Nem tartom jó dolognak, ha valaki nem tud haladni a korral, nem szeretem az olyanokat, akik a múltba révedve harsogják, hogy „régen minden jobb volt”. Nem hiszem, hogy a világunknak sokkal több hibája lenne, mint régebben, és nem is akarok ítélkezni arról, hogy merre halad az emberiség történelme – ez legyen az utókor dolga. Nem hiszem, hogy a mai fiatalok között ne lenne lelkiismeretes és szorgalmas labdarúgó, ahogy azt sem hiszem, hogy harminc évvel ezelőtt ne lett volna meg az akkori kor Pogbája (annyi különbséggel, hogy a feltűnés kedvéért akkoriban nem „dabeltek”, hanem igénytelen bajszokat növesztettek). A világot a jelenből mindig nehéz és kétséges megítélni. Azonban nem mehetek el szó nélkül amellett, ha egy olyan sportág indul hanyatlásnak (?), amely az életem egyik legfontosabb részét képezi, és amelyért gyermeki odaadással tudok rajongani.
Szomorú kimondani, nehéz bevallani, de a 2018-as oroszországi világbajnokság minden baját megmutatta a legújabb kori focinak. Azt hiszem, egy-két ritka kivételtől eltekintve nem láttunk szép focit egyik csapattól sem. Nem láttuk, mi egy nemzet attribútuma. Mindenki csak játszott, többnyire tökéletesen ugyanúgy, csak valaki talált gólt, valaki meg nem, valakinek meg talált a videóbíró. Éppen ezért meg sem lepődtem, hogy nagycsapatok estek ki, és kiscsapatok emelkedtek fel. Tulajdonképpen nem is nagyon láttam a különbséget Szenegál és Spanyolország, Irán és Németország, Panama és Franciaország között. Csak annyit láttam, hogy egy adott meccsen mindig ugyanazt a felállást kapjuk: az egyik csapat akar focizni, a másik meg nem. De igazából egyik sem tud.
Én mindig is jobban értékeltem a szép focit az eredményes focinál, elvégre az ember mégiscsak a labdarúgás élményéért megy ki egy stadionba vagy ül le a tévé elé, azért, hogy azt nézze, milyen csoda módon bánnak azok a hősök a pályán a labdával. Nem arra verjük a mellünket, hogy 3-1-re nyert a kedvenc csapatunk, hanem arra, hogy hogyan tette azt! Az tesz minket büszkévé.
Szóval egyáltalán nem azt mondom, hogy régen minden jobb volt, de ez a világbajnokság aligha marad emlékezetes olyan momentumokról, amik igazán érdemesek lennének arra, hogy sose felejtsük el őket.
Bunkerfocit játszó kiscsapatok, ötlettelenül gurigázó nagyok, talán minden eddiginél több fetrengő és szimuláló „játékos”, egyre alattomosabb és idegölőbb időhúzások, és egy olyan technológia, amely konkrétan megöli a játékban a játékot, miközben ugyanúgy egyetlen ember szubjektuma dönt világmegváltó kérdésekben (erről majd egy későbbi cikkben). Az eredménycentrikusság minden mást elhomályosított ezen a vébén. Itt a túlélés volt a tét, miközben egyetlen kérdés lebegett csak a levegőben: ki az, aki a legkevesebbet kockáztatva a legtöbbet tud nyerni?
Persze akadtak üde színfoltok is. A japán kultúra még mindig (sajnos) kenterbe veri Európa egész kultúráját, és ez a játékosok és a szurkolók hozzáállásában mutatkozott meg leginkább. A nemzeti öntudat és a fáradhatatlan küzdeni tudás jellemezte Horvátország pedig legfőképpen a hazai labdarúgás előtt lehet követendő példa. Az angolok talán végre reménykedhetnek valamiben, bár engem nem vettek le a lábamról, a belgák pedig talán tényleg tudnak focizni.
És természetesen még mindig vannak olyan játékosok, akik egyéniségükkel és mentalitásukkal kivívták a focirajongók tiszteletét. A 19 évesen nálánál évtizeddel idősebb játékosokat alázatban maximálisan überelő Mbappé, a szívén keresztül levegőt vevő Luka Modric, a nagybetűs EMBER, Ngolo Kanté, vagy éppen a hajthatatlanul erőszakos és szívós Eden Hazard. Ja, és valami Cristiano Ronaldo, aki az idő múlásával egyre durvább dolgokat művel.
De sajnos ők voltak a kisebbség. A többség egyetlen masszává minősült a szememben: egy értéktelen és arctalan masszává.
Nem mondanám, hogy sok összehasonlítási alappal rendelkezem, hiszen a 2006-os vb volt az első, amit láttam, de ami Oroszországban zajlott, az a futball nevű játék megcsúfolása volt. A legnagyobb probléma pedig, hogy nem lesz emlékezetes. Nem voltak olyan pillanatok, amikre azt mondom: ezt még az unokáimnak is mesélni fogom. Nem jött egy Zidane, aki egy komplett védelmet – mit védelmet, egy egész csapatot! – bolondított volna meg, nem láttunk világszínvonalon futballozó spanyol válogatottat, nem láttunk olyan nagybetűs CSAPATOT, mint amilyen a német válogatott volt. De még csak értékelhetően vicces és szeretnivaló pillanatokat sem kaptunk. Ronaldinho mosolya már a múlté (bár azért a dob mellett is jó volt látni), Eboué nem beszélt észak-koreaiul, Van Persie sem tekerte ki a gerincét egy gól érdekében, a kolumbiaiak tánca sem volt már a régi. Mindeközben Umtiti tánca nyilvános igénytelenkedése inkább hasonlított egy beszívott flamingó botladozására, és ha már beszívás, Maradona pedig inkább a proli arrogancia és az üvegre ragadt por különös románcának szerelemgyerekét szülte meg önálló performanszával, semmint hogy a határtalan hazaszeretet és odaadás példaképeként tündökölt volna (bár nem tudom, várt-e tőle bárki is ilyen váratlan személyiségzavart). Egy szó mint száz, nincs nagyon mire emlékeznem.
Persze biztos lehetne találni itt is szép és emlékezetes momentumokat. Csak valahogy nem volt kedvem keresni őket. Pedig időm lett volna rá, miközben Pitana sporttárs harmadszor is visszafordult a képernyő felé, hátha lát rajta valami eddig rejtett szimbólumot, ami arra utal, hogy Perisic szándékosan csapta meg a labdát. Lett volna időm, amíg Neymar gurult, de az ilyen pillanatokban valahogy inkább a távirányító keresésével voltam elfoglalva.
Persze lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, és a régebbi kellemes eseményeket felnagyítjuk, de ezen a vb-n sajnos egyszer sem ültem le tűkön ülve a tévé elé, mint tettem azt korábban oly sok alkalommal.
A rohanó világban azonban már csak a jelen pillanat létezik, az, hogy ne veszíts semmit, de nyerj meg mindent a lehető legkisebb kockáztatással és befektetett energiával. A cél szentesíti az eszközt. A cél érdekében bármit. Színészkedj, rúgd el a labdát, üvöltsd le a bírót, fetrengj öt percig, kérjél cserelabdát, ne vedd észre, ha téged akar lecserélni az edző, sőt, ne fogadj neki szót és fel se menj a pályára, mikor téged küldene be. Aztán mikor veszítesz, ne roskadj össze, ne sírj, az a gyengék jele. Menj haza, és kezdj bele a listádon a következő elvégzendő feladatba. A milliós fizud úgyis megjön. Vagy tudod mit? Csak posztolj az Instára, hogy minden fasza.
Vagy csak „dabelj”, mert az legalább menő.
