2017. március 24., péntek

A 80-as évek második felének sikerszériáját követően, az új évtized első fele nem a Real Madridról szólt. Ez nem jelenti azt, hogy eseménytelenül teltek volna az évek, de a győzelmek, és a kupák száma lassan gyarapodott. A 90-es évek közepétől a klub egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a nemzetközi porondra, hiszen Amancióék óta nem sikerült begyűjteni a legrangosabb európai trófeát.

Szerencsétlen évek

1992. június 7.-én a Real Madrid 2-0-ás vezetésről 3-2-re kikapott a Jorge Valdano által trenírozott Tenerifétől, és ezzel az utolsó fordulóban a bajnoki cím a nagy rivális Barcelona kezébe hullott. Bár a csapat bejutott a Copa del Rey döntőjébe, nem sikerült a trófeát begyűjteni, hazai pályán szenvedett 2-0-ás vereséget a királyi gárda a városi rivális Atletico Madrid ellen. A szezon közben Radomir Anticot váltó Leo Beenhakkernek távozni kellett és az új edző az Albecetével kisebb sikerek elérő Benito Floro lett. A következő szezonban a célkitűzés nem is lehetett más, mint a bajnoki cím, és mivel a támadószekció erősítésre szorult, érkezett a chílei Ivan Zamorano a Sevillától. Senki sem gondolta, hogy a történelem ismételni fogja magát, az utolsó fordulóban mégis úgy alakult, hogy a Real Madrid Tenerifére utazott egy pontos előnnyel. Valdano csapata ezúttal is győzedelmeskedett a „blancókkal” szemben, így a katalán gárda zsinórban harmadszor nyerte meg a La Ligat.

Hogy a szezon ne legyen teljes bukás arról a Copa del Rey gondoskodott. Egy héttel a bajnokság zárását követően 1993. június 26.-án a Mestallában, Butragueno és Lasa góljaival 2-0-ra nyert a csapat a Zaragoza ellen, és megszerezte 17. kupagyőzelmét. Három trófea nélküli év után szerzett újabb címet a királyi alakulat, és akkor senki sem gondolta, hogy 18 évnek kell eltelnie, míg újra a Real Madrid csapatkapitánya emelheti magasba a kupát. Mivel a történelem néha ismétli magát, újra csak a Mestallában került erre sor…

A következő szezonnak azzal a nem titkolt céllal indult neki a gárda, hogy megszakítsa a Barcelona immár három éve tartó (szerencse) győzelmi sorozatát. A híveknek azonban csalatkozniuk kellett. Nem hogy a győzelem nem jött össze, de a „blancók” még a dobogóra sem állhattak fel. A negyedik hely abszolút csalódás volt, és még az sem mentette meg a szezont, hogy a spanyol szuperkupában sikerült a katalán gárdát legyőzni. Az első mérkőzésen 1993. december 2.-án Alfonso kettő, és Zamorano góljaival 3-1 arányban győzött a Madrid, a Santiago Bernabéu-stadionban. A két hét múlva megrendezett visszavágón a Camp Nouban már elég volt egy döntetlen is Benito Floro második kupájához. Florot 1994 márciusában Vicente del Bosque váltotta, de a hátralevő mérkőzéseken ő sem tudott csodát tenni.

1994 májusában befejeződött a Santiago Bernabéu felújítása, ami 18 hónapig tartott. Az elnök Ramón Mendoza által szorgalmazott fejlesztés ötmilliárd pesetába került, és jelentősen növelte a klub adósságát. A végeredmény impozáns lett. A stadion befogadóképessége 107000-re nőtt, de figyelembe véve hogy 1998-ban újra át kellett alakítani az UEFA szabványainak megfelelően, nem biztos, hogy megérte a beleinvesztált pénz.

A filozófus és a Real

A „presidente” 1994 nyarán elhozta Jorge Valdanot Teneriféből, a „filozófus” pedig hozta magával Fernando Redondót. Mivel az argentín tréner a keret erősségét nem tartotta megfelelőnek, ezért további igazolásként érkezett Michael Laudrup, aki összekülönbözött a Barcelonával, Amavisca, Quique Sanchez Flores, és Canizares. Az új emberek érkezésével a „keselyű ötösének” az ideje a végéhez közeledett, lassan háttérbe szorultak. Butragueno akinek a becenevéről kapta a csoport az elnevezést, egy 17 éves suhanc javára lépett elegánsan hátra. A fiatal csatárt Raúl Gonzáleznek hívták és 16 éven keresztül gólokkal hálálta meg a lehetőséget, amit kapott. Érdekes egy év volt. Valdano a kapuban Canizarest favorizálta, de Buyo annyira összeszedte magát, hogy nem lehetett kirobbantani. Nem kedvelte Zamoranót sem, de a chilei rácáfolt és 28 góllal gólkirály lett az év végén. Abban az évben, amikor végül letaszíttatott a trónról a katalán gárda, hogy a „los merengues” üljön fel rá 26-odszor, és amely évben a madridi publikum rég látott sikernek tapsolhatott az „el clásico” alkalmával.

1995. január 7.-e forró téli nappá alakult Madridban. A Santiago Bernabéu közönsége ritkán látható gálát tombolt végig. Kedvenceik 5-0-ra gázolták le a gránátvörös-kék alakulatot. Zamorano az első félidőben klasszikus mesterhármast ért el, majd a második játékrészben betalált az a Luis Enrique aki később a katalánoknál vált ikonná, és végül Amavisca tette fel a koronát a páratlan teljesítményre. Egy nagyszerű győzelem volt, egy nagy csapattal szemben.

A Real Madrid az UEFA kupában búcsúzott az Odense ellen, és a spanyol kupában sem termett számára babér, de a bajnoki cím mellett ezek a kudarcok eltörpültek. A következő szezonban a csapat a Bajnokok Ligájában játszhatott, ami több pénzt és nagyobb presztízst jelentett. A csoportküzdelmeket sikerrel vette Valdano csapata - erről a Ferencváros is tudna mesélni. Ugyanakkor a szuperkupa döntőt kettős vereséggel abszolválta a Real Madrid a Deportivo La Coruna ellenében és a bajnokságban is csak bukdácsolt a csapat.. Ramón Mendoza elnököt a gyenge eredmények és a pénzügyi problémák megbuktatták, és tíz év után váltás történt a klub élén. Az új „presidente” Lorenzo Sanz lett, akit 1995. november 20.-án iktattak be. Valdano csúnyán összeveszett Sanzzal aki menesztette őt 1996.január végén a Rayo Vallecanótól elszenvedett hazai vereség után. Egy mérkőzésre Vicente Del Bosque vette át a csapatot, majd a szezon végéig Arsenio Iglesias lett a tréner. A klubnak nem termett már babér ebben az évben. Korai búcsú a kupában, a Bajnokok Ligájában kiesés a Juventussal szemben, a bajnokságban pedig csak hatodik lett a habfehér alakulat.

A hetedik bűvöletében

A nyáron Sanz Madridba csábította a Milan sztáredzőjét Fabio Capellót, aki kicserélte a fél csapatot. Ekkor jött Seedorf, Roberto Carlos, Suker és Mijatovic. A nemzetközi kupában a „blancók” nem voltak érdekeltek így teljes erővel vetették bele magukat a bajnoki küzdelmekbe. A csapat sokáig veretlen maradt, a Bernebéuban egész évben, és a szezon végén két pontos előnnyel végzett az élen, megelőzve a Barcelona csapatát.Fabio Capello a siker ellenére sem maradt Maridban.


Capello, Suker és Mijatovic

A tréner és az elnök között egész évben feszült volt a viszony, és Capello nem fejezte be, amit elkezdett, visszatért Milánóba. A nyáron rengeteg név felmerült a megüresedett edzői posztra, végül a Tenerifével nagyot alkotó német Jupp Heynckes lett a befutó. Természetesen új játékosok is jöttek, többek között a Zaragozától Sanz megvette a mórt vagyis Fernando Morientest. Heynckes számára a Bajnokok Ligája megnyerése jelentette a főprioritást, és a bajnoki cím megvédése másodlagossá vált számára. Jól kezdődött az év a "blancók" számára. A Barcelona ellen sikerült elhódítani a szuperkupát, és a bajnokság első felében is jöttek az eredmények. A Bajnokok Ligája csoportkörében az Olympiakos, Porto, Rosenborg hármassal kellett megküzdeni, és sikerrel abszolválta a csapat az akadályt. A bajnokságban az ősz végére hullámvölgybe került a Madrid, és már nem tudott kiegyensúlyozott teljesítmény nyújtani a szezon hátralevő részében.

A Bajnokok Ligájában viszont igen. Az egyenes kieséses szakaszban először a Bayer Leverkusen együttesén lépett túl a Madrid. Az idegenbeli 1-1 után hazai pályán sima 3-0-ás győzelemmel jutott az elődöntőbe ahol a címvédő Borussia Dortmund várt rá. Az első meccsen a Santiago Bernabéuban történt a híres, hírhedt tartalékkapus affér, de ez nem zavarta meg a csapatot és 2-0-s előnnyel utazott a Madrid a visszavágóra. Ezt az előnyt egy gólnélküli mérkőzésen megőrizve a „blancók” közel kerültek ahhoz, hogy 32 év után újra megnyerjék a legrangosabb klubtrófeát. A döntőnek Amszterdam adott helyet, az ellenfél pedig a zsinórban harmadszor finalista Juventus volt. 1998.május 20.-án ötvenezer szurkoló előtt Mijatovic góljával, ha minimális arányban is, de győzött a Real Madrid és hosszú várakozás után hetedszer ült fel Európa trónjára.

A győztes csapat: Illgner; Panucci, Hierro, Sanchís, Roberto Carlos; Karembeu, Redondo, Seedorf, Raúl (Amavisca 90´); Morientes (Jaime 82´), Mijatovic (Suker 89´).

Forrás: Dévényi Zoltán, Harmos Zoltán: Real Madrid (A világ leghíresebb futballklubjai sorozat)


Tabella