Gy. András

Az alábbi képek készítése során Luka Modrićnak csak egyetlen kikötése volt: hogy ne érjünk a hajához. Játékos makacssággal védi a haját, és akárhányszor próbál a fodrász valami modernebb frizurát készíteni neki, ő mindig nevetve visszaigazítja. Mindig is így hordta – kivéve amikor a kötelező katonai szolgálatot teljesítette Horvátországban, illetve amikor először nyert BL-t – és nem is akar rajta változtatni, még egy ilyen divatfotózás alkalmával sem, hiába a sminkes unszolása. Úgy tűnik, hogy egy olyan szerény sztár számára, mint Modrić, aki csak futballstadionban viseli el a reflektorfényt, frizurát változtatni szükségtelen hóbort és feltűnősködés, ami nem fér össze az ő szorgalmas és lelkiismeretes futball-napszámos mentalitásával. De ez a gyerekkora óta viselt hajstílus talán egyfajta érzelmi szálként is értelmezhető, ami a régi Luka Modrićot összeköti azzal a futballistával, akit ma a világ egyik legjobb labdarúgójának tartanak.

A költő Jorge Luis Borges egyszer azt írta, hogy ha a létezésünket a maga teljes valójában látnánk, akkor összetörnénk, de Isten kegyelemből lehetővé teszi a felejtést és az idő múlását. Ám Modrić nem felejtette el, honnan jött, és nem is akarja elfelejteni. A délszláv háború elől menekülő gyerek, aki annak ellenére kezdett el focizni Zadarban, hogy a szakértők nem tartották labdarúgó alkatnak, már akkor is középen elválasztva hordta a haját. Így visszanézve ez a feje közepén található személyes, és egyben szimbolikus választék talán egyfajta tisztelgés ezelőtt a fiatal gyerek előtt, akinek annyira meg kellett küzdenie a dicsőségért, ahogyan csak nagyon keveseknek. Mintha azt tanítaná nekünk a példája, hogy az értékek nem cserélhetőek le divatból, és hogy a saját, személyes történetünk fontosabb, mint az Instagram Story-jaink.

Luka olyan játékos, akit lehetetlen az életútja nélkül megérteni. Ha valamit jól megtanult az eddigi 33 kalandos éve során az álmok eléréséről, akkor az az, hogy csakis az elszántság és az erőfeszítés számít, valamint mindenek felett a kitartás. A horvát játékos mindig az a típus volt, aki keményebben edz a többieknél, és aki kétszer annyit fut a pályán. Focista akart lenni, de senki nem fűzött hozzá nagy reményeket. Ugyanolyan makacssággal kellett kitartania a karrierje mellett, mint ahogy most a frizurájához ragaszkodik. A pályán egy olyan gyerek ártatlan makacsságával őrzi a labdát, akitől többször is megpróbálták elvenni a játékát. Bármilyen hihetetlennek is tűnik most számunkra, kevés élsportolónak kellett annyi akadállyal és elutasítással megküzdenie, hogy a csúcsra érhessen, mint neki. „Már kiskorom óta kétségek közt éltem az alkatomat és a magasságomat illetően. Egyesek szükségesnek vélték ezeket a dolgokat ahhoz, hogy sikeres legyek az életben és a futballban, de én sohasem kételkedtem magamban. Nem érdekelt, hogy mit mondanak mások, nekem megvoltak a saját álmaim, és mindig csak előre néztem. Ezek a dolgok motiváltak, hogy megmutassam mindenkinek, mekkorát tévednek. Soha nem kételkedtem abban, hogy egyszer sikerül elérnem, amit szeretnék” – jelenti ki, mielőtt elmesélné, hogyan találkozott szeretett sportágával. „Amikor gyerekként kölcsönadtak egy boszniai klubnak, mindenki azt hitte, hogy nem leszek sikeres; aztán kölcsönadtak egy horvát csapatnak, és amikor fél év után visszatértem az ország legjobb csapatába, a Dinamo Zagrebhez, megint az fogadott, hogy nem leszek képes játszani ezen a szinten. Aztán megérkeztem Angliába, majd később jött válogatottság. És mindig ugyanazok a kétségek. Mindez csak erősebbé tett. Az önbizalmamnak és a hozzám legközelebb álló személyek támogatásának köszönhetően a világ legjobb klubjához kerültem. És bár ma már ott tartok, ahol, az emberek eleinte nem hittek bennem itt sem. Az életem része, hogy mindig kétségek vesznek körül, és hogy azt hallgatom: sosem érek a csúcsra.”

A feledékenyebbeket emlékeztetnénk, hogy a Sport című napilap milyen címmel közölte leigazolásának hírét 2012 augusztusában: „Modrić, egy álcázó ködösítés. 42 millió euró a szégyenfoltok elfedésére”. Az angol Tottenhamtől érkezett, és bár akkoriban kezdték balkáni Cruyffnak becézni – és nem csak a nyilvánvaló külső hasonlóságuk miatt –, Spanyolországban még teljesen ismeretlen volt. A Spurs korábbi csapatkapitánya, Jamie Redknapp így jellemezte Modrićot: „Úgy edz, mint egy vadállat, és sosem panaszkodik. Labdával és labda nélkül is dolgozik a pályán, és bármilyen passzal vagy csellel meg tud szabadulni egy védőtől”. Itt volt ez a kiváló játékos, akit megszeretett a közönség, és aki izzadságtól átitatott mezben tért vissza az öltözőbe. Egy teniszből vett hasonlattal élve: ha Zinédine Zidane Roger Federernek felelt meg, akkor Modrić Rafa Nadalnak. Két nyár eltelte után Carlo Ancelotti irányítása alatt szerezte meg a Real az első BL-győzelmet abból a négyből, amit a klub a horvát labdarúgó leigazolása óta szerzett. „Hosszú és kemény út áll mögöttem, de pont ezért tesz még boldogabbá mindaz, ami most történik” – mondja a fehér mezes, 10-es számú játékos. „Minden elismerés, mint például az Év labdarúgója cím (FIFA) vagy az Aranylabda jobban esik, amikor tudod, hogy nem másoknak köszönhetően, hanem a saját erődből jutottál idáig.”

A láthatatlan ember
Egy olyan hivalkodó és egoista világban, mint amilyen a futball is, Modrić szuperképessége mintha éppen abban rejlene, hogy képes észrevétlen maradni, akárcsak a képregényhős, aki magányosan szemléli a tetőteraszról a várost, amit épp megmentett. Emlékszel például, ki rúgta azt a szögletet, amiből Ramos gólt rúgott a 93. percben a Tizedik döntőjében? Lukára jól illik Bruce Willis mantrája a Ponyvaregény című filmből: „Így fogsz elbánni velük Butch. Mert folyton lebecsülnek”. Évekig kora nagy alakjainak árnyékában élt, felváltva a Ronaldók és Messik között. Amikor megkapta az Aranylabdát, az olyan volt, mint egy romantikus komédia forgatókönyvében az a váratlan fordulat, amikor az átlagos, szerény és jámbor fickó szerzi meg a lányt a film végén. Bár félénk természete, valamint az, hogy szeret inkább a háttérben maradni, okozhatott némi problémát a karrierje során, ám ez Lukát nem aggasztja. „Ilyen vagyok, ezen nem tudok változtatni, de örülök, hogy végül az emberek elismerték mindazt, amit elértem sportolói karrierem során. Bár sok mindent kellett ehhez nyernem: egymás után három Bajnokok Ligáját és egy olyan kis országgal, mint Horvátország, el kellett jutnom a vb-döntőbe, ami korábban szinte elképzelhetetlen volt. Csak ilyenkor esik le másoknak, hogy a foci nem csak a gólokról szól”.

Néha úgy tűnik, mintha neked ugyanazért az elismerésért dupla annyit kéne dolgoznod, mint másnak… 
[nevet] Nem tudom… Ez az év tényleg igazán különleges volt, és ezért végül, mint ahogy már mondtam, elismerték a munkámat, aminek nagyon örülök, de ha nem lettek volna ezek a dicséretek és díjak, akkor sem változott volna semmi a sportéletemben, mivel én elég elismerést kapok az emberektől és a szurkolóktól nap mint nap, és ez talán még büszkébbé is tesz, mint a díjak. De ha jönnek a díjak, az egy plusz, és nem mondhatom, hogy nekem aztán mindegy.

Azt mondják, hogy komoly és visszafogott ember vagy. Bár most nem tűnsz annyira komolynak… 
[nevet] Komoly… Nem vagyok én annyira komoly, talán azok látják így, akik nem nagyon ismernek engem, viszont tényleg visszafogott vagyok. [nevet] Nem tudom, valahogy több időre van szükségem ahhoz, hogy feloldódjak, mint másoknak. A hozzám közel állók körében jól el tudok lazulni, de félénkebben viselkedem azokkal, akiket nem ismerek. Nehezemre esik megnyílni és beszélni, de ilyen a természetem, és nekem tetszik, hogy ilyen vagyok, semmit sem változtatnék magamon.

Nem érzed magad aranykalitkában, hogy mostanában nagyobb médiafigyelmet kapsz? 
Nem, nem. Igaz, hogy most többet vagyok reflektorfényben, de attól még nem érzek így. Próbálom ugyanazokat a dolgokat csinálni, mint ezelőtt: a kedvenc helyeimre járni a barátaimmal, sétálni a feleségemmel és a gyerekeimmel… Nem érzem magam aranykalitkában. Az is tény, hogy bárhová megyek, az emberek gyakrabban felismernek, és mindig kérnek tőlem valamit, de ez hozzátartozik a szakmánkhoz, és ha egy képpel vagy aláírással fel tudom dobni valakinek a napját, szívesen megteszem. Nem bujkálok a házamban. Persze amikor nem hozzuk a várt eredményeket, akkor nem megyek sehova…[nevet]. Akkor nem mozdulok ki semerre, mert nem szeretek veszíteni.

Az, hogy három gyerek apja vagy, segített a vereségeket és rosszabb időszakokat más megvilágításba helyezni? 
Hm… Nem, még mindig ugyanolyan érzés. Szerintem ez nem rossz dolog, nem vagyok az a típus, akinek mindegy, hogy nyer vagy veszít-e, bár időnként néhány vereség jól jön, mert eszedbe juttatja, hogy milyen jó nyerni, és hogy az életben nem mindig lehetünk felül. Ahhoz, hogy értékelni tudd a karriered szép pillanatait, néha padlóra kell kerülni. Ezért kell megpróbálni valami újat tanulni minden vereségből, de egyáltalán nem szeretek veszíteni, főleg a futballban nem, ami az életem, de más játékban sem. Én nem csak a játék kedvéért játszom, ha valamiben nem vagyok jó, akkor inkább nem veszek részt benne [nevet], vagy addig tanulom, amíg jól nem megy.

De azért legalább a gyerekeidet csak hagynád nyerni, nem? 
Persze, a gyerekeimet igen [nevet]. De tudod, azért nem olyan gyakran [nevet], mert arra tanítom őket, hogy küzdjenek, és hogy ha nyernek, ne könnyen nyerjenek. 

Egy madridi lakos, aki kedveli a várost
Modrić a saját bevallása szerint imádja Madridot, és visszavonulása után is a városban tervez maradni a családjával. „A horvátországi Zadarban születtem, és számomra az a legjobb város, mert a sajátomnak érzem, de Madridot jobban élvezem, gyönyörű város, minden van, ami kell, az étel is kiváló, és az emberek jól bánnak velem. Semmi rosszat nem tudok mondani Madridról”. Azt is elmeséli, hogy az első tintahalas szendvicsét Madrid főterén, a Plaza Mayoron ette madridista évei kezdetén, és bár még sosem csónakázott a Retiro park taván („Még nem – mondja nevetve –, de szeretném kipróbálni, csak ki kell találnom mikor”), azért szokott sétálni ebben a parkban a családjával. „Felveszek egy sapkát, napszemüveget és kapucnit, lehajtom a fejem és kész is” – mondja nevetve, amikor az álcázási technikáiról beszél. Luka egyben családcentrikus ember is, és gondos apuka, aki odáig meg vissza van, amikor a gyerekeiről beszél. „Szeretem őket reggel az iskolába vinni. Mivel az edzés 11-kor kezdődik, és ők 9-re járnak iskolába, szinte mindig én viszem őket aztán négykor pedig hazahozom őket. Szeretem fociedzésre is vinni őket, ha tehetem.” Amikor a legidősebb gyerekéről, Ivanóról kérdezzük, hogy tehetséges-e a futballban, Modrić akaratlanul is jelzi a kérdés kissé hímsoviniszta jellegét: „Majd kiderül, most egy labdarúgó-akadémiára jár, de nem én kényszerítettem rá, hanem magától döntött így, meglátjuk mit hoz a jövő. Ám a középső lányom, Ema is nagyon szereti a focit, ő olyan, mintha a hasonmásom lenne, rajong a labdarúgásért, és a testvérével együtt járnak az akadémiára” – meséli büszkén.

Nagyon bonyolult gyerekkorod volt. Lehet, hogy épp emiatt különleges a kapcsolatod a gyerekeiddel? 
Nagyon jól kijövök velük, egy fiam és két lányom van. Mindig élveztem a gyerekek társaságát, mert őszinték, valamint viccelődhetsz és játszhatsz velük. Amikor kicsi voltam, szerettem a példaképeim közelében lenni, úgyhogy amikor most a gyerekek az én közelemben szeretnének lenni vagy kérdezni akarnak valamit, szívesen foglalkozok velük.

A Real Madrid és a horvát válogatott középpályáján te irányítasz, otthon is így van? 
[nevet] Áh… Ott kevésbé irányítok. De ez normális. Sehol sem parancsolgatok úgy, mint a pályán [nevet]. Otthon a feleségem és a lányaim irányítanak. Mivel a foci miatt nem tudok velük sokat lenni, próbálok a kedvükben járni, ha kérnek tőlem valamit, és segítek amiben csak tudok, szóval ott egy kicsit más a helyzetem… nem is tudom, hogy mondjam… Mindegy, a lényeg, hogy nem én parancsolok, mint ahogy sokan mások sem, csak nem akarják bevallani [nevet].

Milyen számodra a tökéletes vasárnap egy meccs után? 
Meccs után nincs kedvem menni sehova, jobban szeretek otthon pihenni a gyerekeimmel, és focit nézni, ha van valami jó meccs, mivel nézni is nagyon szeretem a futballt. Ha nincs, akkor focizok a gyerekeimmel, vagy filmet nézek velük vagy a feleségemmel. Számomra ilyen egy meccs utáni tökéletes vasárnap.

A csapattársaidhoz hasonlóan téged is érdekel a divat? 
Igen, de csak egy kicsit, elég egyszerű vagyok e téren. Nem megyek minden nap vásárolni, ha pedig vásárolni megyek, akkor tudom, mit szeretnék, és ha találok olyat, megveszem, részemről ennyi. Nem lelkesedem túlzottan a divatért.

Olyan embernek tűnsz, aki jobban élvezi az apró örömöket, mint azt, hogy ha 20 autója lenne a garázsban. 
Így van, szeretem az egyszerű dolgokat, és tényleg nincs 20 autóm. Szeretem például az órákat, és a sportcipőket is, utóbbiak a fétiseim. Sportcipők… És mi mást szeretek még… A focit, és ennyi [nevet].

És az interjúnk itt véget is ér. Elköszönünk Lukától, míg újra nem találkozunk vele a Westin Palace Hotelben a díjátadó napján. A helyszínen kifogástalan Armani öltönyt visel, amikor összefutunk vele. Felesége, Vanja, és egy másik legenda, Pedja Mijatović kísérte őt el a rendezvényre. Két fotófelkérés között – amiknek mosolyogva eleget tesz – a közelébe férkőzünk, hogy megkérdezzük, hogyan érzi magát ezen a különleges estén. Ám Modrić még mindig a haja miatt aggódik. „Szeretném látni a képeket, az a frizura…hát nem is tudom.” Úgy tűnik, Luka még a külsején se tud erőfeszítés nélkül változtatni.