Gy. András

Madrid, tél, ködös délután. Egy ezüst színû autó érkezik, Zinedine Zidane száll ki belõle. Az ajtóhoz sétál, leveszi a sapkáját, kezet ráz, kabátját maga mellé teszi, karját lazán a kanapé háttámlájára dobja, elhelyezkedik. Az asztalon egy magazin hever. FourFourTwo, 2003 március. Valóban eltelt már egy évtized? Rohan az idõ. A francia felveszi a magazint, majd elmosolyodik. Õ van a címlapon, Figo, Ronaldo és Roberto Carlos társaságában. „Már öregebb vagyok, ráadásul kevesebb hajam is van.” – mondja nevetve.

De nem ez az egyetlen változás. Akkoriban az a Michel Salgado is a csapattársuk volt, aki az elmúlt két évben írásokat publikált a magazinban. Luis Figo elneveti magát. „Biztos nagyon elkeseredettek lehettetek! Ha-ha! Adjátok át a Gallnak az üdvözletemet!”

Akkor, 2003-ban a négy játékos egyszerre lépett a Real Madrid akkori edzõközpontjának gyepére. Most négy hatalmas felhõkarcoló áll ezen a helyen, a spanyol fõváros fölé emelkedve. A területet a klub 278 millió eurós adóssága miatt adták el. A tornyokat a helyiek csak Figo, Zidane, Ronaldo és Beckham nevekkel illetik.

A Madrid jelenleg öt percnyire tartja az edzéseit attól a helytõl, ahol Zidane most ül. A Barajas reptértõl nem messze, Valdebebasban. Õ is onnan érkezett. Jelenleg edzõnek készül, elnöki tanácsadóként dolgozik, illetve minden délután megnézi a korosztályos csapatok edzését. Azt mondja, rengeteg a tehetség.

Újra a magazinra pillant, majd elmosolyodik. „Szerencsés vagyok, hogy ezekkel a játékosokkal játszhattam,” – mondja. „Különleges focisták és remek barátok voltak. Valami egészen különlegeset élhettem át velük, a világ legjobb klubjában.”

Egy évtizeddel késõbb az FFT újra találkozni akar a régi bandával, hogy megtudja, mi a helyzet velük, hova sodorta õket az élet, illetve hogy együtt emlékezzenek a szép idõkre. Abból pedig, amilyen melegséggel és szeretettel beszélnek róla, látható, hogy valóban szép idõk voltak.

Mindnyájukkal találkozni egy egész világot felölelõ hajsza volt – Roberto Carlos esetében ezt szó szerint kell érteni. A vele lezajlott beszélgetés helyszínének Oroszországot terveztük, majd Brazíliát. Aztán Spanyolországot, majd Görögországot. Végül Madrid lett belõle, de elõször úgy volt, hogy a lakásán találkozunk, majd végül egy hotelben kötöttünk ki. Közben millió változtatás, kifogás; még egy fürdõkádba esett SIM kártya is hátráltatott minket. A korábbi csapattársak mind nevetnek, amikor hallják, hogy õ az utolsó a listán. A hajsza, amolyan Benny Hill stílusban zajlik. „Ez olyan Robertós.” Mindig õt volt a legnehezebb elcsípni, akár a pályán, akár a pályán kívül.

Az pedig elmond valamit a négyük madridi kötõdésérõl, hogy végül hármukkal a spanyol fõvárosban, korábbi sikereik helyszínén tudtunk találkozni, annak ellenére, hogy egyikük sem spanyol. Az éghajlat nem rossz, ami Zidane szerint segít, illetve szereti a spanyol emberek mentalitását is. Nyitottak, boldogok, tele vannak élettel. Figo és Zidane még mindig Madridban élnek, Roberto Carlosnak pedig van itt egy háza. Õ egyébként ott volt a legutóbbi El Clásicón is, és még most is a jól bevált éttermében eszik, ahogy mindig, illetve imádja a spanyol sonkát, még akkor is, ha most épp az Anzsi csapatánál dolgozik. A szurkolók számára még most is példakép, amiért õ is rendkívül hálás.

Aztán ott van Ronaldo, egy Kensington hotelben ücsörögve, nyugodtan és bájosan, mint mindig, néha pedig egészen viccesen. Épp egy kínai útra készül. „Golfozni fogok Michael Phelpsszel és Yao Minggel.” – mondja nevetve. Ez is egy újabb jele annak, hogy mennyire nagy sztárok is voltak a galaktikusok. Vagyis annak, hogy még mindig mekkora sztárok. Hamar feladod az általuk kiosztott autogramok számolását, amikor pedig az interjú után kisétál az elõtérbe, csak annyit hallasz: „Édes Istenem!”

Tehát milyen volt? „Csodálatos,” – mondja Ronaldo. „Nagyszerû idõszak volt számomra,” – teszi hozzá Roberto Carlos. „Szép emlékek,” – kezdi Figo. Majd folytatja: „Pompás idõszak volt az. Amikor a borítóra nézek, a jó hangulatra, a tehetségekre, barátságokra gondolok. Nézz csak ránk, mind nevetünk.”

Valóban így van. Felipe, a fotós egy pillanatra meg tudta õket állítani. Szokás szerint Ronaldo volt a vezér. „Õrült”, ahogy McManaman hívta annak idején. „Ami igazán megmarad, az a barátság,” – mondja Figo, „még akkor is, ha a világ másik végére kerülsz.”

Õ és Zidane még mindig találkozgatnak Madridban; közel élnek egymáshoz, a feleségeik pedig jó barátnõk. Együtt mennek az edzõterembe (bár Zidane megjegyzi, hogy õ már régen járt ott). Roberto Carlos Ronaldót egyszerûen a testvérének nevezi.

Ronaldo: „Zizou és én az elmúlt tíz évben mindig megrendeztük a jótékonysági mérkõzésünket. Amikor Madridban vagyok, mindig meglátogatom a klubot: számomra ez az idõszak egy csodálatos történet megélése volt, aminek még most sincs vége.” Roberto Carlost nehezebb utolérni, nem csak az FFT-nek, nekik is. Mindig elfelejt valamit, mindig leragad valahol, nem válaszol a hívásokra. De nem bánják a barátai. „Robi” már csak ilyen. „Jól éreztük magunkat, a csapatunk pedig egy korszakot jelentett. Olyanok voltunk, mint a Beatles – hihetetlen volt.” – mondja Figo.

Talán még sosem volt olyan csapat, mint ez. Már ott játszott Raúl, Roberto Carlos és Hierro is. Iker Casillas egy feltörekvõ kapus volt, akin a megfigyelõk már látták, nagy játékos lesz. Az a pillanat, amit Roberto Carlos a galaktikus-éra (és a Casillas-éra) elõtti idõkbõl felidéz, a klub hetedik BEK/Bajnokok Ligája gyõzelme, 1998-ban. „A Juventus ellen játszottunk, és õk voltak az egyértelmû esélyesek” – mondja Carlos. „Nagyon különleges volt, hiszen az emberek már idegesen várták a régi dicsõség visszatérését, az újabb sikert 32 év után. Ma ez már másképp van: mostanság a Madrid a legelõkelõbb címekért küzd, ez magától értetõdõ dolog. Akkor volt egy fordulópont.”

Újabb BL siker következett 2000-ben, ahol Fernando Morientes, Steve McManaman, és Raúl gólt szerzett a döntõben a Valencia ellen. Azonban küszöbön állt valami még nagyobb dolog.

Nyáron Florentino Pérez nyerte meg az elnökválasztást, és nekilátott a változtatásoknak. Nyaranta leigazolt egy szupersztárt. Minden nyáron. A már addig is kivételes csapat szinte hihetetlenné vált – a Föld legóriásibb show-jává. Olyan volt, mintha valaki cheatelt volna a Football Managerben, és összegyûjtötte volna a világ legkiválóbb játékosait: képtelenül tehetségesek, hihetetlenül híresek. Mikor Hierro azt nyilatkozta az FFT-nek, hogy a világ tíz legjobb játékosa közül náluk van öt, nem hazudott.

„A világ legjobb játékosainak a Real Madridnál kell játszaniuk” – mondta Florentino Pérez. A nagy részük így is tett. Akkoriban a Madridnál volt az a hat focista, aki a megelõzõ hat évben elnyerte a FIFA Év Játékosa-címet. Még sosem volt ilyen monopóliuma senkinek a piacon, egy olyan csapat sem, aki ennyi játékost tud megvenni a legjobbak közül.

Ha abból az idõszakból egy Dream Teamet állítasz össze, biztos, hogy a fele a Real Madridból fog kikerülni. Tulajdonképpen valami ilyesmi történt – mikor a Madrid 2002-ben az alapítás centenáriumát ünnepelte, egy világválogatottat sorakoztattak fel a Bernabéuban. Valószínûleg õk voltak a bolygó legjobb játékosai, akiket a legjobb klubokból válogattak ki, de új otthonukhoz egyik sem volt mérhetõ. A kezdõrúgást megelõzõen Placido Domingo énekelte el a klub himnuszát. A csapat meglátogatta a pápát, volt az ENSZ-nél, majd Spanyolország királyánál. Magic Johnson játszott a kosárcsapatukban. Ezek az emberek is legalább annyira kapcsolatba akartak kerülni a késõbb galaktikusokként emlegetett játékosokkal, mint azok velük.

Lehetetlen volt nem észrevenni az izgatottságot, azt az érzést, hogy valami különlegesnek a kellõs közepén van az ember. Az edzéseken kezek százai nyúltak át a kordonon, hogy megérinthessék a játékosokat. A rajongók sikítoztak, veszettül akartak egy autogramot vagy fényképet. Olyanok voltak, mint a Beatles. „Igen” – helyesel Figo. „Hihetetlen volt. Hihetetlenül fel volt fújva az egész. Mint valami divatirányzat.”

„A Madrid tett engem világhírûvé” – teszi hozzá Roberto Carlos. „Ez nem mindig volt jó dolog: mindenfelõl éreztük a nyomást, mindenki figyelemmel kísért minket, de többnyire azért örömteli volt. Egy szokásos esti kimenõ? Alapvetõen egymás lakásait jártuk végig.” – mosolyog a brazil. „Mindenféle diszkót összehoztunk otthon. Igazából szórakozni akartunk, de ez bonyolult lett volna nyilvános helyen, paparazzik és érdekemberek között. Persze voltak velünk nõk is – a nagy részünk egyedülálló volt. Jól akartuk érezni magunkat, de még jobban szerettünk a Real Madridért játszani, szóval nem vittük túlzásba.”

A pályán is jól szórakoztak. Salgado így emlékszik: „Talán inkább mûködtünk csapatként ezt megelõzõen, de volt valami abban akkoriban, ahogy a pályára léptél és azt gondoltad: vajon mivel rukkol elõ a klub legközelebb?”

„Nagyon élveztem, mikor ebben a csapatban játszottam” – mondja Zidane. „Az ellenfél rúghatott kettõt, hármat… ma talán azt mondanád: veszíteni fogunk. De mi nem ezt tettük. No pasa nada. (azaz ’Nem történt semmi’ – a szerk.). Lõttek kettõt? Akkor mi hármat fogunk. Remek volt.”

Roberto Carlos egyszerûen fogalmaz: „Olyanok voltunk együtt a pályán, mint a gyerekek, csak jól éreztük magunkat.” És persze a rajongóknak is örömet okoztak. „Kedvelem a szurkolókat. Tegnap este ott voltam a Clásicón, és azt mondták, térjek vissza, és többször látogassak el ide – annak ellenére, hogy én mindig itt vagyok!”

Roberto Carlos megpróbálja jellemezni magát védõként: „Közel sem voltam olyan látványos, mint ezek a fickók”, de azért megjegyzi, hogy „egy ilyen támadó csapatnak nagy szüksége volt egy gyors, jó állóképességû védekezõ játékosra”, szerepét továbbá a „stabil” és „hasznos” jelzõkkel illette. Persze van ebben egy kis csúsztatás: olyan balbekk volt, aki mindenütt játszott, csak hátul nem. És hogy nem volt látványos? Ugyan, kérem. Egy szörnyeteg volt, aki végighajtott a pályán, dagadó combizmokkal, és gyakorlatilag szétszakította a labdát, akárhányszor lövéssel próbálkozott. McManaman azon viccelõdött, hogy Roberto Carlos „deformált”. Tulajdonképpen ez nem teljesen alaptalan. „Mindig is izmos voltam” – meséli a brazil – „De a Madridban még nagyobbra nõttek, hiszen itt még nagyobb sebességre és még több erõre volt szükségem. Onnantól kezdve speciális nadrágokat hordtam. Elõtte csak megnéztem a méretet, aztán reméltem, hogy jó lesz!”

De nem õ volt a sztár, legalábbis nem az egyetlen. Mindenki egyetért abban, hogy ki volt a legnagyobb tehetség köztük. Vagyis majdnem mindenki. „Csak Zidane mondja azt, hogy nem Zidane volt a legjobb” – mondja Roberto Carlos – „Vicces, hiszen õ volt az egyetlen ember, aki nem gondolta azt, hogy õ a generációja legtehetségesebb játékosa.” Akárhányszor Beckhamet a franciáról kérdezik, tiszteletteljes hallgatás elõzi meg a választ: „Zidane volt a legjobb.” Ronaldo is egyetért: „Ez nem kétséges. Neki minden olyan könnyen ment. Hihetetlenül tudott irányítani. Õ volt a legjobb játékos, akivel játszottam.”

Az érzés kölcsönös és Roberto Carlosnak igaza van: „Ronaldo volt a legtehetségesebb.” – mondja Zidane. „Ronaldo? Neki még edzenie sem kellett, a gazember.” – nevet Figo, teljesen lerombolva Roberto Carlos diplomatikus ragaszkodását ahhoz, hogy nem lehetsz elég jó, ha kicsit is lazán viselkedsz. „Õ annyira jó volt, hogy nem kellett aggódnia.”

„Néhanapján nem edzett túl fényesen, de az a helyzet, hogy Ronaldo annyira jó játékos és ember volt, hogy a végén nem is bánta senki.” – helyesel Zidane. „Emlékszem, mikor egyszer otthon játszottunk, eljött az elnök is néhány fontos politikussal és azt mondta: 'Ronnie, tudnál kicsit többet futni?' – mire õ: 'Azért fizet engem, hogy gólt rúgjak, nem azért, hogy fussak.' Szóval kimegy a pályára és gólt lõ. Csak Ronnie tudja ezt megtenni és õ az egyetlen, aki ezt merte volna mondani az elnöknek. Annyira szerethetõ volt és ez jó dolog. Ha ezt a történetet akkoriban elmeséltük volna, nagy bonyodalmat okozott volna, de így visszatekintve pont ez volt az, ami a Madridot csodálatossá tette: a természetesség.”

Ezt még most is érezhetjük. Semmi színjáték nincs Ronaldóval kapcsolatban, annyira természetes, õszinte és kifejezetten szerethetõ. Figo kihangsúlyozta, hogy Ronaldo intelligens. Mindenképp van valami az ostoba vigyor mögött: remekül beszél angolul és bebizonyította, hogy jó üzletember. Nagyon büszke, néha elszántabb, mint amilyennek látszik. De mindig is volt valami gyermeki vele kapcsolatban: a hamisítatlan játékélvezet. „Minden napot megélt.” – mondja Figo. McManaman a csapat bohócaként jellemezte.

„A bohóc?” – nevet Ronaldo – „Hmm…hagyom, hogy Michel írjon nektek errõl. De van egy sztori, amit el kell mondanom a golf társammal, Maccával kapcsolatban. Mikor elõször nyertük meg a bajnokságot (2003) mindenki együtt ünnepelt. Ettünk-ittunk, táncoltunk. Másnap reggel 9-re ott kellett lennünk a városházán, egy nagyon hivatalos eseményen, hogy megünnepeljük a sikert. Mindenki ott volt…”

Na jó, majdnem mindenki. Ronaldo elõkészíti a csattanót: „Találd ki, melyik két játékos volt az, aki nem jelent meg” – nevet fel. „Még mindig odakint ünnepeltünk.”

Az edzõ akkoriban természetesen Vicente del Bosque volt. Az õ feladata az volt, hogy megteremtse a természetes hangulatot, hogy megtartsa az egyensúlyt. Egy mûködõképes csapatot kellett építenie.

Folytatása következik…