Raúl: A Real Madrid olyan, mint az otthonom. Tudom, hogy bármikor visszatérhetek.
Spanyolországi karrierem csodálatos volt, de a lehetõséget, hogy a Cosmosban játszhassak és segíthessek a következõ generáció fejlõdésében, nem tudtam kihagyni.
Amikor végignézek azokon a fiatalokon, akik a Cosmos fiataloknak szóló programjának résztvevõi, látok valamit, ami bennem egy ilyen karrier után már sosem lesz meg újra: a kiaknázatlan potenciált. Az ok, amiért itt vagyok New Yorkban és készülök egy új idényre egy új országban, amikor már nekem is megfordult a fejemben, hogy a futballkarrieremnek vége, nem más, mint hogy ezekkel a bimbózó tehetségekkel dolgozhatok és átadhatom nekik a húsz év profi labdarúgásban szerzett tudásomat, tapasztalataimat.
Magánéleti szempontból nagyon örülök, hogy itt vagyok. Ez egy csodálatos lehetõség a családom számára, az eddigi ittlétünket rendkívüli módon élveztük. Egy olyan város mint New York, kiváló élettér, a feleségemnek és nekem lehetõvé teszi, hogy nagyszerû oktatásban és jövõbeli lehetõségekben részesítsük a gyermekeinket. Itt élni olyan, mintha egy mozifilmben élnénk, rengeteg teendõvel és felfedezendõ dologgal minden egyes pillanatban. Nem könnyû egy úgy helyre költözni egy nagy családdal, de hat hónap elteltével a gyerekek már remekül beilleszkedtek az új iskoláikba, új barátokra tettek szert, a feleségem pedig nagyon boldog, és amint ti is tudjátok, ez nagyon fontos!
A családom olyan könnyedén beilleszkedett, hogy lehetõvé tették számomra, hogy teljes mértékben az új munkámra tudjak koncentrálni a Cosmosnál, mind játékosként, mind pedig az utánpótlás akadémiájuk megalapozása kapcsán. A Cosmos egy világszerte ismert márka – a szurkolók olyan legendákra emlékeznek, mint Pelé, Chinaglia vagy Beckenbauer – én pedig alig várom, hogy a klub következõ generációját segítsem megalapozni. Óriási potenciál van a labdarúgásban Egyesült Államok-szerte, nekem pedig nagyon tetszik az, hogy a Cosmos valami újjal próbálkozik, kitörve a korábbi trendekbõl, amikkel az amerikai fiatalok eddig találkozhattak.
Errefelé még mindig kisebb kulturális sokk, ha szóba kerül a labdarúgás, illetve az, hogy mivel jár, ha sikeresek akarunk lenni a legmagasabb szinteken, még úgy is, hogy egyre többen követik a leghíresebb tengerentúli klubokat. A játékosok, akikkel dolgozom, leginkább a Real Madridból, a világ legnagyobb klubjából ismernek. Az Államokban jelenleg nincs olyan szuperklub, mint a Real Madrid, de próbálom megértetni velük, hogy egy ilyen egyesületnél milyen az élet, hogy segítsek az álmaik tovább finomításában, miközben játékosként is fejlõdnek.
Nagyon õszinte vagyok velük. Rendkívül nehéz egy sikeres karriert befutni profiként, vagy akár csak hosszú ideig egy olyan klubnál maradni, mint a Real Madrid. Én csak 17 éves voltam, amikor az elsõ csapathoz kerültem, szerencsés voltam, hogy a csapattársaim akkoriban nagy szeretettel fogadtak. A Real Madrid számomra olyan, mint az otthonom. Emberként és játékosként is ott nõttem fel. Persze ott a média folyamatos nyomása, mind helyi, mind globális szinten – ha két meccset elveszítesz egymás után, máris mini-krízisrõl beszélnek – de minden nap úgy ébredsz, hogy szenvedélyesen vágyakozol a jobbá válásra, megpróbálod emberek millióit boldoggá tenni azzal, hogy gólokat szerzel.
A Real Madridnál játszhattam rengeteg világklasszis játékossal, ami segített abban, hogy ösztönözzem magam a jobb teljesítményre a helyem megtartása érdekében. Sosem szerettem a „galaktikus” kifejezést. A 2000-es évek elején, amikor kitalálták, a klub sok kiváló játékost igazolt – számomra ez a kifejezés csak egy marketingfogás – de tagadhatatlan, hogy óriási tehetségek viselték akkoriban a habfehér mezt. Olyan játékosokkal játszottam, gyakoroltam és osztoztam öltözõn, mint Zidane, Beckham, Ronaldo, Figo, Hierro, Roberto Carlos, Casillas és a többiek. Rengeteg nagyszerû játékos, akiknek világklasszis karrierjük volt. Ez egy olyan csapat volt, amiért rengetegen szorítottak, remek focit játszottak. Mindig emlékezni fognak rá.
Összességében kivételesen szerencsés voltam, hogy 16 évet a Madridnál tölthettem, de amikor távoztam, az volt a megfelelõ pillanat a búcsúra és arra, hogy újabb élményeket szerezzek. Az utóbbi éveim Németországban és Quatarban rengeteg új tapasztalattal és különleges élménnyel ajándékoztak meg, de tudom, hogy bármikor visszatérhetek a Real Madridba, hogy egy kicsit visszaadjak a klubnak abból, amit hosszú éveken át adott nekem. A feleségem és én is Madridból származunk, mindketten tudjuk, hogy mit jelentett számunkra és a szurkolók számára a klub.
A spanyol válogatottról is hasonlóan szép emlékeim vannak, még akkor is, ha az én idõm pontosan a három nagy cím megnyerése elõtt járt le közöttük. 10 csodás éven át képviselhettem büszkén az országomat. Bár nagyon szívesen lettem volna része a világbajnokságot és Európa-bajnokságokat nyerõ csapatnak, az idõm lejárt. Így is nagyon örültem a gyõzelmeknek, hiszen sok barátom van, akik átélhették ezeket az országunk sporttörténelme szempontjából oly fontos pillanatokat.
A válogatottban töltött idõszakom alatt beszéltek öltözõi problémákról, különösen a Real Madrid és a Barcelona játékosai között. Miközben az teljesen igaz, hogy a két klub és a szurkolók között nagy a rivalizálás, a válogatottal kapcsolatos hírek túloztak.
Ha a hazádat képviseled, akkor a profik tudják, hogy miként tegyék félre a klubok közötti feszültséget és hogyan dolgozzanak össze. Bármi történik klubszinten a mérkõzéseken, az nem vonja el a figyelmet a legfõbb célról, vagyis arról, hogy címeket nyerjünk Spanyolországnak.
A válogatott, amelynek része voltam, mindig kiváló volt, megvolt benne az elszántság, hogy valami nagyot vigyen véghez, de nekünk ez sosem sikerült igazán. Akkoriban nem volt szerencsénk; egy megpattanó labda, egy számunkra elõnyös döntés és lehet, hogy már hamarabb sikerül áttörni. A 2008-as keret szintén nagyon tehetséges volt, de talán egy kissé kiegyensúlyozottabb, végül pedig sikerült megadniuk a spanyol focinak azt, amit oly régóta várt. Majd következett négy-öt év, amikor mindenki a spanyol csapatot figyelte, mindenki imádta a játékukat. Korábbi kapitányként nagyon büszkévé tett, hogy láthattam, ahogy az egész világ csodálja a spanyol futballt. Mindannyian erre törekedtünk, tudtuk, hogy lehetséges, aztán végre bekövetkezett.
Az én utam most az Egyesült Államokba vezetett. Miközben tisztában vagyok vele, hogy a futball karrierem a végéhez közeleg, még mindig úgy érzem, hogy sokat adhatok a futballpályán, alig várom, hogy ezt megmutassam a Cosmosnak, a szurkolóinknak, a többi csapatnak a hazai nyitómeccsünkön. Tudom, hogy bármi történjék is a bajnokságban, még mindig ott lesz a lehetõség számomra, hogy az ország következõ labdarúgó generációjának fejlõdésében segíthessek. Évtizedeken át egy alvó futballóriásként tekintettek az USA-ra, a legutóbbi világbajnokságokon mutatott teljesítményük pedig megmutatta, hogy ott szunnyad benne a potenciál. Emellett figyelembe véve azt, hogy a családom számára milyen lehetõségeket rejt a New York-i élet, alig várom, hogy mit tartogat a következõ néhány év.
Raúl
Spanyol pletykák sze…
Spanyol pletykák szerint Florentino Pérez a napokban többször is beszélt telefonon De Geával.
Könnyen lehet, hogy …
Könnyen lehet, hogy Ancelotti Bale-t és Benzemát is pihenteti a Málaga ellen.
Az AS mai címlapja s…
Az AS mai címlapja szerint a Porto edzõje, Julen Lopetegui is rákerült a Real Madrid jövõbeli lehetséges edzõinek listájára.A névsor: Zidane, Míchel, Löw, Klopp, Benítez és Lopetegui.
Minden jegy elkelt a…
Minden jegy elkelt a szerdai Real Madrid – Atlético Madrid mérkõzésre, így a Bernabéuban abszolút teltházat regisztrálnak majd. A hangulat tehát úgy tûnik, garantált.
Ancelotti: A 0-0 a rossz eredmények közül a legjobb
Ancelotti:
„Az elsõ félidõben többet érdemeltünk 0-0-nál. Fantasztikus volt, nagyon jól játszottunk. A második félidõ más volt. Az Atlético nagyobb nyomást gyakorolt, nehezebben tudtuk megtartani a labdát, a mérkõzés kiegyenlítettebbé vált.”„Nem valami jó ez az eredmény, de bizakodóak vagyunk a lejátszott meccs miatt, amiatt, amit az elsõ félidõben mutattunk, magabiztosak vagyunk a visszavágó tekintetében.”
„Nehéz betalálnunk az Atlético ellen, mivel õk a világ egyik legjobban védekezõ csapata. Az elsõ félidõt nagyon megnyomtuk, de Oblak remek munkát végzett.”
„Megvoltak a lehetõségeink, mivel mindenki remek munkát végzett támadásban, jól mozogtak, de a befejezés nem sikerült. Ugyanezt a teljesítményt kell megismételnünk jövõ szerdán.”
„El kell kerülnünk, hogy úgy kezdõdjön a meccs, mint a Király-kupában lejátszott, az elsõ 45 percben mutatott játékkal kell elõrukkolnunk 90 percen át.”
„Arra kell koncentrálnunk, hogy a mostani elsõ 45 percben látottakat megismételjük az egész mérkõzésen. Megvan az esélyünk, hogy otthon továbbjussunk. Két döntetlennel is tovább lehet menni. A 0-0 a rossz eredmények közül a legjobb.”
„Oblak remekül teljesített Bale helyzeténél, gyorsan kijött, mindent megtett, amit csak tudodd. Nagyszerû védés volt.”
„Marcelo a lapja miatt nem játszhat. A játékosok sokat ütköztek a mérkõzésen, de a bíró jól teljesített, magabiztosan kezelte a helyzetet.”
„Nem láttam, hogy mi történt Mandzukic és Carvajal között, szóval nem tudok mit mondani.”
„Pepe nem volt teljesen fitt. Varane remekül játszott, tökéletes biztonságot adott nekem, a teljesítménye nagyon jó volt.”
„Arbeloa levegõben használhatóbb, mint Dani, õk pedig beállították Raúl Garciát, aki veszélyes fejjel.”
Sergio Ramos:
„Keserû szájízzel távozunk, mivel nem tudtunk elõnyt szerezni a visszavágóra. A Madrid lényegében az egész meccset irányította, bár a második félidõ trükkösebb volt.”
„Le kell vonnunk a pozitív következtetéseket. Nagyon igénybe vette a játékosokat a meccs, egy olyan ellenfél ellen játszottunk, akik mindig megnehezítik a dolgokat, ráadásul egy olyan pályán, ahol mindig nehéz játszani.”
„Végül 0-0-s döntetlennel távozunk, a visszavágót pedig otthon játszhatjuk, a Bernabéu közönsége elõtt. Kérjük a szurkolókat, hogy jöjjenek és támogassanak minket, teremtsenek egyedi hangulatot, hogy továbbjuttassanak minket a következõ körbe.”
„Mindig plusz motivációt jelent, hogy otthon játszunk. Jól akarjuk zárni a szezont, próbálunk trófeákat nyerni.”
„Nem fogom a Mandzukic eset értékelni, erre ott van a bíró. Néha hibáznak, néha nem. Hátrafelé mozogtam, ütköztünk, de egyetlen pillanatig sem szerettem volna neki sérülést okozni.”
James:
„Az egész csapat remekül teljesített. Voltak lehetõségeink, nagy iramot diktáltunk, de nem tudtunk betalálni. Õk nem dolgoztak ki igazi helyzeteket. A visszavágó kiélezettebb lesz. Nagyon vigyáznunk kell, a Bernabéuban nagy intenzitással kell játszanunk ahhoz, hogy legyõzzük õket. Magabiztosak vagyunk a második meccs tekintetében.”
„A bíró döntései nem befolyásolták a mérkõzés kimenetelét. Nincs véleményem a bírókról és a döntéseikrõl.”
Iker Casillas:
„Az elsõ félidõ teljesen elválik a másodiktól. A Real Madrid sokkal többet érdemelt az elsõ játékrész után, de egy fantasztikus Oblakkal találtuk szembe magunkat. A szünet után az Atlético megnyugodott, megakadályozták, hogy kapura törjünk, a pálya azon részén õk irányítottak.”
„A párharc nyitott. A 0-0 nagyszerû második meccset garantál, szerintem mindkét csapatnak megvan az esélye a továbbjutásra. Reméljük, hogy a tény, miszerint otthon játszunk, jó teljesítménnyel párosul, magunkba szívjuk a közönség energiáját és továbbjutunk. Tudtuk, hogy ez nem lesz könnyû feladat.”
„Számomra a bíró teljesítménye jó volt. Lehetett volna egy kicsit szigorúbb, de szerintem igazságos volt mindkét csapattal szemben. Nem õ volt a figyelem középpontjában.”„Marcelo eltiltása nagy veszteség a második meccs elõtt, de vannak játékosaink, akik készen állnak, hogy betöltsék a helyét.”
Carvajal:
„Az elsõ félidõben csúcson voltunk, próbáltuk átvinni ezt a második játékrészre is, de nem tudtuk megismételni ugyanazt a focit. A pálya minõsége megakadályozta, hogy folyamatosabb játékot tudjunk játszani. 0-0-val megyünk a Bernabéuba, hogy ott dõljön el minden. Nem gondolom, hogy mi vagyunk az esélyesek, az Atlético egy nagyon kemény ellenfél.”
„Meg fogunk próbálni otthon gyõzni, a szurkolóink adják a 12. játékost. Biztos vagyok benne, hogy ha mögöttünk állnak, akkor továbbmegyünk az elõdöntõbe. Szükségünk van rájuk, alapvetõ fontosságúak lesznek. Mindent bele fogunk adni. Nagyszerû meccs lesz, a Real Madrid pedig egységes lesz.”
„A bíró jó volt, jó döntéseket hozott, hagyta, hogy menjen a játék. Voltak jó és rossz döntései mindkét oldal irányába. Nem gondolom, hogy Marcelo lapot érdemelt volna, de nehéz dolog bírónak lenni, különösen egy ilyen derbin. Szerintem jól teljesített.”
Davor Suker: Remélem, hogy a Real nyer, szeretném a régi klubomat Berlinben látni
„Az Atlético volt az erõsebb az elmúlt néhány alkalommal, de ez még nagyobb motivációt jelenthet a Real Madridnak. Meglárjuk. Nagyszerû, hogy horvát játékosok is részt vesznek ilyen párharcokban, de én remélem, hogy a Real nyer. Nagyon szeretném a régi klubomat a berlini döntõben látni.”
„Kicsit aggódtam, hogy Modric megsérül a legutóbbi Clásicón, mivel egy hosszabb sérülés után tért vissza.”
„Nem volt itt krízis. A március mindig nehéz, teljesen normális, hogy a nagy kluboknál vannak idõszakok, amikor nem nyernek meg minden meccset. Jobb, ha ez márciusban következik be, mint májusban. Júniusban majd meglátjuk, hogy volt-e krízis és megviselte-e a csapatot.”
„Ronaldo a kedvenc játékosom, mivel én is „Blanco” vagyok! Messi és Ronaldo két különleges játékos, két földönkívüli, de én Ronaldót preferálom.”
„Az én idõmben az Atlético nem volt olyan erõs, mint manapság. Persze az El Clásico nagyobb meccs, hiszen az egész világ lázban ég már napokkal az összecsapás elõtt. Mindenki nézi. Játszani rajta pedig fantasztikus.”
„Egy El Clásicóra nem kell edzõ, egyszerûen oda kell adni a mezeket a játékosoknak, mivel mindannyian tudják, hogy azon a napon a legjobbnak kell lenniük. Nagyon motiváltak, alig várják, hogy kezdõdjön a meccs.”
„Nagyon nehéz megjósolni a dolgokat a futballban. Játszottam együtt Simeonéval, de nem vártam, hogy ilyen sikeres edzõ lesz belõle. Remek középpályás volt, heves vérmérséklettel.”
„Örülök, hogy ezt a hevességet a pályáról a kispadra is át tudta ültetni, amit aztán a játékosaira is átragaszt. Örülök, hogy sikeres lett, mindig beszélgetek róla Mandzukiccsal, jó a kapcsolatunk.”
Frissítve! – Sergio Ramos: Csak a gyõzelem lebeg a szemünk elõtt
A Madrid az Atléticóval találkozik a negyeddöntõben. Mi volt a keret elsõ reakciója, amikor megtudtátok az eredményt?
Hogy õszinte legyek, nem voltunk idegesek, de nem is ugráltunk örömünkben. Ha bajnok akarsz lenni, akkor a legjobb csapatokat is le kell gyõznöd, az Atlético pedig ilyen. Teljesen megérdemelten jutottak el idáig, a sorsolás pedig ilyen. De bárkit is kaptunk volna, ugyanígy készen kellene állnunk, idáig már senki nem jut el véletlenül. Csak az lebeghet a szemünk elõtt, hogy megnyerjük a párharcot és továbbjutunk a következõ körbe, mivel közel vagyunk egy újabb döntõhöz.
Hogy írnád le magad? Milyen vagy az edzéseken és a csapattársaiddal?
Nem szeretek magamról beszélni, ezt meghagyom másoknak. De úgy gondolom, hogy az áldozatkészség, a kemény munka és a javulás iránti vágy a mindennapjaim alapját képezik. Végül mindig az a lényeg, hogy miként tudod legyõzni a kihívásokat, amik nap mint nap szembejönnek.
A tavalyi BL-szezon csodálatosan sikerült a Real Madridnak, neked pedig kulcsszereped volt a Bayern elleni elõdöntõben, amikor két góloddal elnémítottad a stadiont. Milyen emlékeid vannak ezekrõl?
Nem tudtam kiélvezni a pillanatot annyira, amennyire szerettem volna. Akkoriban hunyt el egy jó barátom édesanyja, úgyhogy a két gólt neki ajánlottam. Emlékszem, hogy hihetetlen csend volt, amire senki nem számított. Ha volt olyan eredmény, amit tényleg senki nem várt, akkor az az volt.
A Real Madridnak nagyszerû szezonja volt. Védõként milyen egy olyan klubnál szerepelni, aminél ilyen csodálatos támadók vannak?
A Tizedik gyõzelmekor fejelt gólom az utolsó percbõl mindig velem lesz. De a legfontosabb számomra az, hogy a csapat nyerjen és a lehetõ legjobban játsszon, hogy a Real Madrid szurkolói élvezzék a játékunkat. Tavaly minden tökéletesen alakult, pont ahogy szerettük volna. Én is elértem a csúcsra.
A döntõben a dolgok nem mentek túl jól a Real Madridnak, de aztán a góloddal hirtelen mindent megváltoztattál. Milyen emlékeid vannak arról a pillanatról?
Természetesen mosolyogva emlékszem vissza. Ez egy olyan emlék, ami örökké velem lesz, idõs koromban pedig mutogathatom a fiamnak és az unokáimnak. A Real Madridnál mindig a végsõkig kell harcolnod. A remény hal meg utoljára, a szurkolóink szemében is ezt láttuk: harcos szellemiség, elszántság az utolsó másodpercig, amíg a bíró bele nem fúj a sípjába.
Most megvan az esélyetek, hogy a modern érában elõször megvédjétek a BL-címet.
Mindig azt mondtam, hogy a kihívások azért vannak, hogy teljesítsék õket, a legjobb pedig az, ha ezt a mi csapatunk teszi meg. Rajtunk múlik, hogy megvédjük-e a címünket, hogy az utolsó hónapokban a legjobb formánkat mutatjuk. A Décima a kemény munkánk és az áldozataink gyümölcse volt, most pedig itt az újabb kihívás.
A Real Madrid csapatának alappillérévé nõtted ki magad. Hogy látod ezt a szerepet a csapaton belül?
Ez egy olyan dolog, ami idõvel alakul ki, ahogy tapasztalatra teszel szert. 10 éve vagyok már a klubnál, a kapitányok egyikeként, ez pedig felelõsséggel jár a többi játékos irányába, hiszen tanácsokat adsz azoknak, akik esetleg kevesebb tapasztalattal rendelkeznek, vagy nincsenek a klubnál ilyen régóta. Kiváltságos dolog a világ legjobb klubját képviselni. Számomra megtiszteltetés, hogy megvan a lehetõségem a klub értékeit továbbadni. Ha van valaki, aki belülrõl ismeri ezeket, az Iker és én vagyunk.
Milyen párharcra számítasz?
Hasonlóra ahhoz, mint amit ebben és az elõzõ idényben is tapasztaltunk. Nagyon versenyképes, keményen dolgozó csapat, akik tudnak küzdeni és erõsek együtt. Ez az, ami hozzásegítette az Atléticót, hogy az elmúlt néhány év során elõrelépjen. Ha ezt nézzük, akkor nagyon kemény párharc lesz egy olyan ellenfél ellen, akik meg fogják nehezíteni a dolgunkat. Megpróbálunk a képességeinkhez mérten a legjobban teljesíteni, hatékonyak lenni a kapu elõtt, a lehetõ legtöbbet kihozni a lehetõségeinkbõl és minimalizálni a hibákat, mivel az ilyen találkozókon a hibázási lehetõség minimális.
Mi lehet a Real Madrid gyõzelmének a kulcsa, ha a cél a címvédés?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de a fejünkben csak egy mérkõzés lehet egyszerre, mindegyiket döntõként kell felfognunk. Ez az egyetlen módja annak, hogy rekordokat döntsünk és elérjük a célunkat. Nem gondolunk ez elõdöntõre vagy a döntõre, ha még csak a negyeddöntõknél járunk és másodikak vagyunk a bajnokságban. Vagyis csak annyit tehetünk, hogy minden meccset megpróbálunk megnyerni a szezon hátralevõ részében, és már azelõtt a második gól megszerzésére kell törekednünk, hogy az elsõt belõttük volna. Lépésenként kell haladnunk, ami szerintem a siker kulcsa.
78 BL-meccs van a lábadban. Miért fontos számodra ez a sorozat?
Nem gondolom, hogy csak számomra az, minden játékos így gondolkodik. A BL egy plusz motivációt jelent, mivel az egész világon figyelemmel követik. Egy más játékossá változtat téged. Európa topcsapatai ellen játszhatsz, a végén pedig ez az, ami miatt nem átlagos, hanem topjátékos vagy. Ezeken a meccseken jön ki a játékosok igazi személyisége, itt lehet látni a világ legértékesebb futballistáit.
A Real Madrid eddig …
A Real Madrid eddig három idényben találkozott az egyenes kieséses szakaszban az Atlético Madriddal a legrangosabb európai kupasorozatban, végül mindháromszor elhódította a trófeát.
Mourinho: Van egy problémám. Folyamatosan egyre jobb leszek.
„Úgy gondolom,” mondja Mourinho, „van egy problémám. Minden munkámhoz kapcsolódó dologban egyre jobb vagyok, amióta elkezdtem dolgozni. Sok különbözõ területen fejlõdtem – ahogy olvasom a játékot, ahogy felkészülök, az edzéseim, a metodika… Egyre jobban és jobban érzem a dolgokat. De van egy pont, amin nem tudok változtatni: ha a média elé állok, sosem vagyok képmutató.”
A statisztikák alapján Mourinho a futballvilág legsikeresebb menedzsere. Bajnok lett mind a négy országban, ahol dolgozott – Portugália, Olaszország, Spanyolország és Anglia. Kétszer lett BL-gyõztes. De ez persze még csak a fele. Mourinho – vitathatóan – a futballvilág legmegosztóbb menedzsere is egyben. Nincs még egy edzõ, aki ennyire irritálná az ellenfelek szurkolóit. A bírókkal és a szövetségekkel folytatott játszmák, a viharos sajtótájékoztatók, az oldalvonal melletti mûsor… Kit érdekel a foci? José Mourinhót megfigyelni már szinte önmagában is egy külön sport.
Mourinho az elmúlt két órát egy londoni stúdióban töltötte, különbözõ sportosan elegáns ruhákban fotózták, miközben egy Jaguar sportautó volánja mögött is ült. Stílusos, de határozottan konzervatív az öltözködése, bár elmondása szerint nem nagyon érdeklik a ruhák, inkább a kényelmet tartja szem elõtt, mint a divatot.
Saját szekrénye fekete, szürke és sötétkék színekkel van tele. Nem egy citromsárga pulóverben feszítõ típus. Nagy türelemmel utasította vissza az ilyen jellegû fotók elkészítését, afféle üzletember módjára, se nem mosolyogva, se nem savanyú képpel, hanem egyszerûen egy arckifejezéssel, ami már-már saját védjegye is lehetne, mondhatni Mourinho-esque. Közben Didier Drogba is megtréfálta az egyik képen, aki egy szomszédos stúdióból tévedt be a hozzánk.
Amikor a fotózás végén mindenki egy notebook köré gyûlik, hogy megmutassuk a fotókat, a tekintetek Mourinhóra szegezõdnek a reakcióját várva. „Nem rossz” – mondja. Nem rossz? De akkor ez most tökéletes? Esetleg szörnyû? Vagy egyszerûen csak nem rossz? Lehetetlen megmondani.
Aztán leül egy kanapéra, hallótávolságban két ügynöke, egy angol és egy portugál úriember. Az elõtte álló asztalra süteményt, szendvicset és egy üveg vizet is helyeztek, de ezek érintetlenek maradnak.
Mourinho a reggelt a Chelsea edzõközpontjában töltötte. A nap mindig ugyanúgy indul. 7:30-kor érkezik, bemegy az irodájába, becsukja az ajtót és két órát ott marad. „Szükségem van arra, hogy egyedül legyek” – mondja. „Tudod, a fociban nem számítok öregnek. 52 évesen lehet, hogy még van 20 évem a szakmában. De, ahogy ti mondanátok, öreg rókának érzem magam. Semmi nem ijeszt meg. Semmi nem aggaszt túlságosan. Olyan, mintha semmi új nem történhetne velem. Nagyon, nagyon stabilan irányítom ezeket az érzéseket, de szükségem van a gondolkodási idõre. Nem akarok éjszaka felkelni azért, hogy valakinek a sérülése miatt aggódjak, vagy egy meccs felállásán törjem a fejem. Gondolkodnom kell, meg kell próbálnom megelõzni a problémákat. Szükségem van erre az idõre.”
Mourinho édesapja – szintén José – kapus volt, aki egy alkalommal a válogatottban is pályára lépett, mielõtt edzõ lett. A kis José elkísérte a meccsekre, néha a vonal mellett szaladgált, hogy apja instrukcióit közvetítse a játékosok felé. Õ is játékos lett, de egy, a portugál másodosztályban töltött rövid és nem túl kiemelkedõ karrier után úgy döntött, edzõi pályára lép, elvégzi az egyetemet sporttudományok szakon, majd tanár lesz.
Elsõ munkája egy Down-szindrómás és különbözõ mentális betegségekkel élõ gyermek tanítása volt, ami saját elmondása szerint „nagy kihívás volt”. „Gyakorlatilag nem álltam készen arra, hogy segítsek ezeknek a gyerekeknek. Egyetlen dolog miatt voltam sikeres, az érzelmi kapocs miatt, amit kialakítottam velük. Csak ennek a kapcsolatnak köszönhetõen tudtam apróbb csodákat tenni. Szeretet, érintés, empátia – csak ezek miatt. Volt egy gyerek, aki soha életében nem volt hajlandó felmenni a lépcsõn. Aztán egy másik, aki a legegyszerûbb mozdulatokat sem tudta irányítani. Rengeteg különbözõ probléma, amelyek közül a legtöbbön csak empátiával tudtunk segíteni.”
„Ezután 16 éves gyerekeket edzettem. Most a világ legjobbjaival dolgozom, a legfontosabb pedig nem az, hogy gyakorlati szempontból készen állj a feladatra; a legfontosabb az, hogy az emberrel milyen kapcsolatot alakítasz ki. Természetesen szükség van a tudásanyagra, a dolgok elemzésének képességére. De mindennek a központjában a kapcsolat, az empátia áll, nem csak az egyénnel szemben, hanem a csapatban is. És ahhoz, hogy ez meglegyen a csapaton belül, mindenkinek fel kell adnia valamit. Ez nem arról szól, hogy neked és nekem a legjobb kapcsolatban kell állnunk, hanem arról, hogy a csapaton belül a legjobb legyen a kapcsolat, hiszen a csapat nyer dolgokat; nem az egyén az, aki címeket nyer.”
A csapat. Ez az a szó, amelyhez Mourinho folyamatosan visszatér. Hogy tudod hasznosítani az egyes tehetségeket a kollektív célok érdekében; hogy tudod motiválni a játékosokat, akik még 21. születésnapjukat sem töltötték be, de már többet keresnek, mint amit a szurkolók a legvadabb álmaikban elképzelnek. „Ez igaz!” – emelkedik meg Mourinho hangja. „Egykoron még azt várták a futballisták, hogy ha majd visszavonulnak, gazdagok lesznek. Most már gazdagok akarnak lenni, mielõtt lejátszák az elsõ meccsüket!”
A fociban, ahogy minden másban is, az egyéni kultusz elszabadul, de a legjobban hol máshol, mint az Aranylabda szavazáson, ahol az év legjobb játékosait szinte Oscar-díj átadói magasságokba emelik. Ahogy Mourinho is mondja, nem sok dologban ért egyet az Arsenal edzõjével, Arséne Wengerrel. (Egyébként csak „Wenger”-ként említi, szinte elcsukló hangon.)
„Viszont úgy gondolom, hogy Wenger mondott valami érdekeset; az Aranylabda ellen van, amivel úgy gondolom, igaza is van, mivel jelenleg a futball kezd a csapat helyett az egyénekre koncentrálni. Mindig az egyéni teljesítményeket nézzük, az egyéni statisztikákat, a játékost, aki többet fut. Ha te 11 km-t futottál egy meccsen én meg 9-et, akkor az már azt jelenti, hogy te jobb munkát végeztél? Lehet, hogy nem. Lehet, hogy a 9 km-em sokkal fontosabb volt, mint a te 11-ed.” Nevet.
„Számomra a labdarúgás csapatsport. Az egyéniségeket tárt karokkal fogadom, ha a csapatot akarja jobbá tenni. De értünk kell dolgoznod, nem pedig nekünk érted. Amikor a csucsjátékos megérkezik, a csapat már ott van. Nem õ az, aki azért jött, hogy felfedezze a csapatot, mint Kolombusz Amerikát. Nem, nem. Azért jössz, hogy segíts nekünk jobbá válni. Edzõként pedig minden nap ugyanazt az üzenetet kell közvetítened. Nem írásban vagy szavakkal. Ez arról szól, hogy a játékos mit lát a kapcsolatokból, a viselkedésbõl, milyen visszajelzéseket kap. Ahogy erre vagy arra a játékosra reagálsz. Az empátia ezzel vagy azzal.”
„Az egyetlen dolog, amit nem adhatsz meg egy játékosnak, az a tehetség. De meg tudod úgy dolgozni a tehetséget, hogy megértse a csapat érdekeit? Egy intelligens, nyitott srác, aki a segítségeddel jobb akar lenni? Egy független, önzõ fickó, akivel sokkal nehezebb megértetni, hogy a csapat fontosabb, mint õ? Mindegyikre volt példa az összes klubban, ahol eddig dolgoztam. Nincs sehol tökéletes csoport, de ha engem kérdeznek, hogy mi a legfontosabb dolog egy játékosban, akkor azt mondom, hogy a tehetség.”
Én azt mondom, hogy folyamatos frusztrációt eredményez és zavaróan hat, amikor fiatal futballisták megkapnak olyan lehetõséget, amirõl a szurkolók csak álmodoznak, õk pedig eltékozolják.
„Tudom.” Mourinho bólint. „De emlékezz, õk valaminek a végsõ produktumai. Volt például egy játékosom, akit nem nevezek meg, megadtam neki az esélyt, hogy az elsõ csapatban játsszon. Néhány héttel késõbb az édesapja otthagyta a munkáját, majd az édesanyja is, vele éltek, az õ életét élték, döntéseket hoztak helyette. Így nagyon nehéz.”
És mi történt a játékossal? Mourinho vállrándítása azt sejteti, hogy gyorsan vakvágányra futott az a karrier.
„Ez csak egy példa az ezer közül. Szerencsésnek kell lenniük a szüleikkel, az ügynökeikkel is. Tanulniuk kell. Volt egy játékosom, aki egyszer megjelent mellettem egy új autóval, én pedig megkérdeztem: ’Még egy? Minek? Van már házad?’ Nincs. ’Van sok pénzed a bankban?’ Nincs. Azt mondja ’nem én vettem az autót, édesapán kapta ingyen, lízingelte, én pedig aláírtam a papírokat.’ Mondtam neki, hogy ’tudod mi az a lízing?’ Azt mondja ’Ingyen van!’ Nem! Ülj le és elmagyarázom, hogy mi a lízing. Nem tudta, mert senki nem mondta el neki.”
„Amikor igazán nagy pénzhez jutottam, az a második szerzõdésem volt a Portóval 2003-ban. Harmincegynéhány éves voltam. Házas. Készen álltam rá. Ezek a srácok 16, 17, 19, 20 évesek. Fogalmuk sincs, hogy miként reagáljanak, mit tegyenek.”
„A Chelsea-nél van egy csodás osztályunk, amelyet a játékosok segítésére hoztunk létre, mi Játékos Támogató és Boldogulást Segítõ csapatnak hívjuk õket. Vannak embereik a bankoknál, akik elmagyaráznak mindent. Házat akarsz venni? Akkor válasszuk ki a megfelelõ embert, akivel a megfelelõ üzletet meg lehet kötni. A fiatal játékosok, akik az elsõ csapathoz jönnek, nem vesznek autót, az Audi támogat minket, õk adják a kocsikat. A játékosoknak ez is kell. Ez egy bonyolult világ.”
És egybõl apaszerepben találja magát?
„Ez a kötelességem!”
Mourinho és felesége, Matilde, tiniként szerettek egymásba, egy utcára egymástól nõttek fel Setúbalban. 26 éve házasok, két tinédzser gyermekük van, Matilde és José.
Mourinho elõször 2000-ben kezdett menedzserként dolgozni a Benficánál, miután tolmácsként, aztán edzõként segítette Bobby Robson munkáját a Sporting, a Porto és a Barcelona edzõi stábjában. A Benficánál mindössze három hónapig volt, a klub elnökével történt nézeteltérése után távozott az Uniao de Leiriához, majd a Portóhoz, ahol kétszer nyerte meg a portugál bajnokságot, egyszer az UEFA-kupát, egyszer pedig a Bajnokok Ligáját. Így vezetett az útja a Chelsea-hez, ahol két egymást követõ idényben is bajnok lett, megnyerte az FA-kupát, kétszer pedig a ligakupát. Az Inter edzõjeként kétszer lett olasz bajnok, majd másodszor is BL-gyõztes. 2010-ben a Real Madridhoz ment, ahol Király-kupát és spanyol bajnokságot nyert. 2013 júniusában visszatért a Chelsea-hez.
Legközelebbi barátja, elmondása szerint Rui Faria, aki a Benficánál lett segédedzõje, és aki minden klubhoz követte azóta. „Rui azt szokta mondani, hogy ’egy gyõztes edzõé a világ legjobb élete’.” Mourinho nevet. „Ez tény, mi pedig próbálkozunk. De ebben az országban olyan sok meccset kell játszani, hogy nem hagyhatod magad befolyásolni. 5-3-ra veszítek, de másnap edzésem van, két-három nap múlva pedig újabb meccsem. Nyerek 3-0-ra vagy 4-0-ra, másnap edzésem van, két-három nap múlva pedig újabb meccsem. Meg kell próbálnom elrejteni az érzelmeimet. A vereséggel és a gyõzelemmel is együtt kell élnem.”
„Nem az edzõ a legfontosabb személy egy klubnál – természetesen nem az. Folyamatosan azt mondom, hogy a szurkolók a legfontosabbak, majd a tulajdonos, harmadsorban a játékosok, majd én. De a menedzser az, akit mindenki figyel. A játékosok figyelnek, elemeznek; a reakcióidra kíváncsiak, azt akarják látni, hogy magabiztos vagy. Az emberek, akik a klubnál dolgoznak, szintén téged figyelnek, vagy pozitív, vagy negatív értelemben, de követnek. Még a szurkolók is téged figyelnek. Érezni akarják, hogy egy nagy vereség után is készen állsz a következõ napra; hogy egy nagy gyõzelem után nem szállsz el a holdra, hanem két lábbal a földön tudsz maradni. És úgy gondolom, hogy ezeket a helyzeteket jól kezelem és eredményesen próbálom az embereket a jó és a rossz között egyensúlyozni. Otthon nem vagyok ebben annyira jó, mivel jól ismernek. Nem tudok semmit elrejteni, simán elkapnak.”
Mourinho egy udvarias és kulturált ember. Nagy csodálója Fernando Pessoa írásainak, aki Portugália egyik legkedveltebb költõje. A beszélgetés során figyelmes, elõzékeny és beszédes. Nagyon más, mint a mérkõzések utáni sajtótájékoztatókon. Igazán illedelmes ember. A beszélgetés során egy bizalmas információ is kicsúszik a száján, majd gyorsan – és lényegében nem bántóan – megkér, hogy azt ne írjam meg.
Amikor megkérdezem tõle, hogy mi a legérdekesebb dolog, amivel a futball világán kívül az utóbbi idõben találkozott, akkor az éhezés elleni World Food Program keretein belüli elefántcsontparti látogatásáról beszél. „Fantasztikus élmény volt számomra, hogy megosztottam ezt a feleségemmel és a gyerekekkel.” – mondja. „Ismerjük a szegénységet, de fantasztikus volt közvetlen kapcsolatban érintkezni a valósággal. Negatív, pozitív, nehéz ezzel foglalkozni, de ugyanakkor büszkeséggel tölt el, hogy kapcsolatban állhatok velük, támogathatom a munkájukat.”
Õ és felesége támogatják többek között a setúbali Katolikus Élelmiszer-programot. „Van azonban egy alapelvünk. Nem azért csináljuk ezt, hogy az emberek tudjanak róla vagy hogy saját magunkat reklámozzuk. Azért tesszük, mert megtehetjük és mert azt akarjuk, hogy a fiunk és lányunk megértse, hogy mennyire kiváltságosak vagyunk, hogy más embereknek szükségük van a támogatásra.”
Mourinho vallásos ember, ahogy õ mondja, teljes mértékben, egyértelmûen hisz. “Minden nap imádkozom, beszélek Hozzá. Nem járok azonban templomba minden nap, sõt, hetente sem. Akkor megyek el, ha úgy érzem, hogy szükséges. Amikor Portugáliában vagyok, mindig megyek.”
Hogy miért imádkozik?
„A családomért! A gyerekeimért, a feleségemért, a szüleimért, a boldogságért és egy jó családi életért. De el kell mondanom, az igazság az, hogy soha nem megyek templomba azért, hogy a futballról beszéljek Vele. Soha!”
Jó embernek írná le magát?
„Úgy gondolom, igen. Próbálok az lenni és úgy gondolom, az vagyok. Nincsenek problémáim a családommal vagy a barátaimmal. Jó családi ember vagyok és jó barát. Próbálok olyan embereket is támogatni, akiket nem is ismerek. Szoktam-e hibázni? Igen. A szakmámban nem csak a verseny nagy, hanem az érzelmek is hevesek, valamint az emberektõl egy bizonyos viselkedésmódot kell megkövetelned. Igen, abszolút. A szakmai élet azonban csak egy része az embernek, aki valójában sokkal több ennél.”
Azt mondja, hogy mindent megtesz azért, hogy elkülönítse a szakmai és családi életét. Soha nem beszél a futballról a feleségével. „Ez nem az õ világa. Olyan klubnál lenni, amelyet szeretek. Olyan helyen lenni, amit élvezek. Olyan emberekkel dolgozni, akiket kedvelek. Tulajdonképpen ezeket a tanácsokat adja, mivel ha mindez így van, akkor az otthoni élet mindenkinek jobb lesz. Ez azonban nagyon nehéz. Még ha én el is tudom különíteni a dolgokat, õk néha nem. Amikor elveszítek egy fontos meccset, megpróbálok nyugodt arccal hazamenni, a holnapi egy újabb nap, ez pedig csak egy futballmeccs, és így tovább. De amikor hazaérkezem, õk vágnak szörnyû arcot!” – mosolyog. „Sajnálnak engem.”
„Meg kell próbálnom elrejteni az érzelmeimet. Együtt kell élnem a gyõzelemmel és a vereséggel is.”
A futballisták, ahogy a menedzserek is, hajlamosak arra, hogy a szokások emberei legyenek. Vonzódnak a hosszú, kavicsos bejáróval rendelkezõ nagy lakásokhoz, valamint a vidékies fekvéshez. Elég elmenni Alderley Edge Cheshire külvárosába, és máris elkaphatjuk a Manchester United keretének felét és az edzõjüket. Cobham lombos részén, Surrey-ben, ahol a Chelsea edzõpályája van, sûrûn laknak a csapat játékosai. Ez elárul egy különlegességet Mourinhóról, aki ehelyett úgy döntött, hogy Belgraviát választja lakóhelyéül. A családja, és elmondása szerint õ is ezt preferálja. Azt állítja, hogy Madriddal és Milánóval ellentétben Londonban egy „közel normális” életet lehet élni.
Sétálhat az utcán és „öt percen belül” találkozik egy Chelsea, egy Tottenham és egy Arsenal szurkolóval, „sõt Liverpool és United drukkerekkel is. És ezt szeretem. Máshol mindig a klubod rajongói között sétáltál. Milánó fele Inter-drukker, a másik fele az AC Milanért szorít. Madridban nagyjából 70 százalék a Real-szurkoló, a maradék 30 pedig Atlético-drukker. Portóban mindenki a Portóért szorít. Ha valaki odajön hozzám, szívesen meghallgatom. Azonban ha valaki tanítani akar a futballról, azt természetesen nem!”
“Úgy gondolom, Londonban tudják az emberek, hogy mi zavaró és mi nem az. Tudják, hogy az embereknek szükségük van térre, hogy az emberek tiszteletet érdemelnek. Ha engem zavar valaki, az soha nem angol. Az angliai emberek az éttermekben természetesen akarnak egy autogramot vagy egy szelfit, de várnak addig, míg befejezem az evést. Ha bemegyek egy boltba, várnak, nem akkor jönnek oda, amikor épp kiválasztom a zoknimat. Az utcán is ugyanezt érzem. Londonban elképzelhetetlen az, hogy valaki egy rossz eredmény miatt zavarjon meg, amikor a családoddal az utcán sétálsz. Lehetetlen! Madridban és Milánóban viszont rendszeres.”
Minden futballszurkoló – rázza fáradtan a fejét – egy edzõ, de a szörnyû tény az, hogy az emberek túl komolyan veszik a futballt. „Természetesen szenvedélyt érzek a futball iránt. De számunkra, szakemberek számára, ha ez jelent mindent, akkor bajban vagyunk. A szurkolók esete ugyanez. Portugáliában azt mondják, hogy mindent le tudsz cserélni, kivéve az édesanyádat és a futballcsapatodat. Megértem a futball kulturális, szociális és politikai erejét. De hogy lehet egy futballista a Forbes magazinban a világ 100 legbefolyásosabb embere között?” Tulajdonképpen két focista. Az elmúlt évben Cristiano Ronaldo volt a 30., míg Messi a 45. „Ez abszurd! Mi nem mentünk életeket! Tudom, hogy az emberek képesek kiugrani az ötödik emeletrõl, ha a csapatuk elveszít egy mérkõzést, de ezeknek az embereknek problémái vannak. Hogyan hasonlíthatsz össze egy futballistát vagy egy edzõt egy tudóssal, egy orvossal? Ez lehetetlen.”
Mourinho azt mondja, hogy nincs közeli barátja az angol futballban. „Néhányan kedveljük egymást, néha beszélgetünk, de nem tudok igazán közelit mondani.” Van azonban egy ember, aki iránt a csodálata határtalan: Sir Alex Ferguson.
Elõször 2004-ben találkoztak, amikor a Porto kiejtette a Manchester Untiedet a Bajnokok Ligájából. „Ekkor tapasztaltam meg egy nagy ember két arcát.” – mondja. „Az elsõ a vetélytárs, az ember, aki mindent megpróbál a gyõzelemért. Ezután felfedeztem az embert az elveivel, az ellenfél tiszteletével, a fair play szellemével. Ez nagyon fontos volt számomra.”
„Az én kultúrámban, a portugál és latin kultúrában nincs meg a második arc kultúrája. Azért vagyunk a futball világában, hogy gyõzzünk, de a magánéletben a legtöbb esetben nincs másik arcunk. Azonban amikor legyõztük a Unitedet a Bajnokok Ligájában, megismertem egy menedzser olyan csodálatos arcát, melyet én is próbálok elsajátítani. Próbálom.”
Igaz, azt kell mondani, hogy ezt az igyekezetet talán nem mindig értik meg. A melléknév, amellyel a leggyakrabban leírják Mourinhót, az a “machiavellisztikus”. (A hatalom érdekében gátlástalan, kíméletlen – a szerz. kieg.)
„Nem ilyennek látom magam.”
De vajon olvasott már Machiavellirõl?
“Igen, ismerem, természetesen. Egyetértek azzal, hogy néha bennem, a megjegyzéseimben is van egy kis Machiavelli, de semmi több annál. Egyáltalán nem.”
Minden futballedzõ legbelül egy panaszkodó: ördögi döntés, egyértelmû büntetõ volt, egyértelmûen nem volt az, balszerencsénk volt… Mourinho azonban a panaszkodást mûvészi szintre emelte. Ez nem csak arról szól, hogy a játékvezetõk ellene vannak, hanem az egész világ. Ez egy alaphelyzet, ami harcos mentalitást vált ki a csapatban, de arra is jó módszer, hogy könnyen kifogásokat találjon. A sajtótájékoztatókon, egy olyan területen, amelyet egyértelmûen ural, a legtöbb ártatlan megjegyzése egy olyan férfi benyomását keltheti, aki aláás másokat – az ellenfelét, a futballhatóságokat, a riportereket. Még a bókjainál is makacsul hátsó szándékot keresnek.
“Ez a Ferguson-dolog.” – mondta egy tapasztalt újságíró nekem. “Amikor José elkezd kedvesen viselkedni az emberekkel, az azért van, mert nem fenyegetésként tekint rájuk.”
Mourinho mélyen sértettnek tûnik, amikor ezt állítom. „Nem! Szeretem dicsérni az embereket, ha megérdemlik – más edzõket, játékosokat. Szeretem azt mondani, hogy fantasztikus bíró, különösen egy vereség után.”
Azt kell mondanom, meglep, hogy igen nagymértékben félreértik õt az emberek. Õ valójában egy a sok pókerarcú humorista közül.
Mourinho csak néz rám és nem szól semmit. Aztán az arcára szép lassan hatalmas mosoly ül ki.
Mourinho kedvencei:
Autó: Jaguar F-Type
„Sok autót vezettem már, ami hasonlóan magas minõségû és csodás stílusú volt, de semmi nem olyan, mint egy Jaguar. Az F-Type hangja és sebessége… Nincs még egy ilyen.”
Óra: Hublot King Power ’Special One’
“Én találtam ki, én terveztem meg és a cég pedig elkészítette az igényeimnek megfelelõen. Olyan színû, amit akarok, olyan anyagból van, amit akarok, a mérete és súlya pedig pont jó. A céggel terveztem. Ez az órám.”
Telefon: BlackBerry
“Szeretem. Ennyire egyszerû. Mindent tud, amire szükségem van.”
Nyaralóhely: Portugália
“Mindig jó dolog hazatérni. Az otthon az otthon, nem tudok elégszer hazalátogatni a zsúfolt futballszezon miatt.”
Étterem: Az otthonom
“A családdal mindig együtt eszünk, de persze sok éttermet szeretünk Londonban. A legjobban úgy szórakozunk, ha otthon, együtt eszünk.”