Cikksorozatunk elsõ, Del Bosquétól Pérez bukásáig tartó része itt olvasható!
A sorozat második része, Capello, Schuster és Pellegrini idõszakáról pedig ide kattintva érhetõ el!
2010-2015
A Real Madrid edzõket szállító futószalagja Del Bosquéval indult el egy bajnoki aranyérem után. A Concha Espinán sorra váltották egymást az edzõk, és a kezdeti felfordulás után sem Capello, sem Schuster aranyérme nem volt elég a vezetõségnek. Aztán Pellegrini után Florentino Pérez galaktikus edzõre vadászott, és 2010-ben, José Mourinho személyében meg is találta a tökéletes jelöltet. A portugállal négy éves szerzõdést írtak alá, aki három évet ki is töltött ebbõl – a leghosszabb idõ, mióta Vicente Del Bosque négy évig irányította a csapatot.
Ez volt a legbiztatóbb edzõigazolás, amit Pérez valaha is végrehajtott. Mourinho éppen triplázott az Interrel, és híres volt arról, hogy erõs csapatmorált tud kialakítani, amire nagy szükség volt a Real Madridnál. Mourinho bevezette a “mi vagyunk ellenük” mentalitást.
Ezenkívül Pérez megengedte Mourinhónak, hogy azokat a játékoskat igazolja le, akikre a csapatnak szüksége van. A portugál lényegében korlátlan mennyiségû pénzt költhetett, õ mégis nagyon okosan, és tudatosan igazolt. Az õ kérésére érkezett Sami Khedira, Mesut Özil, Ángel Di María és Ricardo Carvalho. Nem galaktikusok, hanem kulcsjátékosok. Khedira segített levenni a terhet Xabi Alonso válláról, Özil egy ragyogó világbajnoki teljesítménnyel a háta mögött érkezett, és neki kellett helyettesíteni a formánkívüli Kakát, míg Ricardo Carvalho minõséget és merítési lehetõséget hozott a védelembe. Egyedül Di Maria volt zsákbamacska, de õ egy hosszútávú befektetés volt.
Mourinho munkássága tele volt viharokkal és dicsõséggel. Minden gyõzelmet krízis követett. Drámai volt, de sohasem unalmas. Talán ezért is irnokus, hogy a Mourinho-éra legunalmasabb momentuma a portugál elsõ hivatlos mérkõzése volt. A csapat 0-0-t játszott a Mallorca ellen, amit 20 veretlenül megvívott találkozó követett. A nagy menetelés végét a Barcelona elleni 5-0 jelentette, amit Florentino Pérez a klub történelmének legmegalázóbb vereségének nevezett. Ezen az estén elég mélyre ásta magát a csapat, míg Sergio Ramos megpróbálta eltörni néhány ember lábát, mielõtt kiállították volna. Ez volt az az este, amikor semelyik játékos nem állt a sajtó elé a találkozó után. Csak José Mourinho merészkedett ki nyilatkozni, és minden eddiginél õszintébb volt.
“Ez az elsõ alkalom, hogy 5-0-ra kikaptam. Egy történelmi vereség számunkra. Nem nevezném megsemmisítésnek, de nagyon csalódott vagyok. Szomorúak vagyunk. De ezen túljutok valahogy. Azon sokkal nehezebb túltenni magad, amikor úgy veszítesz el egy mérkõzést, hogy kapufákat rúgsz, vagy épp a bíró hibázik.Volt már részem mindkettõben a Chelsea és az Inter edzõjeként, de a mai estére ezt nem mondhatjuk. Nagyon, nagyon rosszul játszottunk, õk pedig fantasztikusak voltak. Két gólt ajándékoztunk nekik. Ez az egész a mi hibánk.
Remélem, ez a mérkõzés nem hat ránk pszichésen. Beszéltem a játékosokkal, elmondtam nekik, hogy a bajnokság még nem úszott el. Nem sírhatunk egyhelyben. A tavalyi szezon elején szintén kikaptam itt az Interrel, aztán májusban mégis Bajnokok Ligája döntõt játszhattunk (kiejtve a Barcelonát).
Amikor 2-0-ás vesztésre állsz, két dolgot tehetsz. Vagy elengeded a mérkõzést, vagy kockázatot vállalsz, és megpróbálod megfordítani az eredményt. Nagyon gyorsak és veszélyesek a kontratámadásaik, amit meg is tapasztaltunk. Amikor megszerezték a harmadik gólt, eldõlt a találkozó. Tudtam, hogy esélyünk sincs. Tehetetlenek voltunk. Csalódott voltam, mert sokkal többet vártam, de azon a ponton csak azt kívántam, ne omoljunk össze a pályán.”
Igazából azon az estén, bárki vezethette volna a Real Madridot, akkor is benne lett volna az 5-0-ás vereség. Azonban senki sem tudta volna ilyen módon kezelni a kudarcot, ahogyan Mourinho tette. Ez a pofon összekovácsolta a csapatot, és a klub sokkal sikeresebb évet zárt, mint egy évvel korábban.
A Király-kupában tanult Mourinho a korábbi hibáiból, amit a Nou Campban követett el, és képes volt takikájával megtalálni a Barcelona ellenszerét. A Mestallában a Real Madrid védekezõ futballt játszott, lezárták a passzsávokat, ami szemmel láthatóan frusztrálta a Barca játékosait. Azon az estén látszódott elõször, hogy Guardiola fiai nem tudnak mit kezdeni a hatalmas labdabirtoklási fölénnyel. Csak járatták körbe-körbe a labdát, de nem volt egyetlen mélységi passz sem, és kapuralövést is csak a második félidõben írhattak fel a statisztikába. A Madrid 1-0-ra legyõzte a Barcelonát, és megnyerte a kupát Cristiano Ronaldo hosszabbításban szerzett ragyogó fejesével.
Ebben a gyõzelemben minden benne volt, ami Mourinhót képviseli – büszkeség és mentális erõ. Nem sokkal késõbb a Bajnokok Ligája elõdöntõjében is hasonló taktikát választott a portugál ugyancsak a Barcelona ellen. A Real Madrid 11 emberrel védekezett hõsiesen a nyughatatlan Bernabéu közönsége elõtt, akik nem voltak hozzászokva, hogy a csapat hazai pályán parkolja le a buszt a saját kapuja elé. Mindazonáltal, egyértelmû volt, hogy csak ezzel a taktikával lehet felvenni a kesztyût a Barca tökéletes játékával szemben – rendkívül frusztráló és fárasztó lehet folyamatosan a labdát üldözni, és attól rettegni, bármikor kihasználhatják a hibánkat. Ezt csak úgy lehetett megtörni, hogy jó, rendben, passzolgassatok nyugodtan egész meccsen, mi leparkoljuk a buszt, és az adodó kontralehetõségeket kihasználjuk.
De jött a 61. perc, ami kettévágta Mourinho elképzeléseit. Pepe, – aki a mérkõzésen védekezõ középpályásként szerepelt – piros lapot kapott, miután szabálytalankodott Dani Alvesszel szemben. A felvételeken jól látszódott, hogy a brazil szimulál, hiszen Pepe talpalása nem érte el a lábát. Mourinho minden tervét kidobhatta az ablakon. Kiesett egy fontos láncszem, a Barca pedig 2-0-ra gyõzött, Messi brillírozásának köszönhetõen.Annak ellenére, hogy csak egy trófeát nyert a csapat a szezonban, Mourinho teljesen megérdemelten maradhatott a klubnál. Végtére is, nem csak túljutott a Real Madrid a Bajnokok Ligája legjobb nyolc csapata közé – ami közel egy évtizede nem sikerült – de egészen az elõdöntõig meneteltek.
A következõ évben Mourinho folytatta a remek sorozatot. A Bajnokok Ligájában ismét az elõdöntõ jelentette a végállomást, ahol a Bayern München ellen, tizenegyespárbajban maradt alul a csapat. Nagyon nehéz volt megemészteni ezt a vereséget, de a Real Madrid megnyerte a bajnokságot, méghozzá ligarekordot jelentõ, 121 rúgott góllal. Ez csak egy volt Mourinho négy rekordja közül, amit abban a szezonban felállított: a Madrid szerezte a legtöbb pontot Európában, pontosan 100-at, õk nyertek legtöbbször idegenben, 16-szor, és nekik volt a legjobb a gólarányuk, +89. Megdöbbentõ számok. Nem is vitatkozhatott senki azzal, hogy Mourinho maradt a klubnál.
A portugál harmadik szezonja már messze sem sikerült emlékezetesre. José napról napra szenilisebb lett. A feszültség egyre csak nõtt közte és az Iker Casillas, Sergio Ramos vezette spanyol tábor között. Ennek az lett a vége, hogy Mourinho a kispadra számûzte Spanyolország kapitányát, és helyére Diego Lópeznek szavazott bizalmat. Még Cristiano Ronaldóval is közömbös lett a kapcsolata, majd José késõbb kijelentette, “Ronaldo azt gondolja, mindent tud a futballról, és az edzõ semmi újat nem taníthat neki.”
De Mourinhónak teljesen igaza volt. Sokat elfelejtik, hogy sem játékos, sem edzõ nem állhat egy csapatérdek felett. Ha Mourinho (jogosan) úgy érezte, hogy Diego López jobb formában van, akkor magától értetõdõ, hogy õ legyen az elsõ számú kapus. De a Real Madridnál vannak íratlan szabályok. A háború gyorsan nyílvánossá nõtte ki magát. Más játékosok is bekapcsolódtak a viszályba. Pepe – akit késõbb ezért szintén a kispadra ültetett Mourinho – azt nyilatkozta, hogy “több tiszteletet érdemelt volna Casillas.”
Mourinho egységes csapata kezdett szétesni. Egyre nagyobb lett a média nyomása. Viharos volt a csapat körüli atmoszfére is, és sokan úgy gondolták, Mourinho árt a Real Madridnak, és a klub értékeinek, fõleg, miután belenyúlt Tito Vilanova szemébe az egyik El Clásicón. Közben a pályán elért gyenge eredmények csak tovább növelték a feszültséget. Utólag jól látható, hogy José Mourinho felépített egy csapatot, amely képes legyõzni a Barcelonát, és igazából ennyi. Taktikailag nem egy sokoldalú csapat volt. Kontratámadásokra rendezõdtek be, így próbálták kivégezni az ellenfeleket. Tökéletes példa erre a Dortmund elleni Bajnokok Ligája találkozó, ahol a Real Madrid 4-1-es vereséget szenvedett. Teljes káosz és rendezetlenség. Mourinho jobbhátvédként játszatta Sergio Ramost, aki az egész szezonban középen szerepelt. Emellett Mourinho kijelentette, hogy sohasem kedvelte Benzema játékát. Ez az üzenet a romokba döntötte a francia támadó önbizalmát.
A klub trófea nélkül maradt Mourinho utolsó évében. Az utolsó remény a Király-kupa volt, de a döntõben kikaptak az Atlético Madridtól, akiktõl 14 éve nem szenvedtek vereséget. És ez jelentette José Mourinho és a Real Madrid kapcsolatának a végét. Világszerte a legjobb edzõként emlegetik a portugált, aki szintén felért a futball csúcsára, három évet ott töltött, majd hírnevét nem csorbítva továbbállt.
Akkor Florentino Péreznek már elég tapasztalata volt, hogy tudja, egy olyan edzõre van szüksége a klubnak, aki nyugalmat hoz az öltözõbe és trófeákat a vitrinbe. Így esett a választás az olasz Del Bosquéra, Carlo Ancelottira.Az olasz mester nyugodt, visszafogott volt, de jól tudta buzdítani a csapatot. Egy siralmas bajnokság után sikerült végre megszerezni a klub tizedik Bajnokok Ligája trófeáját.
Ancelottinak hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy megtalálja a játékosok posztját, és a legjobbat hozza ki mindenkibõl. A 2001/2002-es szezon során Carlónak választania kellett Rui Costa és Andrea Pirlo között. Természetesen mindkét játékosnak megtalálta a helyét, miután Pirlót mélységi irányítóként játszatta, aki elõtte támadó középpályás volt. Úgy tûnik, mûködött a dolog. Pirlo mára a világ egyik legjobb irányító középpályásává nõtte ki magát.
Ancelotti hasonló módszert alkalmazott Di Maríánál is, aminek többek között egy BL-gyõzelem lett az eredménye. Mourinhónál az argentin játékos tipikus szélsõként szerepelt. Carlónál Di María egy fáradhatatlan, három tüdõvel rendelkezõ középsõ középpályás volt. Idegesítõ módon tudta letámadni és nyomás alatt tartani az ellenfelet, míg gyorsaságával, technikájával ragyogó dolgokra volt képes, ha támadni kellett. Di María hamar a világ futballjának egyik legnagyobb kincse lett. Az értéke gyorsan meg is nõtt, majd a Real Madrid eladta a Manchester Unitednek. Di María szerepeltetése volt az egész szezon kulcsa. A csapat motorját a Di María-Xabi Alonso-Modric tengely alkotta, akiknek nagyban köszönhetõ a Tizedik megszerzése.
Carlo Ancelotti egy szezon alatt véghezvitte, amire elõtte tíz edzõ sem volt képes, és megnyerte a hõn áhított Tizediket. És mindezt úgy tette, hogy a csapat szemetgyönyörködtetõ futballt játszott, és nagyszerû volt a hangulat az öltözõben is. Közben a Madrid megnyerte a Király-kupát is, a döntõben a Barcelonát gyõzték le 2-1-re, Gareth Bale zseniális góljával. A Real Madridot újra tisztelték, és rettegték Európa szerte.
A Real Madrid végre megtalálta a tökéletes edzõjét hosszútávra? Ancelotti második szezonja nagyon felemásra sikerült. Az idény elõtt be kellett építenie a csapatba a friss világbajnok Toni Kroost, és a világbajnokság felfedezettjét, James Rodríguezt. A középpályáról távozott Xabi Alonso és Ángel Di María is. A váltás egyszerû volt: James veszi át Di María feladatait, míg Kroos Alonso helyén szerepel. Sem James, sem Kroos nem játszott még ennyire hátravonva, de Ancelotti ezt is megoldotta, a csapat mûködött. A legjobb példa erre az októberi El Clásico, ahol a Kroos-James-Modric trió kivégezte a katalánok középpályáját. A találkozón ragyogóan futballozó Madrid 3-1-re legyõzte az õsi riválist.
A téli szünetig minden nagyszerûen alakult a Bernabéuban. A BL-gyõztes csapat sokkal erõsebbnek tûnt, mint néhány hónappal korábban. Kevesen gondoltak rá, hogy hamarosan minden megváltozik.A Real Madrid 22 mérkõzésig tartó gyõzelmi szériája után mindenki úgy gondolta, ebbõl triplázás lesz. Aztán Luka Modric hónapokra kidõlt, a fáradt csapat pedig nem volt képes betölteni ezt az ûrt. Modric nélkül Kroos túlterhelt lett, ráadásul sokkal több védekezõ feladat hárult rá, miközben nem volt minõségi párja.
Ancelotti Asier Illarramendire, Sami Khedirára és Lucas Silvára támaszkodhatott csak – három játékos, akiben Ancelotti a legkevésbé sem bízott. Ez oda vezetett, hogy Kroos sokszor már lépni sem bírt a pályán, teljesen kimerült. A rotáció hiánya meghozta keserû gyümölcsét. Áprilisban Ancelotti az Atlético Madrid elleni BL negyeddöntõre készült – Karim Benzema, Gareth Bale és Luka Modric nélkül. A sérülések és a bizalom hiánya egyetlen kimenetel felé mutattak. Ancelotti már a Milánnál sem szívesen nyúlt a cseréihez, még akkor sem, mikor egy héten belül három mérkõzés várt csapatára.
Végül Ancelotti második, és egyben utolsó szezonja trófea nélkül zárult – pedig ez az egyetlen út, hogy a klubnál maradhass. Carlót menesztették a Tizedik ellenére is. Florentino Pérez pedig nem is adott magyarázatot erre a lépésére. Végre volt egy edzõ, aki nyugodtságot, szép futballt és BL-gyõzelmet hozott a klubhoz. Kedvelték a szurkolók és a játékosok is, jó viszonyt ápolt mindenkivel.
“Ancelotti mindkét évben gyõzött. Megnyerte a szurkolók, a vezetõség szeretetét is. Bekerült a klub történelemkönyvébe, hiszen vele sikerült megnyerni a Tizediket.” – nyilatkozta Pérez.
Késõbb Ancelotti is kifejtette, milyen érzés a Real Madrid edzõjének lenni.
“Hatalmasak az elvárások, és úgy érzem, itt az idõ a változásra. Nagyszerû klubbunk van, és tudjuk, hogy a minõség, a tehetség és a kemény munka újra boldogságot hoz majd a szurkolóknak és vezetõségnek.””Pihenésre van szükségem, ezért Madrid és Kanada között fogok utazgatni. Az itt töltött két év nagyon fárasztó volt és nagy kihívást jelentett.Senki sem tudja elképzelni, mennyit kivesz belõled, mennyi energiádat emészti fel, és mennyi idegeskedéssel jár edzõnek lenni a Real Madriddal. Nem sokára hazautazom, mert megszületik az unokám. Ezt semmi pénzért nem hagynám ki.”
Rafa nem kerülheti el a végzetét
Ha a cikkünk hatalmas mérete másra nem is, arra jó volt, hogy mindenki lássa, Rafa Benítez hamarosan csatlakozik a 11 elõdjéhez a futószalagon. Beníteznek egy szerencséje van, hogy Madridban jött a világra, és született madridista, aki mindennél jobban szereti a klubot. Egész karrierje során azért dolgozott, hogy egy nap ezt a csapatot irányítsa. Rafa Benítezzel végre visszaköltözhet a madridizmus az öltõzõbe. Az érzés, ami plusz erõt adhat a nehéz mérkõzéseken.
Ezt az érzést kell a klub minden játékosának átadnia. Az érzést, amit Raúl – akit Benítez csalt el az Atlético Madridtól – is birtokolt. A probléma az, hogy a Real Madridnál minden évben újra kell építeni ezt az identitást. Minden évben változnak az elvárások, az értékelési szempontok és a csapatfilozófia. Több türelemre lenne szükség, még akkor is, ha ez trófea nélküli éveket jelente – végül is sok ilyen volt már az elmúlt 15 évben. De, ahogy a történet is folytatódni fog, úgy Rafa Benítez sem kerülheti el a végzetét.
