… Marco van Basten… Paolo Maldini. Ezeket a srácokat néztem egész gyermekkoromban. Minden idők legjobbjai. És ide érkeztem én is, Európába. Ki kellett emelkednem valahogy. Mondhatjuk, hogy vakmerő, bátor voltam. Célokat tűztem ki magam elé, mindent megtettem, hogy elérjem azokat. Biztossá akartam tenni, hogy az emberek megismerjenek.

Amikor a PSV csapatába igazoltam, azt mondtam, hogy 30 gólt akarok szerezni az első idényemben. Sikerült. Utána már az volt a célom, hogy a világ legjobbja legyek. Barcelonába igazoltam, és megnyertem az Aranylabdát.

Már gyerekként is megvolt bennem egy bizonyos fajta önbizalom, de beszélni a gólokról, bemutatni a címeket… Csak azt tettem, amit korábban azoktól láttam, akiknek a játékán felnőttem. Büszkeség, showmankedés… Szükség volt néhány évre – talán többre, mint kellett volna –, mire rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Az én személyiségem valójában teljesen más volt, mint azé a srácé, aki kiállt a színpadra és úgy beszélt, ahogy. Végül rájöttem, hagyni kell, hogy a játékom beszéljen helyettem.

Ettől függetlenül a vágy megmaradt bennem, még mindig célokat tűztem ki saját magam elé, de nem beszéltem róluk, megtartottam őket magamnak. Ha te vagy a legjobb, annak nem feltétlen kell együtt járnia azzal, hogy folyamatosan te vagy a címlapokon. A vágyat, azt, hogy a legjobb akartam lenni, csak arra használtam fel, hogy úgy teljesítsek a pályán, ahogyan kell. Folyamatosan hajtottam saját magamat. El akartam érni, át akartam lépni a határaimat. Önmagamat teszteltem.

Egyetlen dolog volt már csak, amit még nem értem el: játszani akartam egy világbajnokságon. Legbelül tudtam, hogy ez csak idő kérdése. Nekem pedig rengeteg időm volt.

Az 1998-as világbajnokságon mindössze 21 éves voltam, a futball csak szórakozás volt számomra. A franciák elleni döntőig vezető úton négy gólig jutottam. Aztán a döntő napján, pontosabban a döntő előtti éjszakán történt valami, amit mai napig nem tudok megmagyarázni. Nagyon, nagyon beteg voltam, egy roham tört rám az ágyamban. Nem sok mindenre emlékszem. Az orvosok elvégezték a szükséges teszteket, majd zöld utat adtak, így játszottam. Természetesen nem ment jól a játék, ráadásul kikaptunk 3-0-ra.

Gyilkos idők voltak. Fejben viszont tudtam, hogy még mindig nagyon fiatal vagyok, sok lehetőség, sok világbajnokság vár még rám. Az élet néha persze másképp gondolja a dolgokat, ugye?

A világbajnokságot követő évben elszenvedtem egy nagyon súlyos térdsérülést. Annyira súlyos volt, hogy néhányan azt mondták, talán soha többé nem léphetek pályára. Volt, aki azt állította, hogy járni sem leszek képes többé. Ezután következett csak a határaim igazi tesztelése.

Őszintének kell lennem, így elmondom, hogy mindig voltak olyan dolgok a futballban, amik zavartak. Például a várakozás. De aztán jöttek a pályán töltött pillanatok, a játék… Annyira imádtam… Az az érzés soha nem változott. A PSV-ben, a Barcelonában és az Inter csapatában is mindig ugyanazt a boldogságot éreztem a pályán, amit gyerekként. Számomra olyan, mintha akkor kezdtem volna el élni, amikor pályára léptem, az életem pedig akkor fejeződött be, amikor lefújták a meccset. Így hát, amikor a térdem megsérült, úgy éreztem, elvették az életem.

Mindent megtettem, hogy biztosan visszatérhessek. Amerikába utaztam, hogy orvosokkal konzultáljak. Bejártam az egész világot. Három évig így mentek a dolgok. Közben visszatértem, és újra megsérültem. Tudtam, hogy közeleg a 2002-es világbajnokság, de nem a trófeák vagy a gólok motiváltak. Arra az érzésre vágytam… Arra, amit csak a futballpályán érezhettem, amikor a labda hozzáért a lábfejemhez.

Három évvel a legkeményebb sérülésem után, illetve négy évvel a ’98-as világbajnokságot követően, Dél-Koreában végre ott volt a labda a lábfejemnél. Ott voltam Brazíliával a világbajnokságon. A Németország elleni döntőt megelőzően történt valami igazán csodálatos. A mérkőzés előtt ott ültünk az öltözőben, Luiz Felipe Scolari, a szövetségi kapitányunk pedig mutatni akart nekünk valamit a televízióban. Csak néztünk egymásra, de nem tudtuk, hogy mi fog történni. Egyszerűen nem volt megszokott, hogy ott egy TV az öltözőben.

„Üljetek le,” – mondta Luiz. „Van valami, amit látnotok kell.”

 Odafordult a televízióhoz és bekapcsolta. A Globo, egy brazil csatorna felvételeit láttuk. Nem hallottunk híreket otthonról, mióta elutaztunk Japánba, szóval az volt az első alkalom, hogy láthattuk, illetve hallhattuk az otthoni embereket.

Az nem egy szokványos adás volt azonban. A Globo riporterei ellátogattak mindannyiunk szülővárosába, hogy megmutassák, miként ünnepelnek a szomszédok és a helybéliek. Elmentek Bento Ribeiróba is… Láthattam az utcákat, amiken felnőttem, a falakat, amelyeknek rugdostam a labdát. Láttam, ahogy a gyerekek ott állnak a rólunk készített színes falfestmények mellett, csakúgy, ahogy mi tettük egykor. Ez volt az utolsó momentum, mielőtt kifutottunk volna a gyepre.

Hiába volt 0-0 a mérkőzés a félidőben, senki sem aggodalmaskodott. Elmondom most az igazat… Nem volt semmilyen mélybemenő beszélgetés vagy taktikai elemzés az öltözőben. Egyszerűen tudtuk, hogy mit kell tennünk. Tudtuk, hogy gólokat fogunk szerezni, hogy győzni fogunk. Csak ez a fajta magabiztosság volt fellelhető ott, akkor.

Az egész torna során éreztük, hogy minden egyes meccs a miénk volt. Nem volt szükség arra, hogy hangoztassuk, mennyire nagyszerű csapat lehet a miénk. Mind éreztük. Valószínűleg az volt életem legjobb csapata.

Ami engem illet, nem tudom, de valahogy minél nagyobb a nyomás rajtam, annál könnyebben megtörténnek a dolgok. Nyugodt voltam, nem gondoltam semmire, csak lélegeztem. Azt hiszem, pontosan ez teszi a csatárt jó csatárrá: habár érzed, hogy mennyire érzelemdús egy pillanat, érzed a nyomást, de tudod, hogyan kell kezelni. Aztán amikor gólt lősz… az olyan, mint egy orgazmus. Sőt, több annál.

Amikor kétszer is betaláltam Németország ellen, éreztem, hogy az volt az a pillanat. Minden ott volt. A második gól után tudtam, hogy a világbajnoki trófeától már csak percek választanak el. Soha nem éreztem ahhoz foghatót.

A 90. percben aztán lecseréltek. A legcsodálatosabb dolog volt, amit Luiz velem tehetett, hiszen így mindent láthattam. Láttam, hogy mit vittünk véghez. Sétáltam lefelé és azokra gondoltam, akik azt mondták, hogy soha nem fogok visszatérni, soha többé nem játszhatok, sőt, soha többé nem leszek képes járni sem.

Mindez 2002-ben történt, az emberek akkor ismerkedtek a mobiltelefonok világával. Amikor körbenéztem a stadionban, mindenütt fényeket, vakuvillanásokat láttam. Olyan volt, mint egy szórakozóhelyen. Legalább egy perc kellett, hogy felfogjam, mi is történik. Az emberek rólam készítettek fényképeket. Akkoriban ez teljesen új dolog volt.

Amikor leértem, megláttam Rodrigo Paivát, a nemzeti csapat sajtótitkárát. A rehabilitációm minden egyes pillanatában velem volt. Ott sétált lassan mellettem, amikor én járni is alig tudtam. Szóval megláttam, és sírni kezdtem. Annyi érzelem szabadult fel bennem, korábban soha nem éreztem még olyasmit. Az a pillanat egy igazi ajándék volt.

Aztán jött az ünneplés. Azt hiszem, egyáltalán nem aludtunk akkor éjszaka. Egy nagy buli volt az egész, míg el nem indultunk haza. A repülőn a fiammal utaztam, aki akkor volt két éves. Ott ült az ölemben, én pedig édesapámat néztem. Nem szóltunk egymáshoz, soha nem is volt rá szükség… A mi kapcsolatunk ilyen volt. Mindketten tudtuk, hogy mit jelentett az a világbajnokság a családunk, sőt egész Brazília számára. Tudtuk, hogy mekkora jelentőséggel bír Bento Ribeiro számára is.

A repülő több brazil városban is leszállt. Azok voltak életem legszebb napjai. Láthattuk országunk lakosait, a boldogságukat. Mindenhol falfestmények vártak, de most már a saját arcunkat láttuk rajtuk.  

A világbajnoki győzelem után már a következő lépésen járt az eszem, a további célokon, kihívásokon. Azon gondolkodtam, hogy mi vár rám a pályán. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy a sérüléseimet követően minden sokkal nehezebbé válik. Mai napig eszembe jut, hogy meddig juthattam volna, ha nincsenek a térdsérülések, ha tudom, hogyan eddzek helyesen.

Számomra a futball mindig is arról szólt, hogy milyen messzire juthatok azáltal, hogy hajtom magam előre folyamatosan. Úgy érzem, ezt tettem mindaddig, amíg képes voltam rá. Átküzdöttem magam még egy térdsérülésen, majd aláírtam a Corinthians csapatához. Amikor azonban az egészségügyi problémák nemcsak a játékodat, hanem a lélegzeted, a járásodat, a mindennapi életed is megnehezítik… Tudtam, hogy ott kell abbahagynom. Ha nem lehettem az a játékos, aki lenni akartam a pályán… Amikor már nem volt ott az a bizonyos érzés a pályán… Egyszerűen nem futhattam így ki a zöld gyepre.

2011-ben döntenem kellett. Tudtam, hogy búcsút kell intenem a futballnak, legalábbis ami az aktív labdarúgó éveimet illeti.

A futball azonban olyan, mint egy függőség. A játékosok, a szurkolók, és egyszerűen mindenki számára. Ez az oka annak, hogy annyi embert magával ragad világszerte. Mióta abbahagytam a játékot, rengeteget gondolkodtam azon, hogy mit is adott számomra ez a sport.

Azt szeretném, ha a jelenkor gyerekei – teljesen mindegy, hogy a világ melyik pontján élnek – ugyanúgy látnák a futballt, ahogy én láttam. A városok és a gyerekek viszont változnak. Amikor én gyerek voltam, mindenütt futballpályák voltak. Most mindenfelé építkezések zajlanak, fejlődik a technika, így rengeteg szabad hely tűnik el. Manapság nem látni gyerekeket az utcákon, akik úgy rugdosnák a labdát, ahogy mi tettük egykor.

Számomra a futballpálya a világ legtökéletesebb dolga. Lehet ez egy stadion, egy tengerpart, vagy egy nagy csomó fű néhány gyümölcsfával. Nem számít. Gyerekként ott kell állnod a pályán és látnod kell a jövődet.

Nagyon boldoggá tesz, amikor hallom, hogy olyan játékosok, mint Messi, Neymar, Cristiano Ronaldo vagy Ibrahimović mesélnek arról, hogy mekkora hatással voltam a futballra, az ő játékukra. Hogy szerepem volt a futballról szőtt álmaikban. Gondoljatok csak bele… Egy egyszerű brazil srác voltam, aki falfestményeket készített, közben pedig arról álmodott, hogy olyan lesz, mint Zico. Ők, az az argentin, az a brazil, az a portugál és az a svéd srác pedig arról álmodoztak, hogy olyanok lesznek, mint én. Összeköt minket ugyanaz az érzés.

Ez csodálatos. Számomra ez a futball. Tudjátok, sokat gondolkodtam azon, hogy miként kéne befejeznem ezeket a sorokat. Könnyen kezdek bele sztorikba, de soha nem akarom befejezni őket.

A mondandómat a következőkkel zárnám: megéltem az álmaim. Hány ember mondhatja el magáról, a saját életéről ugyanezt? Hányan mondhatják el, hogy ennyi színt láttak, és ennyi színt éltek meg?

Ronaldo


  • Forrás: theplayerstribune.com
  • Szerző(k): Zs. Csaba

Hozzászólások

Tabella