2018. november 15., csütörtök

Raúl és Morientes, avagy a klub történetének egyik legkíméletlenebb párosa

  • Zs. Csaba
  • 2018.09.08. 19:56
Egy akkora klub, mint a Real Madrid történelme során sok legendás játékos marad az emberek emlékezetében. Vannak viszont olyanok, akik valamilyen oknál fogva kiemelkedő jelentőséggel bírnak. Most két olyan játékost vesszük górcső alá, akik együtt voltak a legjobbak, együttes erővel érték el legnagyobb sikereiket. Azt a két támadót mutatjuk be, akik visszalőtték Real Madridot a világ elitjébe.

Ahogy lépkedünk a Santiago Bernabéu folyosóin, és egyre közelebb érünk a trófeateremhez, egyből elkezdjük érezni a közelségüket. Amint megérkezünk, a kiválóság szörnyetege rögtön felfal minket: 116 trófea ott pihen büszkén, megidézve a játék valaha ismert legnagyobb legendáinak szellemét.

Alfredo Di Stéfano és Puskás Ferenc érkezésétől számított öt éven belül a kiválóság beásta magát a klub mindennapjaiba, és azóta csillagászati magasságokba emelkedett. A Real Madrid csapatai sorra emelték fel az európai trófeákat, amely már-már odáig vezetett, hogy a madridisták a trófeaszerzést ma már egy veleszületett képességként vizionáljak. Cserébe a türelem egy kevesek által ismert luxuscikké vált a Santiago Bernabéu falain belül, és ha játékosként nem felelsz meg az elvárásoknak, akkor könnyen a gúnyáradat középpontjába kerülhetsz.

Az elmúlt kilenc év során egy meglehetősen dinamikus duó ékesítette a madridi szentély gyepét, rekordot rekordra halmozva, valamint átírva a Bajnokok Ligája történelemkönyvét. 2009-es érkezésük óta Cristiano Ronaldo és Karim Benzema igen magasra tette a lécet, ha a futballvilág támadóduóinak teljesítményét vizsgáljuk, némileg feledtetve ezzel a régi idők nagyjait.

Ők ketten egy új normát állítottak fel, egy új mércét. Ma már azok a számok számítanak alapvetőnek, amiket ők produkáltak. Ezek a dolgok pedig - sajnos - feledtetik a régmúlt legnagyobb alakjait. Pedig érkezésük előtt nem sokkal volt egy olyan csatárduója a Real Madridnak, ami vetélkedhet az ő párosukkal.

Ronaldóhoz és Benzemához hasonlóan az említett duó hátán szintén a 7-es és a 9-es szám díszelgett, de érkezésükkor közel sem szólt akkora harsonaszó, és közel sem támasztottak velük szemben akkora elvárásokat, mint az utódok esetében. Raúlról és Morientesről van szó, akik megjelenése az első csapatban közel sem hozta olyan szinten lázba az embereket, mint az említett gigaigazolásoké.

Valójában nem sokon múlt, hogy Raúl González Blanco és a Real Madrid szerelmi története ne is születhessen meg. Az 1990-es évek elején a csillogó szemű támadónak óriási pályafutást jósoltak a városi rivális Atléticónál. Igen ám, de a klub elnöke, Jesús Gil költségcsökkentő megoldásként megszüntette a klub akadémiáját. A szabadon igazolható Raúlt gyorsan megkörnyékezte a Real Madrid, és természetesen helyet biztosított számára a híres utánpótlásbázison, a La Fábricán.

Csak néhány rövid hónapot vett igénybe, míg páratlan tehetsége nyilvánvalóvá vált mindenki számára. Az a lenyűgöző első érintés, a könyörtelenség, a mozgásában rejlő géniusz... A támadó még csak 17 éves és 124 napos volt, amikor az első csapat akkori trénere, Jorge Valdano megadta neki a lehetőséget a bemutatkozásra. Raúl lett a klub történetének legfiatalabb játékosa, aki magára öltette az első csapat habfehér szerelését.

Igaz, hogy Raúl akkor nem talált be a hálóba, de egy héttel később megragadta az alkalmat és sorsszerűen igazságot szolgáltatott: megszerezte első találatát a felnőttek között, méghozzá az Atlético Madrid ellen, a Derbi Madrileñón. Kulcsszerepet játszott egy másik találatban is azon az estén, majd lecserélésekor nagy tapsvihar kísérte le a pályáról. Ha korábban egyeseknek nehézséget is jelentett elfogadni egy korábbi Atlético-játékost, azon az estén szertefoszlottak a kételyek. A szezon hátralevő részében Raúl gólszerzési képességeinek is köszönhetően a Real Madrid megnyerhette történelme 26. bajnoki címét. Ennek ellenére a szurkolók teljesen másra vágytak: egy nemzetközi címre, aminek szerintük igenis a Real Madridnál lett volna a helye. Ahogy azt mindig is gondolják.

Időközben az ország délkeleti régiójában, Albacetében egy másik lelkes támadó kezdte el profi pályafutását - Fernando Morentesnek hívták. Az ifjú Fernando már egy idénnyel korábban bemutatkozhatott az Albacete felnőttcsapatában, de azt követően csak elvétve jutott szóhoz, a padról beszállva. Az új idény kezdetekor azonban Morientes sokkal eltökéltebb volt, mint korábban bármikor, és minden áron valóra akarta váltani az álmát, be akarta bizonyítani, hogy imádott hazája legjobbjai közé tartozik. És hát milyen a sors, Raúl áttörést hozó gólja előtt egy héttel egy Fernando Morientes nevű csatár is megszerezte első gólját a felnőttek között, a Racing Santander ellenében.

Morientes üstökösként robbant be a köztudatba, felkeltve a nagyobb klubok érdeklődését, de meg kellett másznia egy újabb sziklát, mielőtt felérhetett volna a csúcsra. Két idényt töltött a Real Zaragoza csapatánál, ahol leginkább az előtt a Dani előtt kapott szerepet a csapat támadó osztagában, aki szintén madridi nevelés volt.

Mivel a fővárosiak folyamatosan figyelemmel követték saját neveltjük fejlődését, nem kerülhette el a figyelmüket Morientes sem, aki folyamatosan élt az előtte adódó lehetőségekkel. Akkoriban Raúl bimbózó tehetségét és egyre növekvő szerepét tovább segítette Predrag Mijatović és Davor Šuker tapasztalata. Bár hatalmas játékosokról van szó, a Real Madrid mégis egy olyan játékosra vágyott, aki a csapat magjában nőhet fel és megfelelő kiegészítője lehet a már ismert ifjú csillagnak.

Így hát kézenfekvő lépés volt Morientes leigazolása, akinek némi időbe telt a beilleszkedés, miután megérkezett a Zaragoza csapatától. A hatalmas verseny ellenére hamar megszilárdította helyét a kezdőcsapatban, és egy mesterlövész technikájával és hatékonyságával kezdte el kivégezni ellenfeleit. Első idényében lőtt 13 góljával házi gólkirály lett, de a bajnokságban szerzett negyedik hely meglehetősen drámaian hatott volna, ha a csapat 32 kínkeserves, európai trófeákban meglehetősen szegény esztendő után nem szerezte volna meg a Hetediket. Képzeljétek csak el... 32 év anélkül a trófea nélkül, amelyet a madridisták sajátjuknak tekintenek. Azon a csillogó amszterdami éjszakán azonban minden megváltozott: Mijatović magányos gólja elegendő volt a Juventus megsemmisítéséhez. A hőn áhított BL-trófea tehát hazatalált.

Az elkövetkező négy évben a fiatal duó bezsebelt két bajnoki címet, és két újabb BL-trófeát. A Raúl és Morientes között működő kémia a válogatottban is megmutatkozott, és nem véletlen, hogy ott állhattak a pályán egymás mellett Franciaországban, valamint Japánban és Dél-Koreában is. Végül Florentino Pérez elnökké választása törte meg a megszakíthatatlannak hitt partnerséget.

2002 nyarán mindenki számára világos volt, hogy Florentino nem fog leállni a galaktikusok leigazolásával, valamint annak a rendszernek a kialakításával, melynek középpontjában a világ legjobb támadói álltak. Nem hatott meglepetésként a brazil szupersztár, Ronaldo leigazolása sem. Morientes és Raúl korábbi években elért hatalmas sikereinek ellenére mindenki tudta, hogy Ronaldo érkezni fog és lesz is helye a csapatban. Az üzlet az üzlet - nem elvitatva persze a Fenomén egyedülálló képességeit és nagyságát.

Egyre több pletyka látott napvilágot Morientes távozását illetően, de meglepő módon a támadó végül a maradás mellett döntött, és harcolt a helyéért. Morálisan akkor zuhant csak végleg a mélybe, amikor Vicente del Bosque hamarabb adta meg a lehetőséget a fiatal Javier Portillónak, mint neki.

A hosszúra nyúló, végig szikrázó feszültség Morientes és edzője között februárban, a Borussia Dortmund elleni Bajnokok Ligája mérkőzésen tárult a nagyközönség elé, amikor is a felek nyilvánosan kaptak össze. A támadó állítólag inzultálta edzőjét azt követően, hogy időhúzó csereként pályára szerették volna küldeni. Bármilyen kapcsolat is volt a felek között az azt megelőző években, az nyilvánvalóan megromlott. Morientes nem volt hajlandó tovább pazarolni legjobb éveit azzal, hogy üldögéljen a kispadon.

A 2003/04-es idény elején a Real Madrid beleegyezett a játékos távozásába, de csak külföldi kluboktól érkezett ajánlat. A média által közvetített hírek alapján a „Mór” már majdnem aláírt a Schalke csapatához, ám az átigazolási piac zárása előtt végül a Monacóhoz került kölcsönbe.

A 2004/05-ös idény elején, amikor visszatért Madridba, Morientes szerette volna még egyszer megerősíteni helyét a Real Madrid keretében, ám hamarosan megérkezett Michael Owen a Liverpooltól. Fernando 13 bajnoki meccsen jutott szóhoz az ősz folyamán, gólt nem szerzett, majd télen, 9,3 millió euró fejében távozott a Liverpoolhoz.

Keserű szájízzel való távozása meglehetősen vegyes érzelmeket váltott ki. Egy olyan játékosról van szó, aki képes volt több idényben is több gólt szerezni, mint Raúl, és aki létfontosságú volt a csapat kontinenseket átölelő erejének újjáépítésében. Arról a támadóról, aki ennek ellenére sosem tudta magát elfogadtatni a fullasztóan követelőző madridi tömeggel. Nem tudni, hogy mindez azért történt-e, mert kívülállóként tekintettek rá a szurkolók, vagy esetleg azért, mert nem olyan típusú játékos volt, aki csillogóvá tette a játékot, ezzel önkívületi állapotba juttatva a nagyérdeműt. Ő "csak" gólokat lőtt, így a csapatjátékhoz való hozzájárulása mindössze annyi volt, mint egy lábjegyzet a nagy fehér papírlapon.

Morientes távozását követően a Bajnokok Ligájában elszenvedett csalódások már-már normává váltak a Real Madridnál, ami meglehetősen sokszor késztette nosztalgiára a szurkolókat, felidézve a korábbi duó által elért eredményeket. A klub megbecsülésének egyértelmű hiánya ellenére Raúl mindig is könyörtelen támogatója volt Morientesnek. A játékosnak is, de sokkal inkább a játékos mögött rejtőző embernek.

Madrid egyik leginkább kedvelt játékosa lehetett a tanúja Fernando Morientesnek a játékos esküvőjén, ráadásul barátja 9-es mezét is hajlandó volt magára ölteni, amikor úgy érezte, igazságtalanul bánnak társával. A kettejük között lévő kötelék lehetővé tett egyfajta telepatikus kapcsolatot a pályán, melynek köszönhetően csukott szemmel is érezték egymást a pályán, előre ismerték a másik mozgását, és már azelőtt tudták, hogy mi fog történni, mielőtt az ellenfél bármit is sejthetett volna.

A zaklatott védők arcára kiült tehetetlenség megszokott jelenséggé vált, de ők is kénytelenek voltak beletörődni abba, hogy tanúi lehettek a csapatmunka és a szimpla nagyszerűség szülte nagyságnak. Lehet, hogy sem Morientest, sem pedig Raúlt nem áldotta meg az ég emberfeletti technikai tudással, együttes erővel viszont megállíthatatlan gólgépek voltak, akik félelmet keltettek mindazokban, akik szembe találkoztak velük a pályán.

267 együttes erővel megszerzett gólt, valamint azt a három Bajnokok Ligája-címet egyszerűen nem lehet kitörölni a klub történelméből. Nem tudni, hogy a nyilvánosság valaha is elismeri-e a duó nagyságát, az viszont biztos, hogy az örökségük örökké élni és lélegezni fog a szent trófeateremben. 


  • Forrás: thesefootballtimes.co
  • Szerző(k): Zs. Csaba

Hozzászólások

Tabella