2017. december 16., szombat

Ha veszítesz, éhezel, ha nyersz, csupán egy morzsát ettél

  • K. Kristóf
  • 2017.10.04. 16:39
Cristiano Ronaldo írása a The Players Tribune kérésére. Gyermekkorról, családról, gólokról, apaságról és a soha nem múló győzni akarásról.

Van egy feledhetetlen emlékem hétéves koromból. Olyan élénken él bennem, hogy még most is egészen pontosan le tudom írni, s még ma is átmelenget. A családomról szól.

Éppen akkor kezdtem el istenigazából focizni. Azelőtt csak Madeira utcáin rúgtam a bőrt a barátaimmal. És mikor az utcáról beszélek, nem egy elhagyatott, üres utat kell elképzelni. Egy igazi utcára gondolok. Nem gólra játszottunk, és akárhányszor jött egy kocsi az úton, mindig félbe kellett hagynunk a játékot. Nagyon boldog voltam, hogy minden napom ezzel telik, de az apám, aki akkor a CF Andorinhánál dolgozott szertárosként, mindig bátorított, hogy menjek el az ottani ificsapathoz játszani. Tudtam, hogy nagyon büszke lenne, ha így tennék, szóval elmentem.

Az első napon sok új szabállyal ismerkedtem meg, amiket nem is értettem, mégis szerettem. Magával ragadott az egész szervezettség, a győzelem íze. Az apám minden meccsemen ott volt a partvonalon a nagy szakállával és a munkanadrágjában. Imádta. Édesanyám és a nővéreim viszont semmi érdeklődést nem mutattak a foci iránt.

Vacsoránál apám igyekezett meggyőzni őket, hogy jöjjenek el egyszer megnézni engem. Számomra olyan, mintha ő lett volna az első ügynököm. Mikor hazaértünk a meccsekről, emlékszem, ahogy mondta: „Cristiano gólt lőtt!”

Cristiano Ronaldo

A többiek azt felelték: „Ó, remek.”

De igazából nem nagyon izgatta őket a dolog.

Egy másik napon aztán apám azt kiáltotta: „Cristiano két gólt lőtt!”

Még mindig semmi érdeklődés. Azt mondták: „Nahát, ez igazán szép, Cris.”

Mit volt mit tennem, lőttem tovább a gólokat.

Aztán egyik este apám hazajött, és ezt harsogta: „Cristiano három gól lőtt! Elképesztően játszott! El kell jönnötök megnézni!”

De a következő meccsünkön megint csak egyedül őt láttam a partvonalon.

Később, egy másik napon – sosem felejtem el azt a képet – bemelegítés közben odanéztem, és megláttam édesanyámat meg a nővéreimet a lelátón. Eléggé… hogy is mondjam? Eléggé meghittnek tűntek. Egymáshoz préselődtek, egyáltalán nem szurkoltak vagy tapsoltak, csak felém integettek, mintha csak egy díszfelvonuláson vagy valami hasonló rendezvényen lennék. Pontosan úgy néztek ki, mint akik életükben először járnak futballmeccsen. De a lényeg, hogy ott voltak. Engem csak ez érdekelt.

Csodásan éreztem magam abban a pillanatban. Nagyon sokat jelentett, hogy kijöttek megnézni. Olyan volt, mintha valamit átkapcsoltak volna bennem. Büszkeséget éreztem. Abban az időben nem volt sok pénzünk. Az élet jobbára gyötrődés volt Madeirán. A bátyám vagy az unokatestvéreim levetett cipőiben játszottam. De gyerekként az ember nem sokat törődik a pénzzel, inkább bizonyos érzések foglalkoztatják. Azon a napon pedig ez az érzés nagyon erős volt bennem. Biztonságban és szeretetben éreztem magam. Portugálul ezt úgy mondjuk, menino querido da família.

Nosztalgiával tekintek erre az emlékre, mert életemnek az a szakasza végül nem bizonyult túl hosszúnak.  Nekem a futball adott mindent, de túlontúl korán el is ragadott otthonról, akkor, mikor még nem álltam készen rá. Tizenegy éves voltam, mikor elhagytam Madeirát, hogy csatlakozzak a Sporting Lisszabon akadémiájához, s ez volt életem legnehezebb időszaka.

Őrületes mindebbe most belegondolni. A fiam, Cristiano most, mikor ezt írom, éppen hétéves. Belegondolok, hogy milyen lenne, ha négy év múlva felpakolnám egy Párizsba vagy Londonba tartó járatra. Lehetetlennek tűnik. És biztos vagyok benne, hogy a szüleim is így gondolták, mikor velem tették ezt.

De ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy tovább üldözzem az álmaimat. Elengedtek tehát, én pedig mentem. Majdnem minden nap sírtam. Bár továbbra is Portugáliában voltam, úgy éreztem, mintha egy másik országba kerültem volna.  Az ottani akcentus miatt úgy tűnt, egy teljesen idegen nyelvet beszélnek. A kultúra is különbözött. Nem ismertem senkit, rettenetesen magányos voltam. A családom csak négyhavonta látogathatott meg, sőt volt mikor akkor sem. Annyira hiányoztak, hogy minden napot fájdalommal telinek éreztem.

De a futball miatt folytattam. Tisztában voltam vele, hogy olyan dolgokra vagyok képes a pályán, amikre a többi fiú az akadémiáról nem. Emlékszem, mikor először hallottam ezt a mondatot egy másik srác szájából: „Láttad, mit csinált?” – kérdezte az egyik társától.  – „Ez a srác egy fenevad!”

Aztán egy kis idő múlva mindenhonnan ezt hallottam. Még az edzőktől is. De aztán valaki ezt mondta: „Igen, tényleg jó, de szégyen, hogy milyen gizda.”

Való igaz, vékony voltam. Nem volt rajtam izom, ezért hát tizenegy évesen elhatározásra jutottam: tudtam, hogy nagyon tehetséges vagyok, de megfogadtam, hogy mindenkinél keményebben fogok dolgozni. Nem fogok úgy játszani, mint egy kisgyerek. Nem fogok úgy tenni, mintha kisgyerek lennék. Úgy fogok edzeni, hogy a világ legjobbja lehessek.

Nem tudom, honnan jött ez az érzés. Egyszerűen csak bennem volt. Úgy, mint egy soha el nem múló éhség. Mikor veszítesz, az olyan mintha éheznél. Mikor pedig nyersz, az olyan, mintha ettél volna egy kis morzsát, de még mindig éheznél. Csak így tudom elmagyarázni.

Éjjelente kijártam a kollégiumból, hogy edzhessek. Erősebb lettem és gyorsabb. Mikor pedig felmentem a pályára, az emberek, akik korábban gizdának neveztek a hátam mögött, most úgy néztek rám, mintha vége lenne a világnak.

Tizenöt évesen edzés közben odafordultam néhány csapattársamhoz. Tisztán emlékszem rá. Azt mondtam nekik, „egy napon én leszek a világ legjobbja.”

Cristiano Ronaldo

Persze kinevettek. Akkoriban még csak nem is a Sporting első csapatában játszottam, de megvolt bennem a hit. Tényleg így gondoltam.

Mikor tizenhét évesen profi szinten kezdtem focizni, édesanyám alig tudott rám figyelni a stressz miatt. Eljött az Estádio José Alvaladéba, de néhány alkalommal olyan ideges volt közben, hogy elájult. Komolyan, elájult. Az orvosok a meccseimre nyugtatót írtak fel neki.

Azt mondtam neki: „Emlékszel még mikor nem érdekelt a foci?”

Aztán egyre nagyobbat és nagyobbat álmodtam. A válogatottban akartam szerepelni, és a Manchesterben játszani, mert mindig láttam őket a tévében. Lenyűgözött, hogy milyen gyors ott a játék, és milyen fantasztikus dalokat énekelnek a szurkolók. Az atmoszféra egyenesen magával ragadott. Amikor a Manchester játékosa lettem, az egy hihetetlenül büszke pillanat volt számomra, bár azt hiszem, a családom számára még inkább.

A trófeák megnyerése először nagyon érzelmes pillanatokat okozott. Emlékszem, mikor életem első Bajnokok Ligája serlegét nyertem meg, az egy nagyon erős, feledhetetlen élményt okozott. Ugyanez igaz az első Aranylabdámra. De az álmaim csak egyre nagyobbá váltak. Elvégre ez az álmok lényege, nem? Mindig is csodáltam a Madridot, és új kihívásra vágytam. A Madriddal akartam trófeákat nyerni, meg akartam dönteni minden rekordot, hogy a klub legendájává válhassak.

Az elmúlt nyolc évben elképesztő dolgokat értem el Madridban. De hogy őszinte legyek, a trófeák megnyerése a karrierem előrehaladtával egészen más érzéssé alakult bennem. Főleg az utolsó két évben. Ha Madridban nem nyersz semmit, az emberek azt kudarcként könyvelik el. Ez a nagyság átka. Ez a munkám.

De ha apa vagy, az egész teljesen más érzés. Egy olyan érzés, amelyet nem lehet leírni. Ezért mondhatom, hogy a madridi időszakom mindennél különlegesebb. Labdarúgó vagyok, igen, de egyben apa is.

Van egy emlék a kisfiammal kapcsolatosan, amelyet sosem fogok elfeledni.

Ha rágondolok, melegség fog el.

A cardiffi BL-döntőben történt a pályán, miután megnyertük a meccset. Aznap este történelmet írtunk. Mikor a végső sípszót követően ott álltam a pályán, úgy éreztem valamiféle üzenetet küldtem szerte a világba. Aztán a fiam feljött a pályára, hogy közösen ünnepeljünk… és az egész mintha csak egy csettintésre történt volna. Hirtelen az egész érzés megváltozott bennem. A kisfiam Marcelo fiával rohangált a pályán. Együtt emeltük fel a serleget. Aztán közösen sétáltunk körbe a pályán, kéz a kézben.

Ez egy olyasfajta boldogság, amit nem érthettem, míg apa nem lettem. Ekkor annyi érzés kerít hatalmába egyidejűleg, hogy képtelen vagy szavakkal leírni, mit is érzel voltaképpen. Az egyetlen emlék, amihez hasonlítani tudnám, a pillanat, mikor édesanyámat és a nővéreimet megláttam a közönség soraiban.

Mikor visszatértünk a Bernabéuba, Cristiano és Marcelito együtt játszottak a pályán a szurkolók előtt. Teljesen más jelenet volt, mint mikor én az ő korában az utcán fociztam, de remélem, az érzés ugyanolyan volt számára, mint nekem anno. Menino querido da família.

Cristiano Ronaldo

Több mint négyszáz madridi meccset követően a győzni akarás még mindig az első számú ambícióm. Azt hiszem, én így születtem. De a győzelem utáni érzés mára megváltozott bennem. Ez az életemnek egy új fejezete. Az új Mercurial stoplisaimba egy rövid szöveget gravíroztak bele. Pont a sarkánál van, így ezek az utolsó szavak, melyeket elolvasok, mielőtt a pálya felé venném az irányt a játékoskijárón keresztül.

Olyan ez nekem, mint egy végső emlékeztető… egy utolsó motiváció. Így szól: „El sueño del niño.”

A gyermek álma.

Most már talán értitek.

Természetesen a célom továbbra is ugyanaz, mint eddig. Rekordokat akarok dönteni a Madriddal. A lehető legtöbb trófeát akarom begyűjteni. Ilyen a természetem.

De ami a legtöbbet jelenti számomra a Madridban töltött éveimből, és amit kilencvenöt éves koromban majd az unokámnak mesélek, az az az érzés, amit akkor éreztem, mikor bajnokként a pályán sétáltam kéz a kézben a kisfiammal.

Remélem, újra átélhetjük majd ezt.

Cristiano Ronaldo


  • Forrás: theplayerstribune.com
  • Szerző(k): K. Kristóf

Hozzászólások

Tabella