Soha ne írd le végérvényesen Cristiano Ronaldót!

Egy meglehetősen kiábrándító őszt követően Cristiano Ronaldo visszatért oda, ahová mindig is tartozott: a világ legszűkebb elitjébe. Az elmúlt hetek teljesítményének margójára született ez a kis szösszenet.

Különös dolog az élet, ahogy annak furcsa fintora is, és nincs ez másképp az ember esetében sem. Mert milyen az ember? A legtöbb esetben érzelemvezérelt. Nincs is ezzel különösebb gond, hiszen természetes dolog, hogy a szívünk néha megálljt parancsol a józan észnek és átveszi az irányítást, az ember pedig ennek az állapotnak köszönhetően a realitás talajától messze elrugaszkodva kezdi el mozgatni a száját, kiejtve azon olyan szavakat, amikkel talán még várni kellett volna. Nincs ez másképp az internet népével, a szurkolókkal és a média képviselőivel sem, és bizony földi halandó mivoltunkból eredően gyakran mi is beállunk a sorba, igaz, talán kicsit kulturáltabb módon.

Ez a helyzet velem is. Az Egytől egyig rovat egyik szerkesztőjeként már többször kifejtettem a véleményem Cristiano Ronaldo idei formájával kapcsolatban. Nem, egyszer sem zúdítottam olyan fekáliatengert a portugál nyakába, mint egy-egy szabadkezű olvasónk, ugyanakkor, ha megérdemelte, tudtam és mertem is élesen kritizálni őt. Ha a szívünkre tesszük a kezünket – és elővesszük a józan eszünket is –, akkor mindannyian tudjuk, hogy bizony volt alapja az őt ért, emészthető formában megfogalmazott kritikáknak. Ez eddig rendben is van. Szeptember és január között a portugál csak kereste önmagát, ami azért a csapat teljesítményére és rúgott góljainak számára is jókora kihatással volt – attól most vonatkoztassunk el, hogy a jelen Real Madridjában még mindig a már a 34. életévét taposó Cristiano Ronaldótól függ a csapat szereplése, hiszen ez a portugál elismerése mellett azért nem túl hízelgő a többi támadóra nézve…  

Hogy mire akarok kilyukadni? Mint említettem, nem a kritikákkal van baj. Ha nem egy cunami elsöprő erősségével, f*stenger formájában zúdul a népre az egy-egy játékossal szemben megfogalmazott kritika, hanem észérveken alapuló mondatokkal próbáljuk elmagyarázni, hogy mi nem tetszik, azzal nincs gond, és ezt nem ízért írom, mert én mindig az utóbbira törekedtem. Egy futballszerető embernek bizony vannak elvárásai – még akkor is, ha azok gyakran szürreálisak a modern futball világában. Igen ám, de ebben az elvárásokra alapozott, a média öntötte szenny által megágyazott, a reklámok és pénz vezérelte futballvilágban minden fél – kezdve a labdarúgótól a médián át a szurkolókig – hajlamos megfeledkezni valamiről: a profi labdarúgó is ember, és ez akkor sincs másképp, ha a futballistát történetesen Cristiano Ronaldónak hívják.

Bevallom férfiasan, hogy bár sosem írtam le semmilyen formában, mégis beleestem abba a hibába, hogy az őszt követően legbelül már temettem a portugált. Úgy gondoltam, hogy egy-két fellángoláson kívül nem láthatjuk már azt a játékost a pályán, akinek a jelenlétéből és játékából ténylegesen profitálni tud még a csapat. Úgy véltem, hogy sajnos felette is eljárt már az idő, berozsdásodtak a végtagjai, és egyszerűen képtelen már világklasszis szinten teljesíteni. Aztán jött a tavaszi szezon, én pedig szépen lassan rájöttem, hogy hatalmasat tévedtem.

A januárban még négy bajnoki gólt a neve mellett tudó játékos szűk két hónap leforgása alatt beszállt a Pichichiért folytatott harcba, 22 találatával ott lohol Messi nyakában. A média és az ellenszurkolók által szült PSG-eszményt csapattársaival összefogva úgy köpte ki, mint legtöbbünk a gyerekként tíz másodperc alatt íztelenre rágott Turbo rágót, és ez a 33 éves, mára élő legendává avanzsált portugál vezeti a legrangosabb európai kupasorozat góllövőlistáját is – újfent.

Az őszt tekintve már az előző két idény is hasonló volt Cristiano szemszögéből, ám akkor – a jelenlegi idénnyel ellentétben – mindig elnyomtam magamban a rossz érzéseket, és hittem abban, hogy újra magára talál, és bizony mindig így is történt. Idén más volt a történet – legalábbis ami az én személyemet illeti, hiszen a portugál szemszögéből semmi sem változott: újra megcsinálta azt, amiben egyre kevesebben hittek.

Életemben nem láttam még ilyen mértékű szenvedélyt és akaraterőt egyetlen játékosban sem. Sokszor meglovagolták már, hogy pontosan ez emeli őt a többiek fölé, pontosan emiatt ért el annyi mindent pályafutása során. És pontosan ez az, ami egy életre szóló leckét adott nekem is: ezt a portugál srácot bizony sosem szabad leírni, legalábbis addig biztosan nem, amíg ő azt nem mondja, hogy „itt a vége”. Addig a napig nekünk, madridistáknak csak egyetlen dolgunk van: a nehezebb napok, hetek és hónapok során is töretlenül hinnünk és bíznunk kell abban, hogy Cristiano újra felbukkan a mélyből – mert ne legyenek kétségeink, lesznek még igen nehéz időszakok – és újból megmutatja az egész világnak, hogy ki Európa legjobb góllövője.

Forrás: penamadridista.hu
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK