A nyolcvanas évek második felében az Emilio Butragueño és José Antonio Camacho nevével fémjelzett csapat szép nemzetközi sikereket aratott. Kétszer elhódította az UEFA-kupát, sőt eközben egymás után öt bajnoki címet is nyert – csakhogy a nagyon várt hetedik BEK-diadallal továbbra is adós maradt.
A három egymást követő aranyérem után 1981-ben a Real drámai körülmények közepette csak a második helyet tudta megszerezni a Real Sociedad mögött. A két együttes az egész szezon során rendkívül szoros küzdelmet vívott egymással, és hamar világossá vált, hogy a sorsdöntő összecsapás a San Sebastián-i találkozójuk lesz, amelyre 1981 márciusában került sor. A mérkőzést a baszkok nyerték 3-1-re, ezzel lépéselőnybe kerültek, hiszen a madridiak ősszel „csak” 1-0-ra tudták legyőzni őket hazai pályán. A fővárosiak hiába nyerték meg hátralevő hét (!) bajnokijuk mindegyikét, a Sociedad sem botlott, így a két együttes azonos pontszámmal végzett az élen. Bár a madridiaknak jobb volt a gólkülönbségük, a kiírás szerint az egymás elleni eredmény döntött – így a baszkok szerezték meg az aranyérmet.
Túl sok ideje nem volt a bánkódásra a madridi alakulatnak, hiszen egy nagy feladat még várt rájuk: a csapat ismét bejutott a BEK-döntőbe. A fináléba vezető út itt sem volt sétagalopp: az ír Limerick, illetve a Budapest Honvéd kiverése még nem okozott nagy gondot Santillanáéknak, de a negyeddöntőben a szovjet Szpartak Moszkva bizony már a vártnál nagyobb erőfeszítésekre késztette őket. Az elődöntőben az olasz Internazionale volt az ellenfél, és hiába nyert a Real 2-0-ra hazai pályán, félő volt, hogy ez az eredmény kevés lesz a visszavágóra. A félelmek végül alaptalannak bizonyultak, a csapat szépen tartotta magát a Giuseppe Meazza stadionban, megúszta 1-0-s vereséggel, így bejutott a döntőbe. A fináléban a korszak sztárcsapata, a Liverpool volt az ellenfél. Az előjelek alapján nem a Madrid volt az esélyesebb, hiszen 1976 óta minden évben egy angol klub diadalmaskodott a legrangosabb európai kupában. Ezt a szériát a Real Madrid sem tudta megszakítani, az angolok nyerték a döntőt 1-0-s eredménnyel.
A következő évek spanyol bajnokságai nem sok jót tartogattak a Madrid játékosai és szurkolói számára, hiszen a Primera Divisiónban a baszk csapatok korszaka következett: Real Sociedad-címvédés, majd kétszer Athletic Bilbao-aranyérem. A Madrid legfeljebb a hazai kupasorozatban vagy a nemzetközi porondon vigasztalódhatott, de mivel a csapat a következő idényben kikapott az UEFA-kupa negyeddöntőjében a Kaiserslauterntől, és így kiesett a sorozatból, a vezetőség menesztette a jugoszláv edzőlegendát, Vujadin Boškovot. Az edzői feladatokat ezután Luis Molowny látta el, aki végül learatta a babérokat a honi kupában: a Sporting Gijón elleni fináléban már ő volt a csapat edzője, a döntőt pedig a madridiak nyerték 2-1-re.
A kupasiker ellenére Molownyval a vezetőség nem tervezett hosszú távra, 1982 nyarán új mester került a csapat élére. A kispadra nem más, mint Alfredo Di Stéfano ült le. A „Szőke Nyíl” korábban edzőként bajnokságot nyert a Boca Juniorsszal, valamint elhódította a Valenciával a KEK-serleget, játékosként pedig rengeteget tett a Real Madridért. Di Stéfano azonban edzőként semmit sem nyert a klubbal, bár csapata mindig nagyon minimális különbséggel maradt le a trófeákról. A sikertelenség miatt végül nem hosszabbítottak vele szerződést.
A Real Madrid ennek ellenére is rengeteget köszönhet Di Stéfanónak, hiszen edzősége alatt ő hozta fel a Castillából a következő sikerkorszak kulcsembereinek négyötödét: 1983 januárjában Chendót, 1983 decemberében Martín Vázquezt és Manuel Sanchíst, 1984 februárjában pedig Emilio Butragueñót. Az utóbbi három labdarúgó, valamint az 1984/85-ös idény elején bemutatkozó Míchel, és a Madridban egyetlen jó szezont futó Miguel Pardeza alkotta azt a kvintettet, amelyet hamarosan a Keselyű Ötöseként (spanyolul: La Quinta del Buitre) emlegettek a vezéralak, Butragueño nyomán.
Di Stéfano után újra egy egykori madridi legenda, Amancio Amaro lett a csapat edzője, aki a Castillától került a felnőtt csapat élére. A sikercsapat mégsem az ő nevéhez fűződik, csak az alapjait tehette le, a munka gyümölcsét már más szüretelte le. A spanyol kupából a csapat rögtön az első fordulóban kiesett, a bajnokságban pedig hamar nyilvánvalóvá vált, hogy még a dobogó is elérhetetlen lesz a Real számára, így a vezetőség elvárta, hogy a csapat minden erejével az UEFA-kupára összpontosítson. A srácok végül elérték a célt, de nem Amaróval, mivel a kupasorozat során többször is majdnem leverte a lécet. Az Inter elleni, elődöntőbeli vereség alkalmával a vezetőségnél betelt a pohár, menesztették Amanciót. A helyettes edző ismét Molowny lett, akivel a kispadon a csapat a Videoton elleni fináléban megszerezte a trófeát. Az 1966-os BEK-győzelem óta ez volt a csapat első nemzetközi sikere.
Ez a gárda néhány játékossal kiegészülve az évtized második felében egyeduralkodóvá vált a spanyol bajnokságban. Rögtön a következő pontvadászatban a blancók 11 ponttal előzték meg a második Barcelonát, ráadásul hazai pályán az összes mérkőzésüket megnyerték. A góllövőlista első két helyezettje is a királyi gárdából került ki: a friss igazolás, a mexikói Hugo Sánchez a maga 22 góljával gólkirály lett, őt pedig az argentin Jorge Valdano követte. Ha mindez nem lett volna elég, a csapat az UEFA-kupát is megvédte, pedig a nyolcaddöntőben a Mönchengladbach ellen négygólos hátrányt kellett ledolgoznia. A döntőben a királyiak végül öt gólt rámoltak be a Köln csapatának.
1985-ben új elnök került a klub élére Ramón Mendoza személyében, akinek elsődleges elvárása volt a BEK-trófea elhódítása. Az első próbálkozásra az 1986/87-es szezonban került sor. A madridi kispadon nem más, mint Leo Beenhakker ült. A csapat egy ideig jól menetelt a kupasorozatban, azonban az elődöntőben elvérzett a Bayern Münchennel szemben: a bajorok otthon 4-1-re győztek, idegenben pedig csak 1-0-ra kaptak ki. A szezon végén a csapat végül bajnoki címet ünnepelhetett, így az 1987/88-as szezonban ismét nekifuthatott a BEK-nek. A nehéz sorsolás ellenére a gárda egészen az elődöntőig jutott, ahol azonban alulmaradt az eindhoveni PSV-vel szemben. Egy évvel később, a Barcelonából átcsábított Bernd Schusterrel kiegészülve a madridi alakulat ismét az elődöntőig menetelt, de ott ismét megállni kényszerült: a Frank Rijkaard, Ruud Gullit és Marco van Basten fémjelezte AC Milan 5-0-ra kiütötte a spanyolokat a Giuseppe Meazza stadionban.
A három elbukott BEK-elődöntő után Beenhakkert a sorozatos bajnoki címek ellenére menesztették. 1989 nyarán John Toshack került a kispadra. Irányításával a csapat sorozatban ötödször is megszerezte a bajnoki aranyat. A királyiak 38 mérkőzésen 107 találatig jutottak, amelyből Hugo Sánchez egymaga 38-at vállalt, amivel természetesen gólkirály lett. A nagy cél, a BEK megnyerése azonban megint csak álom maradt, a csapat a korábbi évekkel ellentétben még az elődöntőig sem jutott, mivel a nyolc közé jutásért újra az AC Milannal kellett megmérkőzni, akikkel szemben a Madrid ismét alulmaradt.
Az évtized ugyan meghozta a hosszú ideje várt újabb nemzetközi sikert, de az „csak” az UEFA-kupában született meg. A Bernabéu-éra sikereit továbbra sem sikerült nemhogy megismételni, még megközelíteni sem.
Forrás: Dévényi Zoltán, Harmos Zoltán: Real Madrid (A világ leghíresebb futballklubjai sorozat)