2017. december 16., szombat

Egy legenda felemelkedése, majd bukása: Luís Figo a Barcelonánál

  • É. Csongor (Veidt) , K. Kristóf , Zs. Csaba
  • 2017.11.04. 15:37
Luís Figo a mai napig az egyik legmegosztóbb személyiség Spanyolországban, köszönhetően a világméretű botrányt kiváltó klubváltásának. Írásunkban az egykori galaktikus barcelonai karrierjével, a katalán klub életében betöltött szerepével és a transzfer hátterével foglalkozunk.

„Sírnak a fehérek. Gratuláció a bajnoknak.”

E lelkesen kiáltott szavak Luís Figo száját hagyták el, amikor a Sant Jaume téren található Katalóniai Autonóm Körzet kormányépületének egyik erkélyén állt. 1998 áprilisában járunk, a Barcelona együttese pedig mindössze 11 nap leforgása alatt elhódította a spanyol bajnoki címet és a Király-kupát is. Katalónia ünnepelt, a rendkívüli eseményre pedig hatalmas tömeg gyűlt össze, mely egy emberként éltette a tartomány új „királyát”. Az ünnepelt nem más volt, mint Luís Figo, aki Pep Guardiola súlyosabb sérülése miatt ekkor első számú csapatkapitánya volt a katalán alakulatnak – és ettől a naptól kezdve őt tartották a vidék államfőjének is, már ami a futballt illeti.

Úgy tűnt, a Johan Cruyff lábnyomait követő Figót is arra teremtették, hogy magáévá tegye a katalán életérzést. Beszippantotta őt a világ e hipnotikus része, és habár nem Katalóniában született, az emberek elfogadták őt. Immáron egy volt közülük.

Luís Figo a Real Madrid ellen

Két évvel később azonban történt valami.Az emberek már nem szeretettel, vágyakozással gondoltak rá. Érzéseiket felváltotta a fehér színben pompázó gyűlölet – és ezt egyetlen percig sem haboztak kimutatni.

Olyan sokat írtak és beszéltek már a Barcelona-szurkolók Figo iránt érzett undoráról, ahogy a 2000-es klubváltás szeszélyeiről, talányairól is, hogy ez mostanra már teljesen meghatározza az egykori szélső barcelonai pályafutásának imázsát.

Sőt! Valószínűleg a lelki szemeidre kell hagyatkoznod, ha Figót nem a királyi gárda habfehér szerelésében akarod elképzelni, még annak ellenére is, hogy a Santiago Bernabéu stadionban Luís lényegében csak egy volt a galaktikus szekeret húzó lovak közül, a Camp Nou-ban viszont ő maga volt a megtestesült futball, a csapat első számú matadora.

Figo nagyon jó úton járt ahhoz, hogy szentté avassa őt a barcelonai közönség, ekkor azonban hátat fordított nekik. Ennek eredményeként a rekordjait, az eredményeit és alapvetően az egész barcelonai időszakát elnyelte a történelem legsötétebb bugyra. Egy kicsit olyan, mintha soha nem is járt volna ott. A távozásával, pontosabban a célállomásának mivoltával járó fájdalom emléke azonban még ma is élénken él a szurkolók elméjében. Őt tényleg istenítették a Barçánál, az egykori pozitív érzelmek intenzitása pedig a jelenben is súlyos teherként nehezedik a culék vállára. Az ő szemükben ez egy árulás volt, mégpedig a megbocsájthatatlan fajtából.

Luís Figo, a XXI. századi Júdás

Figót elképzelni a Barcelona gránátvörös-kék (mely egyébként helyesen lefordítva bíborvörös-kék lenne – a szerk. kieg.) mezében ma már nem több, mint egy délibáb, mely megbabonázza és becsapja az embert. Pedig ennek nem kellene szükségszerűen így lennie. Elég csak Michael Laudrup példájára gondolnunk, aki habár szintén Barcelonából igazolt Madrid fehérebbik felébe, neve mégsem forrt össze az árulással. Sőt, sokan a mai napig is inkább a Barçával azonosítják őt.

Figo 1995-ben érkezett meg Katalónia fővárosába, egy évvel Laudrup távozása után. A transzfert hatalmas felhajtás kísérte, mert a közvélemény már biztosra vette, hogy a portugál a Serie A egyik klubjához távozik a Sporting CP-től. Kevesen tudják, de előszerződést kötött a Juventusszal és a Parmával is, végül azonban a Barcelona játékosa lett 2,5 millió euró ellenében.

Az 1995/96-os volt Cruyff utolsó szezonja a Barcelona kispadján, Figo pedig megkapta tőle a szükséges időt és mozgásteret, hogy beilleszkedhessen az új környezetbe. „Mindössze” olyan labdarúgókkal kellett megküzdenie a posztján, mint az egykor elképesztően tehetséges, ám hamarosan távozó Gheorghe Hagi, José Mari Bakero és a sérülésektől szenvedő Robert Prosinečki.

A bajnokságban elért harmadik hely, a Király-kupa döntőjének elveszítése a duplázó Atléticóval szemben, valamint az UEFA-kupa elődöntőjében elszenvedett Bayern München elleni vereség Cruyff edzősködésének végét jelentették. De a holland legenda távozása mögött álló okok közül mégsem a pályán mutatott teljesítmény, hanem az elnökkel való hatalmi viszály volt a legjelentősebb indok a közös munka befejezésére.

A Cruyff utáni világ Figo felemelkedését és megerősödését hozta el, míg a váltás másoknak épp az ellenkezőjét jelentette. Ha csapatszinten nem is, egyénileg mindenképp sikersztori volt Figo számára az 1995/96-os szezon. A Santiago Bernabéuban belekóstolhatott az El Clásicók hangulatába is, méghozzá egy olyan Real Madrid ellen, melynek középpályáján egy bizonyos Luís Enrique is ott rúgta a bőrt. A meccs döntetlennel végződött, a visszavágó pedig a Barcelona sikerével ért véget, méghozzá 3-0 arányban, ahol a második gólt maga Figo lőtte a második félidőben.

Luís Figo a Barcelona csapatkapitányaként

A ’96-os Európa-bajnokság csak tovább öregbítette Figo hírnevét. A portugál válogatottban akkor egy igazi aranygeneráció futballozott, Rui Costával, João Pintóval, no meg persze Figóval. Ők voltak a „szexi foci” megtestesítői, ahogy Ruud Gullit nevezte őket. Egy elképesztően tehetséges triumvirátusról beszélünk: ők voltak, akik győzelemre vezették a korosztályos válogatottat az 1991-es ifjúsági világbajnokságon, s az ő nevük fémjelezte az 1989-ben U16-os vb-elődöntőig jutó csapatot is.

Az 1996-os Eb azonban más közhangulatot hozott: a csapat nagy meglepetésre vereséget szenvedett Csehországtól a negyeddöntőben, s így a portugálok búcsúzni kényszerültek a tornától. Ezzel egy időben indult meg Figo lejtmenete is. Éppen akkor, amikor klubszinten megindult a legnagyobbak közé vezető úton.

A Cruyff helyét átvevő Bobby Robson a változás szelét hozta a Camp Nou-ba. A klub komoly igazolásokba fogott: a Realtól Luis Enrique érkezett, a PSV-től Ronaldo, míg Vitor Baíát Robson előző csapatától, a Portótól sikerült a katalán fővárosba csábítani, Hristo Stoichkov pedig egy év parmai kitérő után tért vissza a csapathoz.

Az előző néhány év polgárháborúinak puskaporszaga helyett Robson a generációváltás újult illatát hozta magával. Az 1996/97-es idénynek pozitívan és nyájas naivitással indult neki a Barcelona. A ligában azonban mindig másfél lépéssel a Madrid mögött jártak, bár a hajrára két pontra csökkentették a hátrányukat a Fabio Capello vezette fővárosiakkal szemben.

A bajnokság tehát csalódást hozott a katalánoknak, ám a hazai és nemzetközi kupában érkezett a kompenzáció. A Barcelona 1-0-ra győzedelmeskedett a PSG ellen a rotterdami KEK-döntőben, míg a Király-kupa fináléjában – melyet a Santiago Bernabéuban rendeztek meg – kétszer is hátrányból egyenlítve harcolt ki hosszabbítást a Real Betis csapata ellen, hogy aztán ott is győzedelmeskedjen. A drámai mérkőzésen Figo kétszer is betalált, második gólja egyben a győzelmet jelentette csapata számára.

Az 1996/97-es szezon előremutató sikereinek ellenére a vezetők ismét változásokat eszközöltek. Robsont eltávolították az edzői pozícióból, s más, irodai feladatokat kapott a vezetőségben. A helyét Louis van Gaal vette át, a klub számlájára pedig jelentős összegű pénz is érkezett, méghozzá Ronaldo eladásából, aki az olasz Interhez távozott.

S miközben a megújulás újabb lendületet kívánt venni Barcelonában, Figo megint csak ott találta magát a változások közepén, mint az egyik utolsó állandó és változatlan oszlop, aki egyre csak erősödik, s ezzel együtt elnyeri a szurkolók maximális tiszteletét.

Robson a látványos taktikai gyengeségei, valamint a nem kellően szilárd védelmi vonala miatt kellett hogy távozzon. A Barcelona úgy végzett a bajnokság második helyén a Real Madrid mögött a '96/97-es idényben, hogy Robson csapata 102 gólt szerzett és mindössze 48-at kapott.

Egy évvel később történt a már említett eset: Figo ott állt a katalán kormány palotájának erkélyén, a duplázó barcelonai klub kapitányaként. Szemet gyönyörködtető futballjának immáron társa is akadt Rivaldo személyében, mégis ott volt a levegőben egy bizonyos fokú „megtévesztés”, ahogy azt van Gaal csapatainál már több ízben megtapasztalhattuk.

Hiába a címek, az a csapat nem csillogott annyira, mint azt sokan gondolnák: a gárda 24 találattal szerzett kevesebbet, mint Robson utolsó évében, ráadásul 8-cal több gólt kaptak. A holland szakember egy sokkal inkább az eredményekre koncentráló csapatot rakott össze, amely a Király-kupa döntőjében is csak büntetőkkel verte meg a tíz emberrel küzdő Mallorcát.

Ahogy korábban is, a politikai problémák újra megjelentek a Camp Nou-ban. A csapat a centenáriumi évében megőrizte a bajnoki címét, igaz, ez alapvető elvárás volt. A vezetőség elvárta volna azt is, hogy a klub ott legyen a hazai pályán megrendezett Bajnokok Ligája-döntőben, ám a csapat kiesett a sorozat csoportkörében.

Luís Figo

Figo, aki Portugáliával nem jutott be az 1998-as világbajnokság döntőjébe, 1999 nyarára egyre élénkebben érezte a presztízs hiányát. Tudta, hogy a culék imádják, ugyanakkor a klubja nem tartotta elég nagy becsben őt. Arra vágyott, hogy a legelőkelőbb helyen legyen. Azt akarta, hogy sokkal szélesebb körben elismerjék tehetségét. Első körben persze az volt a vágya, hogy mindez a Barcelonában valósuljon meg, a klubban és a városban, amit lényegében saját magáénak érzett.

Figo utolsó barcelonai idénye tele volt belső konfliktusokkal, beleértve itt a klub, valamint a saját, személyes problémáit. Van Gaal elárasztotta a csapatot holland játékosokkal, ez pedig törést eredményezett az öltözőben. Ruud Hesp, Michael Reiziger, Frank és Ronald de Boer, Phillip Cocu, Bolo Zenden, Winston Bogarde és Patrick Kluivert is a holland tréner első 12 hónapja alatt érkeztek. Külön feszültség volt az edző és Rivaldo között is, hiszen a brazil játékos nem azon a poszton akart játszani, ahová a holland kényszerítette.

Az 1999-es, valamint a 2000-es esztendőben Figo a gyűlölet középpontjában találta magát. A Barça nem tudta elűzni a gomolygó viharfelhőket, hiszen a Deportivo de La Coruña megszerezte története első bajnoki címét, igaz, az európai porondon előreléptek, a negyeddöntőben ráadásul meglehetősen váratlan fordítást vittek véghez a Chelsea ellen. Az a Barcelona azonban egy olyan csapat volt, amely belülről marta önmagát.

Figo teljesítménye döntő jelentőséggel bírt a Bajnokok Ligája-menetelésben, ám a negyeddöntő mindkét mérkőzésén begyűjtött egy sárgalapot, így ki kellett hagynia a Valencia elleni elődöntő első mérkőzését. Ez volt az az este, amikor pályafutásában hatalmas fordulat állt be.

A portugál a lelátóról nézte végig, hogy miként zúzza porrá Héctor Cúper alakulata a Barcelonát. A 4-1-es végeredmény kemény feladat elé állította a visszavágó előtt van Gaal csapatát. A szurkolók persze abban reménykedtek, hogy egy El Clásicót nyerhetnek meg a döntőben.

A culék minden reménye Figóban volt, ismét, ám ez már túlságosan nagy falatnak bizonyult: a Barcelona kiesett az elődöntőben. Az volt az utolsó alkalom, hogy a portugál a katalán csapat mezében futott ki a Camp Nou gyepére.

A 2000-es Európa-bajnokságon Figo az elődöntőig segítette Portugáliát. A tornát követően hamar közhírré tétetett, hogy Florentino Pérez megnyerte a Real Madridnál esedékes elnökválasztást. Az egész ügy pikantériája, hogy az azóta világhírű üzletember azzal kampányolt, hogy kész kivásárolni a portugál csillagot a Barcelonából.

Luís Figo a Real Madrid játékosaként

Figo 27 éves volt, ereje teljében, karrierje csúcsán – és ekkor megtörtént az elképzelhetetlen. A portugál támadó középpályás nemcsak a világ legdrágább futballistájává vált, átigazolása egyben egy eddig átléphetetlen választóvonal romba dőlését is jelentette. Azon túl, hogy Figo az egyik ősi riválist cserélte le a másikra, az idealista, függetlenségpárti katalánoktól távozott a centralizált, egységes Spanyolország „kirakatába”. Nem önmagával a távozásával volt a probléma, hanem azzal, hogy melyik klub csábította el őt. Barcelona hőse, a csapatkapitány, a zászlóvivő átpártolt a gyűlölt ellenséghez.

A döntése nem maradt ellenreakció nélkül. Intenzív gyűlölethullám fogadta minden egyes visszatérését a Camp Nou-ba: egy óriási méretű, Figo arcképével ellátott bankjegy; egy irányába hajított disznófej; a Barcelona vezetőségének kérése az UEFA felé, hogy távolítsák el Figót a 2015-ös BL-döntő előtti stúdióbeszélgetésre meghívott Barça-szakértők közül – a listát sokáig lehetne folytatni. Hírhedt klubváltásának emléke még ma, 2017-ben is él.

S hogy mi ennek az oka? Egyszerűen az, hogy Figo elképzelhetetlenül sokat jelentett a Barcelona szurkolóinak és magának a klubnak is, döntésével pedig minden culénak fájdalmat okozott. Manapság már nehéz is felidézni az emléket, hogy Figo egykoron a gránátvörös-kékek játékosa volt. Amikor Louis van Gaal távozott a csapattól 2000-ben, Figónak ismét a porból felemelkedő megváltó bőrébe kellett volna belebújnia – döntésével azonban egy valóságos homokvihart szabadított el.


Hozzászólások

Tabella