KK

Napjaink szenzációhajhászása közepette – melyek során a legújabb sztorik nyaktörő sebességgel váltják egymást, a témák pedig követhetetlenül röpködnek körülöttünk – nehéz tényleg észrevenni és méltányolni az igazi tehetségeket, a jövő nagy csillagait.

Az emberek változatlanul elvesznek a média ködében. Nehéz igazán kitűnni a kavargó sokaságból úgy, hogy az emberek megjegyezzék a nevedet a sorakozó tehetségek ezrei közül. De mégis vannak ilyen játékosok, akik bár igen ritka árucikkek a mai „piacon”, mégis számtalan ragyogó tulajdonságukról tesznek tanúbizonyságot az idők során. Megnyerőek, elbűvölőek, rémisztő hatásuk van az emberekre. A futball erejével hatnak ránk.

Néhányan közülük a nagyszerűség határán táncolnak csak. Mások csupán ígéretek maradnak. Csak a kiválasztottak szűk rétege juthat fel a legnagyobb szintre. Ilyen játékos volt Raúl González Blanco, egy futballista, aki túllépett a saját határain, és nem úgy vonult be a történelemkönyvekbe, hogy „jó játékos volt”, hanem úgy, mint egy játékos, aki egyike volt azon keveseknek a földön, akiket minden halandó ember tisztelt.

Karrierjét az Atlético Madridnál kezdte, mint egy ügyes, szemtelen kis suhanc a kilencvenes évek elején. A „Matracosokat” akkor hagyta ott, amikor azt a furcsa döntést hozták a csapatnál, hogy bezárják a klub ifiakadémiáját.

Nem is telt sok időbe, pár év múlva már az egyik legnagyobb tehetségként emlegették – csak éppen a városi riválisnál, a Real Madridnál, akik gyorsan lecsaptak az ifjoncra. Akkor még talán nem is tudták, hogy a klub egyik jövendőbeli élő legendája az, aki csatlakozott hozzájuk. De ezelőtt a csodálatos út előtt még megjárta a Real akadémiáját is. Újabb bizonyítéka nagyszerűségének, hogy mindössze pár rövidke hónap alatt „ki is nőtte” az utánpótlás-csapatot, és átkerült a felnőttek közé.

1994. október 29. Ez volt az a bizonyos nap, amikor Raúl először öltötte magára a habfehér mezt a Real Zaragoza ellen, és bár nem sikerült feliratkoznia a gólszerzők közé, a következő hosszú évek során számtalan alkalommal bizonyította, hogy méltó rá, hogy a valaha élt egyik legnagyobb góllövőként emlegessék majd. 740 mérkőzés és 323 gól. Ez az, amit adott a szurkolóknak, egy olyan rekord, amit sokáig megdönthetetlennek hittek. A valaha volt legeredményesebb játékos volt a Real Madrid történelmében, egészen a másik „fanatikus góllövő”, Cristiano Ronaldo megérkezéséig, aki minden elképzelhető rekordot újraírt.

Sokszor említik meg, hogy Ronaldo rövidebb idő alatt érte el azt a bizonyos 323 gólt, de amellett se menjünk el szó nélkül, hogy mit tett le az asztalra „Madrid angyala” azokon az éveken keresztül, amíg elérte ezt a számot.

Ami viszont ezzel kapcsolatban nincs eléggé nagy hatással az emberekre, az az a tény, hogy Raúl rekordja eleve hatalmas kihívás volt, még napjaink egyik legkiválóbb játékosának is. Ezt sokszor elfelejtjük, pedig az mutatja meg igazán, mekkora játékos volt Raúl, hogy mekkora akadályt állított az eljövendő nemzedékeknek.

Mennyei becenevének („Madrid angyala”), földöntúli teljesítményének köszönhetően nevezhetjük akár varázslónak is. Kiegyensúlyozottságával kitűnt a tömegből, ügyességével és tudásával a „ragyagó játékos” feliratú szobrot is róla mintázhatnák. Spanyol fővárosbeli tartózkodása alatt 16 trófeát zsebelt be (mondhatjuk azt is, hogy a 16 Realban töltött éve mindegyikében nyert egyet), köztük három BL-serleget, nem megfeledkezve a hat bajnoki címéről és az UEFA-Szuperkupájáról sem. A nyom, amit a klub történelmében hagyott, olyan mély, hogy a csapat szurkolói talán még évszázadokig emlékezni fognak a hatására és sikereire.

Nem mondhatjuk, hogy egész életét Madridban töltötte, hiszen karrierje vége felé más csapatokban is megfordult, úgy, mint a Schalke, az Al Sadd, vagy a New York Cosmos. Mégis határozottan állíthatjuk, hogy a legsikeresebb időszakát a Reallal élte meg, az a 16 év, amit ott töltött, megannyi riválist szomorított el, és megannyi Real-szurkolót tett egy emberként Raúl csodálójává.

Jorge Valdano mondta róla: „Ha írnánk egy listát Raúl tulajdonságairól, akkor az egy az egyben a Real Madrid értékeit tükrözné vissza. Ő a mi korunk Di Stéfanója. Ő az az ember, aki egy személyben megtestesíti a Real Madridot.”

A vonzódása a Madridhoz, és a rajongók iránta való imádata egy kölcsönös szerződés volt, amelyet mindkét fél örökre megpecsételt már az elején, amikor Raúl elsőként volt kezdő a Realban. A gólja az Atlético ellen, a rivális ellen, amelynek stadionját egykor az otthonának nevezte, amivel bemutatkozott a madridistáknak, ez volt az a pecsét, ami örökre összefűzte a Real Madridot, Raúlt és a szurkolókat. Ennek volt köszönhető, hogy az eleinte fenntartásokkal fogadott, atléticós múlttal rendelkező srácot szívből jövő tapssal búcsúztatták, amikor lecserélték azon a meccsen. Raúl Gonzálezt tárt karokkal fogadták a szurkolók, annak ellenére, hogy a riválistól jött – ez az, ami mindent elmond róla.

Mondhatnánk, hogy a többi már történelem. mégsem mehet el az ember szó nélkül amellett a képessége mellett, ahogy a gólokat zsákszámra rúgta. Nem felejthetjük el sosem, hogy milyen halálosak voltak a befejezései, mennyire éhes volt mindig a győzelemre, milyen tiszta szívből szerette a klubot, annak szurkolóit, és milyen emblematikus alakja is volt ő kora Real Madridjának.

Nem volt celebfocista. Nem volt színházi fellépő sem. Mégis milliókat szórakoztatott a játékával. Mint minden hatalmas játékos, ő is tökéletesen ötvözte az őrületes cseleket a tervszerű, tudatos megmozdulásokkal.

Sokszor mutogathatta volna a Santiago Bernabéunak milyen könnyed eleganciával képes kezelni bármit. Henceghetett volna, ellenségesen viselkedhetett volna az aktuális ellenféllel. De egyiket sem tette. A képességeit mindig akkor használta fel, amikor szükség volt rá. Okosan cselekedett, ha pedig önzetlenségre volt szükség, akkor önzetlen volt. Tarthatott volna bemutatót a kameráknak, sarkalgathatott volna feleslegesen, csak hogy csillogtathassa tudását minden meccsen, de ő nem ilyen volt. Intelligens volt inkább, és mindig úgy cselekedett, hogy az a csapat hasznára váljék. A fáradozása kifizetődő volt. Ma már a klub ikonja, nevét minden madridista ismeri, amiket pedig másfél évtizeden keresztül a klubért tett, azokat soha senki nem fogja elfelejteni.

Az a természetes magabiztosság, ami minden nagy klubban játszó futballistában megvan, sokszor balul sülhet el, és nem feltétlen segíti a játékost. Főleg akkor, ha ez a gigaklub a Real Madrid, ahol a szurkolók bizalmát hírhedten nehéz elnyerni. Raúl mindezzel ellentétben a hatalmas nyomást extra motivációként használta fel. A saját tulajdonságait és a klub értékeit tökéletesen összhangba hozta, mindemellett a szurkolók várakozásait is tökéletesen kielégítette.

Minden magasztossága és nagyszerűsége megvolt még abban is, ahogyan egyszerűen csak bekotorta a labdát a hálóba. Ez is őt jellemezte, ahogyan az elvesztett labdákért való rohanás, a villámgyors reakciók és a milliószor látott gyűrűcsók is, amelyek mind-mind további rajongásra késztették a szurkolókat.

A focija fenséges és minőségi volt, ez pedig a nagy európai csapatnál irigységet szült. Mindig ott volt benne a magabiztosság, és ha valami extra trükköt kellett előhúzni a zsákból, akkor sem vallott kudarcot. Kiváló futások, tökéletesen időzített gyorsulások, nagyszerű betörések a tizenhatoson belülre. A helyezkedése mindig pontos, tudatos volt, a társak gondolatait előre látta, de sosem volt szüksége rá, hogy minden percben kiszolgálja valaki – megvolt hozzá a képessége, hogy önmaga teremtsen életveszélyes helyzeteket.

Christoph Metzelder Mr. Bajnokok Ligájának hívta, annak ellenére, hogy számos más, magasra értékelt versenysorozatban is bizonyított. A spanyol legenda neve egybeforrt a sorozattal, és a világklasszis jelzővel is. Jogosan, hiszen mindössze a harmadik nemzetközi meccse volt, ahol már mesterhármast jegyzett (a Ferencváros ellen). Ez már önmagában is csodálatos teljesítmény volt, a világklasszis jelzőt kiérdemlendő tesszük csak hozzá, hogy ezzel ő lett a legfiatalabb mesterhérmast szerző játékos a sorozat történetében. Ez volt annak az útnak a kezdete, amelynek során ő lett a Bajnokok Ligája legeredményesebb góllövője is. 71 gólt termelt végül összesen – 66-ot a Madrid színeiben -, kétszer volt a sorozat gólkirálya, és ő lett az első olyan játékos a Bajnokok Ligája 1992-es (újra)indítása óta, aki két egymást követő kiírásban tudott gólkirály lenni.

Az öröksége pedig tovább él, egészen a mai napig. Bár az örökös góllövőlistán már csak harmadik helyen áll, még mindig ő volt eredményes a legtöbb egymást követő kiírásban, 53 csoportkörbeli gólja pedig szintén megdöntetlen rekord. Emellett még azt is elmondhatja magáról, hogy ő volt az első játékos, aki két különböző döntőben is eredményes tudott lenni.

Egy igazi úttörő volt. Egy fény, amely mindenkit vezetett, egy játékos, aki a kapu előtt kíméletlen volt, egy kiváló ember, aki később csapatkapitányként mutatott példát csapattársainak. Lehet, hogy a 16 trófeájának csupán töredékét szerezte 2003-as kapitánykodása kezdete után, mégis van, ami még a címeknél is fontosabb. A kitartás, az ösztönzésre való képesség, a hamisítatlan akaraterő, amely ahhoz kellett, hogy szezonról szezonra jobb legyen a klubért, ahol végül legendává vált, az egyik legnagyobb játékossá a történelemben.

Ő volt az emlékeztető, a példa, az ellentmondás mindazoknak, akik kritizálták a „galaktikus” érát. Ő volt a legjobb még akkor is.  Florentino Pérez érkezésével talán veszélybe kerülhetett volna Raúl helye, de ő mégis „a bútorzat része maradt” még akkor is, amikor magas profitot ígérő nevek érkeztek mellé. Ronaldo, Luís Figo és David Beckham voltak az újonnan vásárolt extravagáns bútorok, akik veszélyeztették a régi, kényelmes, és talán kissé kopottas karosszék helyét a szobában. Híres arcok jöttek és mentek, klubpolitika változott, trófeákat nyertek meg vagy veszítettek el, de egyvalami változatlan maradt: a csapat kapitányának elhivatottsága, példaértékű hozzáállása és fenségesnek is beillő hatása. Jóval a Galaktikusok, a Tizedik, Cristiano Ronaldo és az edzői instabilitás problémája előtt csak ő volt még. Ő jelentette az egyensúlyt, a madridista szívet a klubnál. A nehéz időszakok alatt is csak arra koncentrált, hogy miként segítheti szeretett klubját. Trófeákat szerzett a vitrinekbe, és tette mindezt megállíthatatlan elszántsággal, minden válogatottbeli sikertelensége ellenére is.

A nemzetközi karrierje miatt minden bizonnyal örökre keserédes íz lesz a szájában, hiszen a spanyolok világraszóló menetelése éppen azután kezdődött meg, hogy ő visszavonult a válogatottól. Mégis a 102 válogatottbeli meccsen szerzett 44 gólja azt jelzi, kivételes tehetsége megkérdőjelezhetetlen. A neve természetesen a tíz legtöbbször pályára lépő játékos között is ott van többek között Iniesta, Torres, Zubizarreta, Ramos, Xavi, vagy éppen Iker Casillas mellett.

Összességében nézve, a világ nagy sportolóit az örökségük alapján ítélik meg, az alapján, hogy milyen nyomot hagytak a sportágukban. A karrier egy hosszú út, a visszavonulás pedig az út vége. Sokszor pedig csak akkor eszmélünk rá, hogy minek voltunk a szemtanúi, amikor az útnak vége, amikor a konfettizés és az ünneplés végül abbamarad. A világ futballistái mind egy hatalmas asztalnál ülnek. Vannak, akik leülnek, aztán felállnak és távoznak, úgy, hogy senki nem veszi észre őket. És vannak, akiknek a helyét mindenki örökre megjegyzi. Raúl González helyére mindenki emlékszik és emlékezni fog.

Igen, Ronaldo és Lionel Messi kétségkívül sok mindenben felülmúlták őt földönkívüli tehetségükkel. De Raúl más játékos volt, különböző adottságokkal, aki megérdemli, hogy mindig ott legyen a neve a valaha élt legnagyobb játékosok között.