Gy. András

A Real Madridnál Carlo Ancelotti segítőjeként dolgozott Davide Ancelotti, aki végül a brazil válogatotthoz is követte édesapját. Az olasz szakember hosszasan beszélgetett a MARCA munkatársaival.

Ma, június 30-án hogy van Davide Ancelotti?

Nagyon jól. Élvezem a hosszúra nyúló vakációt, amelyhez nem vagyok hozzászokva, szóval most épp alkalmazkodom. De jól érzem magam, elégedett vagyok, pihenek, és persze élvezem a családdal töltött időt, ami mindig jól jön. Örülök, hogy részese lehetek a brazil válogatott projektjének, és készülhetek egy világbajnokságra. De a leginkább annak örülök, hogy édesapámmal együtt tehetem mindezt.

Emlékszik, hogy mikor nyaralt ilyen hosszasan utoljára?

Szerintem pontosan 10 évvel ezelőtt. 2015 nyarán, miután elhagytuk a Real Madridot, volt egy hosszabb vakációnk. De aztán jött a Bayern, a Napoli, az Everton, majd ismét a Real Madrid, lényegében szünet nélkül. Úgyhogy most tényleg jól jön ez a lélegzetvételnyi megállás.

És ez egy igazi vakáció, vagy követi a klubvilágbajnokság meccseit, és már a szeptemberi, Chile és Bolívia elleni meccsek is ott vannak a fejében?

Természetesen nézek meccseket, de nem mindegyiket, mert az egyensúlyt otthon is meg kell tartani, különben kidobnak. (nevet) Persze bennem van a szenvedély és a ritmus, amelyet a kluboknál már megszoktam, szóval igazából sosem kapcsolok ki teljesen. Ha ez a munkád, akkor ez is ezzel jár. Kihasználom az alkalmat, hogy megfigyeljem mások meccseit, az új trendeket, ötleteket… Ez mindig hasznos.

Tetszik önnek a torna?

Az alapján, amit láttam, érezhető volt, hogy nehéz körülmények között játszanak a játékosok. Ez főleg az európai csapatoknál volt feltűnő, akik egy hosszú idény után érkeztek meg a tornára. Látszik, hogy meleg van, ami bizonyos esetekben akár döntő tényező is lehet. A pályák sem olyanok, mint itt, ehhez is alkalmazkodniuk kell a játékosoknak. Az egyenes kieséses szakaszban izgalmasabb meccsekre számítok. Egyébként az is igaz, hogy az európai nézők brazil csapatokat is láthatnak itt, megismerhetnek olyan dolgokat is, amelyeket egyébként nem igazán ismernek, ha kizárólag európai focit követnek. Úgyhogy igen, élvezem a tornát.

Van önben nosztalgia most, hogy nincs ott a tornán?

Nem, egyáltalán nincs. Ahogy az elején is mondtam, élvezem a jelenlegi helyzetemet, nincs bennem hiányérzet. Ha visszatekintek mindarra, amit elértünk, akkor csak örömöt és büszkeséget érzek.

Úgy tudtam, hogy készültetek a klubvilágbajnokságra…

Igen, az idény elején egyértelműen így volt, mivel a szerződésünk a 2026-ban járt volna le. De az események alakulása miatt úgy gondolom, hogy a lehető legjobban búcsúztunk. Főleg ha megnézzük a Real Sociedad elleni mérkőzés utáni búcsúztatást a Bernabéuban. Egy ilyen klubnál, mint a Madrid, így elköszönni nagyon ritka és óriási dolog. Ez számomra örök élmény marad, ahogy édesapámnak is.

Sokat sírt?

Igen, de ez segít is. Mindketten könnyen meghatódunk. De szerintem én többet sírtam mint ő. A mi családunkban nem szégyen a sírás. A húgom, apám, nagyapám… Ő volt a legérzelmesebb a családban.

Mi történt akkor, amikor kettesben maradtak a búcsú napján?

Nem mondanám, hogy valami különösen drámai vagy romantikus pillanat lett volna. De abban biztos vagyok, hogy ugyanazt éreztük: egy csodás időszak ért véget, méghozzá a legszebben. Tudjuk, hogy mit jelent ez a klub, és azt is, hogy milyen nehéz így távozni a Real Madridból. Hálásak és boldogok vagyunk. Szerintem ő is nagyon élvezte az utolsó napját a klubnál. Az, hogy beszélhetett a szurkolókhoz, hogy a stadionban közös fotókat készíthettünk a családunkkal, a trófeák gyűrűjében… Családként nagyszerű napot éltünk át.

Melyik hatotta meg jobban: az apja búcsúztatása, vagy az, hogy önnek is mennie kellett?

Azt hiszem, mindkettő egyformán. A spanyolok és az olaszok is mondják, hogy bele kell helyezkedni a másik helyzetébe. Én másodedzőként sokszor tettem ezt meg vele kapcsolatban. Így a búcsú különösen megható volt számomra. És az is, hogy nem csak egy mérkőzés utáni pillanat volt, hanem egy egész hétig tartott, amely során el tudtunk búcsúzni mindazoktól, akikkel hosszú ideje dolgoztunk már együtt és akikkel erős kapocs alakult ki köztünk. Nehéz is volt emiatt, de egyszerre hálásak is voltunk ezért. Elmehettünk volna másként is, ahogy ez a mi szakmánkban gyakran megtörténik, gyorsan, egyik napról a másikra. Így búcsúzni nagy megtiszteltetés. Most pedig megy tovább az élet, a Madrid továbbra is nyerni fog, és remélem, hogy mi is.

Mi a helyzet a tervével, hogy vezető edző legyen?

Teljesen egyértelmű, hogy ez a végső célom. Az idény végén édesapám felajánlotta, hogy tartsak vele a brazil válogatotthoz, én kértem némi gondolkodási időt, beszéltem néhány klubbal. Voltak lehetőségeim, de a részletek megosztása nélkül annyit mondhatok, hogy úgy éreztem, hogy a legjobb döntés most az, ha elfogadom ezt a kihívást, és ott lehetek a vb-n egy olyan válogatottal, amely 200 millió embert képvisel a pályán. Komolyan átgondoltam, mérlegeltem minden szempontot, és úgy érzem, hogy most ez volt a legjobb lépés számomra.

Akkor most 2026 júliusáig a vezetőedzői ambíciók háttérbe szorulnak?

Jelenleg nem gondolok 2026 júliusára. A mindennapokkal foglalkozom. Ha jön egy ajánlat, akkor majd mérlegelek, megbeszéljük. Nem tudom megmondani, hogy mit fogok csinálni egy év múlva. De az biztos, hogy most nagyon motivált vagyok a brazil válogatottnál betöltött szerepem miatt, és amiért a CBF projektjének része lehetek. Ez egy ritka lehetőség arra is, hogy új nyelvet tanuljak, hogy megismerjek egy új bajnokságot, új játékosokat, kiváló szakembereket.

Úgy érzik, hogy ez a lehetőség egy ajándék? Egy év múlva világbajnokok is lehetnek…

Apám Rerriolóból, egy 5000 lakosú faluból származik. Az teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki onnan a brazil válogatott szövetségi kapitánya legyen. Szóval most egy álmot élünk meg, ami nagyon is valóságos. És igen, lehetséges a torna megnyerése, hiszen ez Brazília célja. Mi olyan közegből jövünk, ahol a győzelem a természetes elvárás, és most egy ugyanilyen helyre érkeztünk meg. Tehát ez a típusú nyomás nem újdonság számunkra. Sőt, inspirál minket, segít, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból.

Ha Brazília világbajnok lesz, merné még valaki azt mondani, hogy nem Carlo Ancelotti a világ valaha volt legjobb edzője? Övé a legtöbb BL-cím, és emellé még egy vb is…

Számomra már most is ő a legjobb, efelől semmi kétség nincs bennem. De persze elfogult vagyok. Nekem akkor is ő lesz a legjobb edző a futballtörténelemben, ha nem nyer vb-t.

És milyen edző lesz Davide Ancelotti, ha már nem Carlo oldalán tevékenykedik?

Megtanultam az apámtól, hogy legyek rugalmas, hogy tudjak alkalmazkodni, hogy többféleképp is lehet nyerni. Fontos, hogy a csapat képes legyen a mérkőzés különböző szakaszait megfelelően kezelni. Persze mindenkinek megvannak a maga preferenciái, az én szívemhez a vertikálisabb, bátrabb futball áll közelebb. Ha össze kellene foglalnom a futballhoz való hozzáállásomat, akkor azt mondanám, hogy egy csapat sok mindenben legyen jó. Ma a PSG a legjobb formában lévő csapat, sok mindenben kiemelkedők: labdabirtoklás, vertikális támadás, magas letámadás, mély védekezés… Ha megnézzük a Liverpool elleni nyolcaddöntőjüket, láthatjuk, hogy mennyire jól védekeztek mélyen is. A mai futballban mindenhez érteni kell. Számomra az a legfontosabb, hogy a játékosaim minden helyzethez alkalmazkodni tudjanak, és a saját adottságaikhoz mérten a lehető legjobban oldják meg azokat.

Többször értett egyet édesapjával, vagy többször nem?

Többször volt, amikor nem értettünk egyet. Úgy gondolom, hogy a segédedzőkkel szemben ez is az elvárás, erre van szüksége az edzőnek. De nem csak velem, hanem az összes asszisztensével így volt, mivel ő egy rendkívül tapasztalt edző, erős meggyőződésekkel, és szüksége van arra, hogy a környezete kihívásokkal teli legyen. Lehet, hogy nekem, aki 35 évesen a pályám elején vagyok, sokkal több kétségem van, mint neki, és olyan környezetre van szükségem, amely tanácsokkal lát el, megerősít. Neki olyan emberekre van szüksége, akik nem mindenben értenek vele egyet. Persze mindezt tiszteletteljes módon, úgy, hogy a végső döntéseket mindig ő hozza meg.

Mit adott hozzá ön az édesapja munkájához?

A részletekre való odafigyelést. Tíz éve még figyelmen kívül lehetett hagyni bizonyos aspektusokat a játékban, de ma már semmit nem hagyhatsz figyelmen kívül, ha nyerni is akarsz. A mai futballban mindent kontroll alatt kell tartani, a legapróbb részletekig. Én Fancescóval, Simónnal és a többiekekel mindig próbáltam az apróságokra is odafigyelni a felkészülés során, és arra, hogy stílust teremtsünk.

Az első és második madridi időszakuk közötti egyik legszembetűnőbb különbség az, hogy a stáb fiatalabb lett.

Igen, ez fokozatosan változott, de ez nem von le semmit az előző stáb érdemeiből, hiszen az ő segítségükkel is sok címet nyertünk.

Zavarja, amikor azt hallja, hogy Xabival más a Madrid, a játéksok többet futnak, stb.?

Egyáltalán nem zavar. Ez teljesen természetes. Ilyen az újdonság varázsa, először mindig nagy a lelkesedés. Teljesen normális, hogy nagyra értékelik, amit most csinálnak. Ez számomra egyáltalán nem bántó. Mindenkinek megvan a maga módszere. Ha jól tudom, Xabi 44 éves, sokkal aktívabb az edzéseken. Az apám 65, ő már nem mozog annyit az edzőpályán, de van egy segítő stábja, akik mindenben támogatják. Mindenki másként dolgozik, nem csak egyféleképp lehet nyerni. Teljesen normális, hogy most Xabi munkamódszer van fókuszban, hiszen ő az új edző, a Real Madridnál pedig mindenki tudni akarja, hogy hogyan is dolgozik.

Mit gondol, mi volt az, amiért az előző idényben sem a bajnokságot, sem a Király-kupát, sem a BL-t nem sikerült megnyerni?

Nagyon nehéz idény volt, váratlan problémákkal, itt főként a sérülésekre gondolok. Dani sérülése nagyon fájó volt. Ő alapember, nem is csak a meccseken, hanem a mindennapi munkában, az edzéseken mutatott versenyszelleme miatt is. Militão sérülése is érzékenyen érintett, még kevesebb védőnk maradt. Aztán ahogy apám is mondta az idény közben, nem tudtuk azt az állandóságot hozni, amivel tudtuk volna tartani a lépést a Barcelonával, akik nagyon magas szinten teljesítettek. Megérdemlik az elismerést.

Kroos túl nagy űrt hagyott maga után?

Igen. Olyat, mint korábban Sergio Ramos, Cristiano Ronaldo vagy Casemiro. Toni megismételhetetlen játékos a Real Madrid és a futball történelmében. Nagyon nehéz őt pótolni. Az olyan játékosok, mint ő vagy Modrić rengeteget segítenek, jó példával járnak elő, olyan üzeneteket közvetítenek, amelyeket az edzői stáb nem tudna. Toni távozása óriási veszteség volt, de mindenki tudta, hogy elmegy, helyette pedig a világ legtehetségesebb játékosa érkezett.  Egyáltalán nincs keserűség bennem a legutóbbi idény kapcsán, tényleg. Számomra az egész olyan volt, mint egy film, egy álom.

Milyen címet adna ennek a filmnek?

Nem tudom, de számomra egy váratlan ajándék volt, egy hihetetlen időszak.

Mi az a pillanat, amely örökre önnel marad?

Ha egyet kell kiemelnem, akkor az a PSG elleni meccs napja. Benzema harmadik gólja, amely egy kirúgásból indult.

És mi volt a legrosszabb pillanat?

Az a Clásico, amelyet 0-4-re veszítettünk el a Barcelona ellen, Xavi edzősége idején.

Amikor Modrić szinte csatárként játszott…

Igen, az volt a legrosszabb. Pedig az idény fantasztikus volt, de azon a napon nagyon rosszul éreztem magam a csapat teljesítménye miatt.

A madridi pályafutásuk alapján nem gondolja, hogy megérdemelték volna, hogy örökre a klubnál maradjanak?

Nem tudom. Szerintem idővel reálisabban fogom értékelni azt, amit elértem. A madridi elvárások szintje miatt néha az egész olyan természetesnek hat.

Davide álma az, hogy egyszer a Real Madrid edzője legyen?

Igen, ez egy létező álom. De ki ne álmodozna erről? Ha megkérdeznél bárkit, aki edzőként, vagy más szerepben megfordult a klubnál, biztos vagyok benne, hogy ez bennük is ott él. Xabi álma is vélhetően az volt, hogy egy napon edzőként térjen vissza a klubhoz. Ahogy sok más edzőé is ez. Szóval igen, az enyém is.

Gondolja, hogy a vezetékneve segíthet ebben?

Lehet. De meg kell dolgoznom érte, az biztos. Nem hinném, hogy a név önmagában elegendő lenne. Álmodni fontos, de célok mentén kell haladni. Jelenleg az a célom, hogy jó munkát végezzek a brazil válogatottnál, és világbajnokságot nyerjünk.

Vinícius milyen a pályán és a pályán kívül?

Szerencsénk van, hogy továbbra is vele dolgozhatunk. Rengeteget fejlődött. Elég csak megnézni, hogy honnan indult, és hol tart most. Lenyűgöző. Személyiségét tekintve igazán jólelkű, rendes srác, komoly munkamorállal, nincs benne rosszindulat. A pályán könnyen felhevül, de erre vélhetően szüksége is van, mint sok más hasonló szintű sportolónak. Ez is a versenyszellemhez tartozik. Nem ő az első és nem is az utolsó ilyen típusú sportoló. Ő is tisztában van a saját gyengeségeivel. Segítő környezetre van szüksége, semmiképp sem olyanra, amely állandóan hibáztatja vagy nyomás alá helyezi.

Sokat beszélgettek vele?

Nem beszéltünk vele többet, mint másokkal. Mindenkivel remek kapcsolatot ápoltunk. Vini lehetővé tette számunkra, hogy nyerjünk. Például két BL-döntőben két gólt szerzett. Ő egy olyan játékos, aki rengeteg meccset segített nekünk megnyerni, én pedig örökké hálás leszek neki ezért. Ez egy olyan ember véleménye, aki négy évig dolgozott vele, aki úgy gondolja, hogy jól ismeri őt, mert sok időt töltöttek együtt. És megismétlem: a top játékosoknak néha konfrontálódniuk kell. Ez minden nagysággal megtörtént már. Vannak, akik ezeket a helyzeteket könnyebben kezelik, mint Messi vagy Maradona, és vannak, akik inkább harcosan reagálnak, mint Cristiano vagy Michael Jordan. Amit biztosan mondhatok, az az, hogy a pályán lévő Vinícius nem ugyanaz, mint aki a pályán kívül van. Ő egy jószívű ember.

Nehéz volt egy olyan játékost kezelni, mint Mbappé?

A tehetséges játékosok kezelése sosem jelentett problémát. Édesapám mindig jól boldogult az ilyen helyzetekkel. Mbappé nagyon kedves ember, könnyű vele dolgozni. Szóval én azt mondom, hogy semmilyen gondunk nem volt vele.

Mikor mondta először a kis Davide, hogy olyan szeretne lenni, mint az apja?

Nagyon korán. Az volt a célom és álmom, hogy futballista legyek. És amikor az ember racionális énje felismeri, hogy talán nem válik azzá a játékossá, akivé szeretett volna… Én játszottam, de rájöttem, hogy olyan dolgokra gondolok a pályán, amelyekre a lábaim és a technikai tudásom nem tesznek képessé. Akkor döntöttem el, hogy edző legyek. Elkezdtem tanulni, mert játékosként 35 éves koromra semmim nem lett volna.

Sok problémát okozott a vezetékneve? Hányszor hallotta, hogy csak az apja miatt van ott, ahol?

Hozzászoktam. Szerintem ez az egész életemen végig fog kísérni. Arra ösztönöz, hogy még keményebben dolgozzak, még erősebb legyek a negatív véleményekkel szemben. Nem tehetek ezek ellen semmit. Ami nekem fontos, az az, hogy a munkahelyi környezetem értékelje azt, amit csinálok. A külvilágban mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszem. Ezzel nem tudok és nem is akarok mit kezdeni.

Az elmúlt években gyakran elhangzott az is, hogy nem Carlo, hanem Davide irányítja a csapatot…

(nevet) Ezt teljes mértékben tagadom. Nagyon sok mindenről beszélnek…

Az édesapja a gyerekkorában már edző volt. Milyen volt így felnőni?

Mindig nagyon félénk voltam és visszahúzódó. Nagy tisztelettel tekintettem a játékosokra, nem igazán beszélgettem velük, de mindig ott voltam a háttérben. Imádtam nézni, ahogy apám dolgozik. Öltözőkben nőttem fel. Az első, amelyikre emlékszem, az a Parma öltözője, Buffon és Thuram még ott játszottak… Aztán jött Del Piero, majd a Milan a kamaszkoromban. Ott kezdtem futballszakmai szempontból igazán beleszeretni a játékosokba. Kaká például szerelem volt első látásra. Úgy érkezett meg a csapathoz, hogy senki nem ismerte. Ha ma jön egy brazil játékos, már nézhettél róla videókat a YouTube-on, de Kaká 2004-ben egy hátizsákkal és szemüvegben jött, úgy nézett ki, mint aki épp egyetemre megy. Szép időszak volt, de persze néha nem csak jó, de rosszabb játékosok is érkeztek. Jöttek dél-amerikai futballisták, akikről nem lehetett tudni, hogy mit várjunk tőlük. Kaká viszont lenyűgöző volt. Amikor elkezdett focizni, azonnal látszott, hogy valami egészen más. Rendkívül egyenes, vertikális játékot játszott, erős volt és gyors. Igazi úriember. Egy különleges játékos.

És milyen Davide otthon, a mindennapokban?

(Felnéz feleségére, Anára, aki elkísérte az interjúra) Azt mondják rólam, hogy eléggé megszállott vagyok azzal kapcsolatban, amit épp csinálok. Bár én nem annyira szeretem ezt a szót, hiszen a futball az életem egyik legfontosabb része, de igaz, hogy hazaviszem magammal. Ez elkerülhetetlen. Szerintem mindenkivel ez van, még ha apám azt is mondja, hogy vele nem, de higgyétek el, ő is egész nap a futballon gondolkodik. Ez ezzel a munkával jár. Ettől függetlenül nyugodt, türelmes ember vagyok, nem emelem fel a hangom…

A családi életem része a feleségem és a két kisfiam, akik most kezdtek el focizni, úgyhogy néha azt kérik tőlem, hogy legyek az edzőjük. Én próbálom ezt kiélvezni, és minél többet kihozni a velük töltött időből. Néha előfordul, hogy nem figyelek eléggé, mert elkalandoznak a gondolataim a futball irányába, amit a feleségem néha szóvá is tesz. (nevet) Igyekszem jobban figyelni erre, és kevésbé a fellegekben járni.

És milyen focisták a fiúk?

Ami a legfontosabb, az az, hogy játszanak és nagyon élvezik. Még nagyon kicsik, Moratalazban játszanak, ahonnan nem lakunk messze. Egyikük kapus, a másik pedig védő. De még csak hatévesek, szóval semmilyen nyomást nem szeretnék rájuk helyezni.