Dátum: 1996 októbere. Hely: Belgrád egyik sötét utcája. A szerb fõváros dühösnek, feszültnek tûnik. A nép nem tûri tovább Slobodan Milosevic vasmarkú autoriter rendszerét, és szervezkedni kezd: a cél az, hogy emberek ezrei vonuljanak az utcára és tüntessenek a diktatórikus vezetõk ellen. Miközben Milosevic a zavargások leverésére készül, ebben a harcias légkörben mi visszatérünk Belgrádnak e szomorú utcájára. Egy fehér Mercedes érkezik, melynek színe elõrevetíti egyik utasának jövõjét: a barcelonai Sport nevû lap újságírója és fotósa, valamint az õket kísérõ 33 éves José Mourinho ül benne. Hajába egyetlen õsz szál sem vegyül, testén pedig alig látszik valami túlsúly. Jóképûnek fest. Mindhárman ugyanazt a küldetést teljesítik, de eltérõ nézõpontból. A feladatuk, hogy megfigyeljék a Crvena Zvezda csapatát, ezt a szívós szerb együttest, amely valahányszor találkozott egy spanyol csapattal az európai kupákban, mindig megnehezítette a dolgát.
A Barcelonának a Crvena Zvezda ellen kell pályára lépnie a Kupagyõztesek Európa-kupájának következõ fordulójában. Az újságírók a saját lapjukat akarják informálni a csapatról, Mourinho pedig a Barcelonát irányító Bobby Robson segítõje. A portugált azért küldték, hogy egy átfogó elemzést készítsen a szerbekrõl. A Mercedes hirtelen rándul egyet. Balszerencse: defektet kaptak. Luis Martín, a Sport akkori, és az El País jelenlegi munkatársa így emlékszik vissza: „Sem nekem, sem a fotósnak nem volt sok fogalma arról, hogyan kell kicserélni egy kereket. Mourinho ezzel szemben nagyon határozottnak mutatkozott: felgyûrte az ingujját, és munkához látott. Ügyesen cserélte ki a gumit.”
Minden további incidens nélkül folytatták az útjukat. Az a Mourinho még nem a mai Mourinho volt: nem az olykor fölényeskedõ, támadó hangvételû ember, hanem olyasvalaki, aki élvezte a két újságíró társaságát, kedélyes és kedveskedõ volt. Még iszogatni is elment velük, és bizalmas dolgokat osztott meg magáról. „Amikor a Barca idegenben játszott, elõzõ este mindig elmentünk szórakozni a szakmai stábbal. Az a közvetlen Mourinho volt, aki annak idején megérkezett Barcelonába. Jó srácnak tûnt. Az idõ mindannyiunkat megváltoztat. Ma már nem ismerem õt.” Igen,volt idõ, amikor José Mourinho egyszerûen csak José volt.
„A pályán kívül Mourinho nem ilyen.” Ezt a mondatot ismételgetik a leggyakrabban azok, akik ismerik a másik Mou-t is. Azok, akik belülrõl látják. Azonban nehéz megállapítani, hol a határ a pálya és a külvilág között egy olyan ember számára, akinek a futball jelent mindent. Egy olyan ember számára, aki szerint a meccs a sajtóteremben kezdõdik. Egy olyan ember számára, aki a monogramját is feltünteti az edzõfelszerelésén. Egy olyan ember számára, aki az interjúkra sem veszi le a melegítõjét. Mourinho ebben a kevéssé elegáns ruházatban jelent meg az „Informe Robinson” címû mûsor kamerái elõtt is. Ha öltözködési tanácsadója lenne, akkor sem változtatna: a saját szabályai ezt diktálják.
Azt mondják, a pályán kívül egész más ember: kedves, szívélyes, szórakoztató, szerény, jó társaság, zárkózott és házias. A sport berkein belül viszont teljesen átalakul: arrogáns, vitázó, arcátlan, panaszkodó és kihívó lesz. Öt nyelven tud tökéletesen válaszolni a kérdésekre: portugálul, franciául, olaszul, kasztíliai nyelven és angolul. De sosem néz az ember szemébe, miközben az felteszi a kérdést, és kétségtelen, hogy minden információt összegyûjt arról, aki faggatja õt. Mindent õ irányít. Minden reggel kap egy sajtóösszegzést. Tudja, hogy mirõl írtak, hogy mit mondtak a rádióban, és, hogy milyen képeket sugároztak a televízióban. Ha valami nem tetszik neki, jön a panaszkodás, a hangoskodás, a morcos üzenetek. Utóbbiak gyakran Eladio Paramésen, személyes szóvivõjén keresztül, aki elõszeretettel minõsíti a Twitteren fõnöke kritikusait, legyen szó akár olyan sportemberekrõl, mint Johann Cruyff, akár újságírókról, akár más csapatok edzõirõl, vagy akár egy egész sajtóorgánumról. A panasz olykor a Real Madrid kommunikációs felelõsein keresztül érkezik. Sosem hagy elvarratlan szálakat.
Ez történt tavaly nyáron Los Angelesben is, ahol a csapat az elõszezont szokta tölteni. Az akkori események jól példázzák, hogyan mûködik a pretoriánus gárda, amit a madridiak edzõje irányít. A Cuatro kamerái felvették, amint Mourinho egy csinos szõke nõt nézett a 80-as metrónál. A következõ pillanatban Marcelo és Cristiano Ronaldo is odakapta a fejét. Természetesen nincs ebben semmi vitatható: három férfi csodálja egy nõ szépségét. Mourinho viszont nem szereti, ha az emberi oldalára is fény derül. És cselekszik. Másnap a Madrid sajtófõnöke harcba állította a tüzérséget. „Amit csináltatok, az bulvár” – hordta le a Cuatro munkatársait. A kérdéses videót délutánra 500.000-en nézték meg a Youtube-on, és több külföldi weboldal is átvette. Mourinhónak nem tetszett. A feleségének még kevésbé.
De ki az a Mourinho valójában? Az, akit elõbb mutattak be fordítóként, mint segítõként, amikor az angol Bobby Robson társa lett a Barcelonánál 1996-ban? Az, aki 60 eurót keresett havonta („Ingyen lakott az egyik szállodámban, az Arenasban, mert alig volt pénze lakhatásra. 10.000 pesetát ajánlottunk neki havonta. Késõbb, amikor kiderült, hogy több, mint fordító, kicsit megemeltük a fizetését” – mondta Joan Gaspart, a Barcelona akkori alelnöke), hogy ma õ legyen a világ legjobban fizetett edzõje, évi nagyjából tízmilliós keresettel?
„Mourinho az ellentéte volt annak, amilyen ma. Egy kedves, szerény ember volt. Emlékszem, amikor megérkezett Barcelonába, megszereztem a számát, felhívtam, és letette, mert nem tudta, mit mondjon. Amikor nem sokkal késõbb leültünk beszélgetni vele és Robsonnal, megnyílt elõttem. Az a negatív vonás, ami most látszik rajta, akkoriban ismeretlen volt. Talán mert nem volt hatalma. Valakinek a segítõje volt…” – meséli Miguel Rico, a katalán Mundo Deportivo munkatársa.
Valakinek a segítõje Setúbalban, Portugália nyugati részén született 1963. január 26-án. José Mário dos Santos Mourinho Félix testnevelési szakon végzett a futball módszertanára specializálódva. Abban a kerületben, ahol élt, ott ismerte meg mai feleségét, Matilde-ot, akit „La Tami”-nak becéznek. Gyerekkoruk óta barátok voltak, és kamaszként kezdtek járni. Ma két gyermekük van: Matilde és José, 14 és 11 évesek. La Tami filozófiát tanult a Lisszaboni Katolikus Egyetemen. Rosa, az egyik osztálytársa tanult lányként emlékszik vissza rá. „Mindig az elsõ sorban ült. Azt csinálta, amit mondtak neki. Csendes volt és nyugodt.” La Tami annyira visszafogott, hogy alig közölnek képet róla. A házimunkát két brazil asszonyra bízták, Mourinho ugyanis imádja ennek az országnak a konyháját. Nem õk viszik a gyerekeket a madridi amerikai iskolába, ahol tanulnak: sofõrt alkalmaznak. Mourinho azt állítja, a felesége sosem kritizálja a teljesítményéért. Sõt, a neje nem is szereti a futballt, és nem is érdekli a sport. „Egyáltalán nem szereti sem a Special One-t, sem a focit, sem azt, amit én jelentek a futballvilág számára, és nem szereti az õ és a gyerekek életének azon részét, amelyre az én szociális jelentõségem hatással van” – árulta el Mourinho egy interjúban.
Az egyik utálja a focit, a másik azért él. Hogy nyerjen. Hogy rekorder legyen. Minden lehetséges nyelven elmondta. Tudja, hogyan bûvölje el a közönségét, és milyen üzenetet küldjön. „Bajnok akarok lenni” – mondta az elsõ interjújában portói edzõként. „Én is az vagyok. Én vagyok a Special One” – nyilatkozta elsõ londoni sajtótájékoztatóján, amikor arra emlékeztették, hogy a Chelsea-t mindig nagyon különleges edzõk irányították. „Nem vagyok idióta” – hangzott el a szájából az elsõ milánói megszólalásakor. Mindenkit meglepett, mert csak néhány hete élt Olaszországban, de máris a helyi szleng egyik elemét használta. „José Mourinho vagyok, minden erényemmel és hibámmal” – jellemezte magát, amikor a Madrid mestereként mutatták be a sajtó elõtt.
Az edzõ a katonai hatékonysággal mûködõ pretoriánus gárda védelmében éli a napjait: leszerelik az ellene irányuló támadásokat.
Mourinho mindig szerette a hatalmat. És nyerni, hogy hatalma és trófeái legyenek; hogy rekorder legyen a futballvilágban, amit játékosként nem sikerült elérnie, ellentétben Félixszel, az édesapjával, aki a Vitoria de Setúbal kapusa volt. A nagyapja a Vitória de Guimares elnöke volt, így José Mourinho futballisták környezetében nõtt fel. Egy kifejezetten rossz hátvéd volt, aki a Sesimbra csapatában próbált elõrejutni. „Nagyon rossz volt. Mindig az edzõsködésre volt hajlama” – ismerte el az édesapja, akinek Mourinho alig 15 évesen már jelentéseket készített az ellenfélrõl. Mou fia a nagyapát követi, és a madridi Canillasban véd. Nem ritkán látni Mourinhót, amint a fiát figyeli játék közben. „Jó megfigyelõ volt. Akkoriban az volt a feladatom, hogy tanulmányozzam a Porto európai riválisait. Az egyik ilyen utazáson találkoztam vele: Robson utasítására dolgozott. Meglepõdtem, mert amikor az aktuális ellenfélrõl kérdeztem, nem néhány általános dolgot mondott, ahogy mindenki, hanem beavatott a részletekbe. Mindent tudott: hogy hogyan védekezik egy-egy játékos, hogy hogyan játszanak. Mindig mindent nagyon jól dokumentált” – magyarázza Miguel Vieira, a portugál Récord munkatársa, aki 1993 óta ismeri Mourinhót, és azóta is jó barátságban van vele.
„Megfigyelte azt a fiatal játékost, aki dolgozott és dolgozott…akit én láttam, az egy vezetõ volt. Tudta, hogyan vívja ki a játékosok tiszteletét. Elbûvölte õket, és ma is ezt teszi, ami egy edzõ munkájának a legnehezebb része” – mondja Manuel Fernandes, aki a Vitória de Setúbal mestere volt, amikor Mourinho az utánpótlásban dolgozott. „Amikor felhívtak a Sportingtól, hogy legyek Robson másodedzõje, azt mondtam, van egy 26 éves srác, aki nagyon jó. Abban az idõben José már olyan volt, mint ma: konfrontálódott a bírókkal a mérkõzések alatt” – teszi hozzá. Nem sokkal késõbb Mourinho Manuel engedélyét kérte, hogy követhesse a Portóba, majd innen a Barcelonába igazoló Robsont. „Persze! Fejlõdnöd kell és meg kell tanulnod egyedül dolgozni” – ezt mondta neki a most az emlékeit felelevenítõ Fernandes.
Mou Manuel Fernandesszel kezdte, majd Robsonnal és Van Gaallal folytatta, hogy végül a saját lábára álljon. Elõször Leiriában, majd Portóban, ezután pedig Angliában. A leiriai idõszak óta ugyanazokkal az emberekkel dolgozik. Ez az õ kis köre, amelyet három segítõ alkot: Silvino Louro kapusedzõ, Rui Faria erõnléti edzõ és a Villas-Boast pótló José Morais, aki az ellenfelek feltérképezéséért felel. Tizenegy éve dolgoznak együtt. Õk jelentik a második családját, a segítõtársait. A vitákban is szüksége van rájuk, mert egyedül nem vállalja fel a szemtõl szembeni konfliktusokat. Ha egyedül van, eltereli a beszélgetést. A kollégái mindenhová követik. Némelyikük még el is viszi Mourinhót az edzésre, mert az nem szeret vezetni. Éppen emiatt a nyaralásokon a felesége vezet. Amíg Londonban élt, olyan ritkán használta a Porsche Cayenne-jét, hogy egy alkalommal, amikor szüksége volt rá, az nem indult be. Maradt a gyalogos megoldásnál, pedig a kerékcsere megmutatta, hogy ért az autókhoz. Gyakran látni a segítõit a sajtóteremben. Ott ülnek, ahol az újságírók, és figyelemmel követik a fõnök munkáját. Az irodáját a Real Madrid sportvárosában az egyik társának szobáján keresztül érhetjük el. Õk az egyedüliek, akikkel kapcsolatban nem bánja, ha némi hatalomhoz jutnak.
Mourino dönt arról, hogy kiket igazoljanak, és kiket adjanak el. Így volt ez a Portóban, a Chelsea-nél és az Internél is. Pinetinában, az Inter sportközpontjában kialakíttatott magának egy irodát (egyetlen elõdje sem bírt ilyennel), és megváltoztatta az edzõpályák elosztását, hogy nagyobb területhez jusson, és két további játéktér álljon a rendelkezésére. Angliában addig dirigált, míg Roman Abramovics belefáradt. Madridban Mou nyerte a csatát. Elérte, hogy Florentino Pérez klubelnök lemondjon Jorge Valdanóról, a jobbkezérõl és bizalmi emberérõl, õt pedig általános menedzserré nevezze ki. Addig alakította a klub szerkezetét, amíg elégedett nem lett vele. „Mourinhónak hatalomra van szüksége. Valószínûleg zavaró tényezõként tekintett rám, de nem ismerem túlságosan, nem foglalkoztam vele eleget” – mondta Valdano egy Canal+-nak adott interjújában. Nem volt köztük kapcsolat. Tizenkét hónapig dolgoztak együtt úgy, hogy alig beszéltek.
Bipoláris személyiség benyomását kelti
„Mourinho nagyon szigorú a baráti érzéseket illetõen” – meséli Joan Poquí, a Mundo Deportivo újságírója. „Vagy velem van, vagy ellenem. Hû a barátaihoz, de nagyon megválogatja a kötendõ barátságokat. Nagylelkû azokkal, akik szerinte jól viselkednek, és szörnyû ellensége azoknak, akikrõl úgy véli, hogy rosszat tettek vele. Intelligens ember, mindig tudta, hogy a kommunikációs tényezõk a munkájának újabb eszközei” – teszi hozzá. Mindig a hozzá közel álló újságírókat használja, amikor valamilyen üzenetet akar küldeni a sajtótájékoztatón. Ilyenkor megegyezik a kérdésekrõl. Magyarán szólva megmondja a szóban forgó zsurnalisztának, hogy kérdezze egy adott ügyrõl. „Tudja, hogy kell használni ezeket az eszközöket. Amikor megérkezik valahová, felkutatja, kik azok, akik képesek az érdekei szerint eljárni. Ez olyannyira igaz, hogy mióta Madridba igazolt, nem vagyunk kapcsolatban. E-mailen kommunikáltunk, amíg a Chelsea-nél és az Internél volt. Utoljára akkor beszéltünk, amikor az Inter kiejtette a Barcelonát a Bajnokok Ligája elõdöntõjében” – folytatja Poqui, aki Mourinho barcelonai idejében lett az edzõ barátja.
„Mourinhót nagyon sokban befolyásolta Van Gaal a nyilvánosságot illetõen” – ismeri el a Mundo Deportivo másik munkatársa, Miguel Rico. Amikor Van Gaal Robsont váltotta a Barcelona kispadján, úgy döntött, hogy megtartja a portugált. Így érvelt: „Õ az egyetlen, aki azt mondja, amit nem akarok hallani.”
„Van Gaal ostobán távolságtartó tudott lenni a nyilvánosság elõtt. A magánéletben nagyon közvetlen volt. Mintha két életet élt volna. Mourinho tõle tanulta a távolságtartást. Meggyõzõdött arról, hogy ez a módja annak, hogy bizonyítsa, õ a fõnök” – teszi hozzá Miguel Rico. Ez a távolságtartás csak fokozódott az évek alatt. Annyira, hogy olykor úgy tûnik, Mourinho egy bipoláris karakter.
Egy dolog, hogy milyen belül, és másik, hogy milyen kívülrõl. Képes hirtelen odamenni Lampardhoz a zuhanyzóban, és azt mondani neki, hogy jobb lehet Zidane-nál, és képes átölelni egy olyan kemény alakot, mint Marco Materazzi, aztán együtt sírni vele, miközben búcsúzkodnak. De képes õrültté változni egy vereség miatt, és belenyomni az ujját az ellenfél szemébe, ahogyan az tavaly augusztusban történt Tito Vilanova esetében.
„Biztos vagyok benne, hogy amikor megjelent a Generalitat (A spanyolországi katalán és valenciai autonóm tartományi rendszer elnevezése – A szerk.) erkélyén, miután a Barca megnyerte a Kupagyõztesek Európa-kupáját, és azt mondta: <>, akkor azt komolyan gondolta. Váratlan érzelmi szintekre jut el, és ez az, ami megöli õt” – mondja Miguel Rico. Ez a bajtársiasság késztetett sírásra egy olyan embert, mint Marco Materazzi, aki azóta nem sírt, hogy kamaszkorában elvesztette az édesanyját.
Mourinho gyakran mutatkozik rossz modorúnak, vagy lenézõnek. Ha más nem, a Tito Vilanova-eset bizonyítja ezt. Tíz perccel azután, hogy hátbatámadta, megjelent a sajtótájékoztatón, és azt mondta: „eddig nem is tudtam, hogy hívják ezt a Titót.” Jelezte, hogy õ nem csinált semmit, és, hogy õ férfias futballban nevelkedett. Aki pedig nem úgy gondolja, ahogy õ, az nem is igazi madridista.
„Mindig különleges személyiség volt” – támasztja alá Carlos Brito is, aki Mourinhóval együtt végezte el az edzõképzõt. „Sok évvel a Chelsea-be igazolása elõtt is az volt. Nem az idõvel változott meg. Nagyon kommunikatív, jó társaság, és könnyen kezelhetõ” – teszi hozzá. Mielõtt leteszi a telefont, megismétli néhányszor ugyanazt a mondatot: „Legyen világos, hogy pozitívan beszélek róla, sosem tudhatjuk, mi kerül ki végül…” Ha olyanokkal beszél az ember, akik Mourinhóval dolgoztak, lehetetlen információt szerezni a hibáiról. „Milyen hibái lehetnek annak, aki mindent megnyert?” – teszik fel általában a kérdést. A Barcelona azonban megmutatta, milyen, amikor veszít. „Amikor a Barcelona szerzõdtette Guardiolát, új korszak kezdõdött Mourinho életében. Tudom, mert mondta nekem, hogy 2007-ben a Barca edzõjeként látta magát. Amikor Laporta végül Pepet választotta, neheztelni kezdett a gránátvörös-kékekre. Nagyon csalódott volt. Mourinhónak mindig volt etikai kódexe, és úgy vélem, ha a Barcelona öt gólt lõ a csapatának a Camp Nou-ban, ez a kódex érvényét veszti. Abban a pillanatban, amikor úgy látja, hogy nem bír Guardiolával, átlép egy határt” – mondja Poquí. Akár úgy, hogy belenyúl Tito szemébe.
Nem szereti a városközpontot: a külterületen zárkózik be a két fiával és a feleségével, aki utálja a focit
Mióta megérkezett a Madridhoz, sorra kapja a büntetéseket a La Liga és az UEFA versenybizottságától egyaránt. Amikor kiesett a Barca ellen a Bajnokok Ligája elõdöntõjében, azt az UNICEF (a katalánok támogatója) és az UEFA feltételezett összeesküvésének tudta be. Szerinte a nemzetközi bírók nem akarták, hogy a Madrid játsszon a döntõben. Mindig, mindig, mindig panaszkodik. Még akkor is, ha a csapata gálát rendez. Mindig, mindig, mindig az ellenfélrõl beszél, habár sosem említi konkrétan, és sosem nevezi a nevén. Amikor a Barcelonára utal, azt mondja: „mások…” vagy „vannak mások, akik…”
„Vitatkozik a médiában, mert demonstrálnia kell a játékosai elõtt, hogy õ ott van, hogy megvédje õket” – mondja Augusto Inacio, aki Robson másodedzõjeként dolgozott a Portónál. Abban az idõben Mou volt a harmadik számú segítõ. „A pályán kívül más, ott kedves és egy jó társaság” – tette hozzá. A már idézet Miguel Vieira szerint „õ olyan ember, akit nagyon érdekel mások véleménye. Szereti tudni, mit gondolsz a politikáról, a futballról, vagy bármirõl” – folytatja.
„Mourinho nagyon házias” – húzza alá Poquí.
Mi a filozófiája? Õ így foglalja össze: „Próbálok férfi lenni, aki számomra õszinte, hûséges, és õ a család feje. Általánosságban még jó figura is.” Ez az ironikus „általánosságban” annyira tág fogalom lehet, amennyire csak a machiavellizmusa akarja. Mourinho szeret a középpontban lenni, de távol él tõle. Madridban egy külterületi családi házba vonult vissza, ugyanabba a luxusnegyedbe, ahová Cristiano Ronaldo is. Amikor az Internél dolgozott, a Comói-tónál bérelt házat. Két év alatt csak egyszer látták Milánó centrumában sétálni, amikor a Via Montenapoleonén, a város legdrágább negyedében vásárolt. Természetesen mindezt melegítõben és az egyik segítõjének társaságában tette. A barcelonai idõszakában is a külterületen, Sitgesben élt, Londonban viszont központi házat keresett. Az Eaton Square-en, Chelsea gazdag kerületében lakott, ahol Mónica Bellucci színésznõnek és a Chelsea milliárdos tulajdonosának, Roman Abramovicsnak is van ingatlanja. Van egy kocsma a Sloane Square-en, ahol azt is látták, amint dohányt vásárolt a feleségének. „Nem szeretem a városközpontokat. Mióta Madridban élek, talán háromszor jártam ott” – mondta korábban egy interjúban. A De Maríában, a játékosok kedvelt találkozóhelyén szokott vacsorázni.
„Sosem volt szimpatikus ember, ellentétben a feleségével, de Mourinho egyáltalán nem volt egy dõzsölõ típus” – mondja egy neve elhallgatását kérõ személy, aki gyakran találkozott vele barcelonai korszakában. Mourinho mindig azt mondja, hogy a korábbi csapataiban senkit sem találnak, aki rosszat mondana róla. Ezt az a Nuno Luz portugál újságíró is elismerte, aki az Olaszországban és Portugáliában nemrég bemutatott „Mourinho, a világ legjobb edzõje” címû dokumentumfilmet rendezte. „El akartuk magyarázni az embereknek, milyen Mourinho, hogyan dolgozik, hogyan készül fel a meccsekre, milyen az öltözõben. Londonban, Milánóban és Madridban forgattunk. Sokan azt mondják, hogy bár nem kedvelik Mourinho személyiségét, mindenkiben nyomot hagyott, akivel dolgozott. Amikor megkérdeztük az Inter és a Chelsea játékosait, hogy szeretnének-e megszólalni a filmben, sorban álltak, hogy mondhassanak róla valami jót.” Lampard azt mesélte, hogy egy nap zuhanyzás közben egyszer csak feltûnt mellette Mourinho, és azt mondta, mindene megvan, hogy jobb legyen Zidane-nál, csak a gyõzelmek hiányoznak. „Ezután más emberként mentem ki a tusolóból, óriási elhivatottsággal. Eléri, hogy a lehetõ legjobban érezd magad” – mondta Lampard. Wesley Sneijder ugyan nem szerepelt a szóban forgó filmben, de rendszeresen így nyilatkozik: „Minden új edzõben keresünk valamit Mourinhóból. Néha találok valamit, de nincs még egy olyan, mint õ. Senki sem tud úgy bánni a játékosokkal, ahogy õ.”
Kétségtelen, hogy mindent, amit maga mögött hagyott, azt végleg ott is hagyta. Már nincs meg sem a comói, sem a sitgesi háza, ahogy az akkori barátai sem. Közeli kapcsolata volt Miquel Mantisszal a sitgesi Subur Maritim szálloda tulajdonosával, ugyanis ebben a hotelben lakott, amíg nem talált lakást Barcelonában. A feleségeik és a gyerekeik is találkoztak. Amikor 2004-ben megnyerte a Bajnokok Ligáját a Portóval, megemlékezett róluk: „A barcelonai barátaimnak ajánlom a gyõzelmet” – mondta akkor. „Zárkózott ember volt. Mióta elhagyta a Barcát, nem vagyunk kapcsolatban. Utoljára akkor találkoztunk, amikor a Chelsea a Barcelonával játszott 2006 márciusában” – mondja Matas. Egy interjúban megkérdezték Mourinhót, kik a barátai, mivel foglalkoznak, mit csinálnak. Nem mondott részleteket, csak ennyit válaszolt: „Normális emberek.”
„A pályán kívül mindenki élte a maga életét. Véget ért az edzés, és mentek a dolgukra” – emlékezik most Augusto Inacio. A Chelsea múzeumában õrzik Mourinho kabátját. Az Inter sportvárosában, ahol még mindig messiásként tekintenek rá, kint van a fotója a falon, ahol a játékosokkal és a BL-trófeával szerepel. Gyõzelmeket hagy maga mögött, de nem ereszt gyökeret. Amikor Materazzitól búcsúzott, azt mondta: „Az életnek mennie kell tovább.” A a Robson-féle Barcelona egykori játékosa szerint Mourinho amolyan „ragaszkodás nélküli kedvességet” tanúsított a futballisták felé. Egy újabb eszköz ahhoz, hogy elérje a céljait: a gyõzelmeket és a trófeákat.
Egyszer megkérdezték tõle, mi a sikereinek a kulcsa. Azt mondta: „Nos, tudod, keményen dolgozom. De a kemény munka nem elég. Szükséged van bizonyos természetes képességekre, és szenvedéllyel kell tenned a dolgod.”
„Nem pazarlom az idõmet arra, hogy azon gondolkozzak, miért szeretnek, vagy utálnak az emberek” – mondta egy alkalommal a világ legjobban fizetett edzõje. Ha nem a kispadon ülne, az INEF Egyetem tanára lenne. Talán Setúbalban lakna, ahol a szülei ma is élnek azóta, hogy odaköltöztek, amikor José 10 éves volt. Akkoriban, ahogy most is, egyetlen dologtól félt igazán: „Istentõl. Mélyen katolikus vagyok, hiszek a hatalmában és az igazságosságában, ezért félek tõle.”
A mondatok, amelyekrõl megismerhetjük
- „Nem én vagyok a legjobb, de senki sem jobb nálam.”
- „Ha kirúgnának a Real Madridból, sosem edzeném a Málagát. Egy nagy angol vagy olasz csapathoz mennék.”
- „A futballban szerencsére több intelligens ember van, mint unintelligens. Ezért edzettem a Portót, a Chelsea-t, az Intert, és most a Real Madridot.”
- „Az én szótáramban nem szerepel a félelem szó, és azt akarom, hogy a játékosaiméban se legyen ott.”
- „Jézus Krisztus sem lenne jó mindenkinek.”
- „Nem mi fogunk félni, hanem azok, akik a Real Madrid ellen játszanak. A nyomás számomra motivációs tényezõ, ami nem fogja megnehezíteni a munkámat.”
- „Látod a szemeim? Egy hete nem aludtam.”
