Újra Európa csúcsán

A 1980-as évek második felének sikerszériáját követően az új évtized első fele nem a Real Madridról szólt. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy eseménytelenül teltek volna az évek, de a győzelmek, és a kupák száma lassan gyarapodott. A 90-es évek közepétől a klub egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a nemzetközi porondra, hiszen Amancióék óta nem sikerült begyűjteni a legrangosabb európai trófeát.

Szerencsétlen esztendők

1992. június 7-én a Real Madrid 2-0-s vezetésről 3-2-re kikapott a Jorge Valdano által trenírozott Tenerifétől, és ezzel az utolsó fordulóban a bajnoki cím a nagy rivális Barcelona kezébe hullott. Bár a csapat bejutott a Király-kupa döntőjébe, nem sikerült a trófeát begyűjteni: a királyi gárda hazai pályán szenvedett 2-0-s vereséget a a városi rivális Atlético Madrid ellen. A szezon közben Radomir Antićot váltó Leo Beenhakkernek távozni kellett, az új edző az Albecetével kisebb sikerek elérő Benito Floro lett. A következő szezonban a célkitűzés nem is lehetett más, mint a bajnoki cím, és mivel a támadószekció erősítésre szorult, a chilei Iván Zamorano érkezett a Sevillától. Senki sem gondolta, hogy a történelem megismétli önmagát, az utolsó fordulóban mégis úgy alakult, hogy a Real Madrid Tenerifére utazott egypontos előnnyel. Valdano csapata ezúttal is győzedelmeskedett a „blancókkal” szemben, így a katalán gárda zsinórban harmadszor nyerte meg a La Ligát.

Iván Zamorano

Hogy a szezon ne legyen teljes bukás, arról a Király-kupa siker gondoskodott. Egy héttel a bajnokság zárását követően, 1993. június 26-án a Mestallában, Butragueño és Lasa góljaival 2-0-ra nyert a csapat a Zaragoza ellen, és megszerezte tizenhetedik kupagyőzelmét. Három trófea nélküli év után szerzett újabb címet a királyi alakulat. Ekkor talán senki sem gondolta, hogy közel két évtizednek kell majd eltelnie, míg újra a Real Madrid csapatkapitánya emelheti magasba ezt a trófeát, azaz a spanyol kupát.

A következő szezonnak azzal a nem titkolt céllal indult neki a gárda, hogy megszakítsa a Barcelona immáron három éve tartó győzelmi sorozatát. A híveknek azonban csalódniuk kellett. Nemhogy a győzelem nem jött össze, de a blancók még a dobogóra sem állhattak fel. A negyedik hely abszolút csalódás volt, és még az sem mentette meg a szezont, hogy a spanyol szuperkupában sikerült legyőzni a katalánokat. Az első mérkőzésen 1993. december 2-án Alfonso és Zamorano góljaival 3-1 arányban győzött a Madrid, a Santiago Bernabéu stadionban. A két héttel később megrendezett visszavágón, a Camp Nou-ban már elég volt egy döntetlen is Benito Floro második kupájához. Florót 1994 márciusában Vicente del Bosque váltotta, de a hátralevő mérkőzéseken ő sem tudott csodát tenni.

1994 májusában befejeződött a Santiago Bernabéu felújítása, ami összesen 18 hónapig tartott. Az elnök Ramón Mendoza által szorgalmazott fejlesztés ötmilliárd pesetába került, és jelentősen növelte a klub adósságát. A végeredmény impozáns lett. A stadion befogadóképessége 107 ezer főre nőtt, de figyelembe véve, hogy később, 1998-ban újra át kellett alakítani az UEFA szabványainak megfelelően, nem biztos, hogy megérte a beleinvesztált pénz.

A filozófus és a Real

A presidente 1994 nyarán elhozta Jorge Valdanot Teneriféből, a „filozófus” pedig hozta magával Fernando Redondót. Mivel az argentin tréner a keret erősségét nem tartotta megfelelőnek, ezért további igazolásként érkezett a Barcelonával összekülönböző Michael Laudrup, Amavisca, Quique Sánchez Flores és Cañizares. Az új emberek érkezésével a „keselyű ötösének” ideje a végéhez közeledett, lassan háttérbe szorultak az egykori nagyok. Butragueño, akinek a becenevéről kapta a csoport az elnevezést, egy 17 éves suhanc javára lépett elegánsan hátra. A fiatal csatárt Raúl Gonzáleznek hívták, és közel két évtizeden keresztül folyamatosan gólokkal hálálta meg a bizalmat. Érdekes egy év volt. Valdano a kapuban Cañizarest favorizálta, de Buyo annyira összeszedte magát, hogy nem lehetett kirobbantani. Nem kedvelte Zamoranót sem, de a chilei rácáfolt, és 28 találattal gólkirály lett az év végén. Abban az évben, amikor végül a katalán gárda végre letaszíttatott a trónról, hogy a blancók üljenek fel rá, immáron huszonhatodik alkalommal, és amely évben a madridi publikum rég látott sikernek tapsolhatott az El Clásico alkalmával.

Raúl González Blanco

1995. január 7-e forró téli nappá alakult Madridban. A Santiago Bernabéu közönsége ritkán látható gálát tombolt végig. Kedvenceik 5-0-ra gázolták át a gránátvörös-kék alakulaton. Zamorano az első félidőben klasszikus mesterhármast ért el, majd a második játékrészben az a Luis Enrique is betalált, aki később a katalánoknál vált ikonná, végül pedig Amavisca tette fel a koronát a páratlan teljesítményre. Egy nagyszerű győzelem volt, egy nagy csapattal szemben.

A Real Madrid az UEFA-kupában az Odense ellen búcsúzott. A spanyol kupában sem termett sok babér, de a bajnoki cím mellett ezek a kudarcok eltörpülni látszottak. A következő szezonban a csapat a Bajnokok Ligájában játszhatott, ami több pénzt és nagyobb presztízst jelentett. A csoportküzdelmeket sikerrel vette Valdano csapata, erről a Ferencváros is tudna mesélni. Ugyanakkor a szuperkupa-döntőt kettős vereséggel abszolválta a Real Madrid a Deportivo de La Coruña ellenében, és a bajnokságban is csak bukdácsolt a csapat. Ramón Mendoza elnököt a gyenge eredmények és a pénzügyi problémák megbuktatták, és tíz év után váltás történt a klub élén. Az új presidente Lorenzo Sanz lett, akit 1995. november 20-án iktattak be. Valdano csúnyán összeveszett Sanzzal, aki 1996 januárjában végül menesztette őt, egy Rayo Vallecano elleni, hazai vereség után. Egy mérkőzés erejéig Vicente del Bosque vette át a csapatot, majd a szezon végéig Arsenio Iglesias lett a tréner. A klubnak nem termett már babér ebben az évben. Korai búcsú a kupában, a Bajnokok Ligájában kiesés a Juventussal szemben, a bajnokságban pedig csak hatodik lett a habfehér alakulat.

A hetedik bűvöletében

A nyáron Sanz Madridba csábította az AC Milan sztáredzőjét Fabio Capellót, aki kicserélte a fél csapatot. Ekkor jött Seedorf, Roberto Carlos, Šuker és Mijatović. A nemzetközi kupában a blancók nem voltak érdekeltek, így teljes erővel vetették bele magukat a bajnoki küzdelmekbe. A csapat sokáig veretlen maradt, a Bernebéuban egész évben, és a szezon végén kétpontos előnnyel végzett az élen, megelőzve a Barcelona csapatát. Fabio Capello azonban a siker ellenére sem maradt Maridban.

Mijatović gólja, ami a klub hetedik BEK/BL-trófeáját jelentette

A tréner és az elnök között egész évben feszült volt a viszony. Capello nem fejezte be, amit elkezdett, visszatért Milánóba. A nyáron rengeteg név felmerült a megüresedett edzői posztra, végül a Tenerifével nagyot alkotó német Jupp Heynckes lett a befutó. Természetesen új játékosok is jöttek, többek között a Zaragozától érkező „Mór”, vagyis Fernando Morientes. Heynckes számára a Bajnokok Ligája megnyerése jelentette a fő prioritást, és a bajnoki cím megvédése másodlagossá vált számára. Az év jól kezdődött: a Barcelona ellenében sikerült elhódítani a spanyol szuperkupát, és a liga első felében is jöttek az eredmények. A BL csoportkörében az Olympiakos, a Porto és a Rosenborg hármasával kellett megküzdeni, a csapat sikerrel abszolválta ezt az akadályt. A bajnokságban az őszi idény végére hullámvölgybe került a Madrid, és már nem tudott kiegyensúlyozott teljesítmény nyújtani a hátralevő hónapokban.

A Bajnokok Ligájában viszont igen. Az egyenes kieséses szakaszban először a Bayer Leverkusen együttesén lépett túl a Madrid. Az idegenbeli 1-1 után hazai pályán sima, 3-0-s győzelemmel jutott az elődöntőbe ahol a címvédő Borussia Dortmund várt rá. Az első meccsen a Santiago Bernabéuban történt a híres, hírhedt tartalékkapus affér, de ez nem zavarta meg a csapatot: a Madrid 2-0-s előnnyel utazott a visszavágóra. Ezt az előnyt egy gól nélküli mérkőzésen megőrizve a blancók közel kerültek ahhoz, hogy több mint három évtized, egészen pontosan 32 év után újra megnyerjék a legrangosabb klubtrófeát. A döntőnek Amszterdam városa adott helyet, az ellenfél pedig a zsinórban harmadszor finalista Juventus volt. 1998. május 20-án 50 ezer szurkoló előtt Mijatović góljával, ha minimális arányban is, de győzött a Real Madrid, és hosszú várakozás után hetedszer ült fel Európa trónjára.

A győztes csapat: Illgner; Panucci, Hierro, Sanchís, Roberto Carlos; Karembeu, Redondo, Seedorf, Raúl (Amavisca 90′); Morientes (Jaime 82′), Mijatovic (Suker 89′).

Forrás: Dévényi Zoltán, Harmos Zoltán: Real Madrid (A világ leghíresebb futballklubjai sorozat)