Diego Llorente: Zidane tudja, milyen a Realban játszani, ezért a játékosok tisztelik
A jelenleg a Rayo Vallecanónál kölcsönben focizó középső védő azonnal kijelenti: „A legelejétől látszani fog az intenzitás a csapaton.”
„Tavaly megkaptam az lehetőséget, hogy távozzak a Castillától” – folytatja a huszonkét éves játékos. – „De amikor hallottam, hogy Zidane lesz az edzőnk, azonnal a maradás mellett döntöttem. Nem mindennap tanulhat az ember egy igazi legendától, a jelenléte pedig a legelejétől felvillanyozott mindenkit a csapatnál.”
Egyként azon kiváltságosak közül, akiket a francia legenda edzett, talán sok mindenkinél jobban meg tudja jósolni, hogy Zidane jövője hogyan alakul majd a Real nagycsapatánál.
„Mindig támadó játékot játszatott velünk, letámadtuk az ellenfelet, amikor nem volt nálunk a labda; annyi időt töltöttünk a térfelükön, amennyit csak tudtunk. Természetesen a taktika mindig az ellenféltől függött, nem mindig ugyanaz volt.”
Llorente, aki a Castilla csapatkapitány-helyettese volt, és harmincegy mérkőzésen lépett pályára Zizou regnálása alatt, azt állítja a franciáról, hogy mindenre kiterjedő tehetsége van az edzősködés terén. „Az egyéni dolgainkat is jól kezeli, és a csapat taktikáját is. Ha a játékosnak van szüksége javulásra, neki mondja el, ha pedig a csapatnak kell fejlődni, mindenkihez beszél. Mindig megköveteli az intenzitást, függetlenül attól, hogy mi áll az eredményjelzőn. Ha valami nem úgy történt, ahogy szerette volna, mindig azt mondta nekünk: ’Ez nem méltó egy olyan csapathoz, mint a Real Madrid.’”
Majd rátér arra, hogy Zidane hogyan kezelte a játékosokat. „Soha nem ütötte bele az orrát a magánéletünkbe, de amiről úgy látta, hogy kihatással lehet a pályán mutatott teljesítményünkre, arra figyelt ő is és az edzői stáb is. Az étrend, a fizikai felkészülés, az egészség nagyon fontos volt. Nem kérdés, mindig figyelt a játékosokra."
Az a tény, hogy Zidane kiemelkedő képességű futballista volt, Llorente szerint szintén segítette őket. „Az emberek azt mondják, hogy nincs edzői tapasztalata, de ez nem is számít, hiszen Zidane-ról beszélünk. Lehet, hogy nincs annyi tapasztalata edzőként, de egy játékosnak nagyon fontos, hogy olyan trénere legyen, aki rengeteg mindenen ment keresztül, és aki megérti őt. Azt hiszem, ezt látni fogjuk a Real Madridnál a jövőben.”
Kiegészítve a fentieket, még hozzáteszi: „Néha volt egy kis időnk lazítani edzés után, így egyikünk megkérdezte a 2006-os VB-döntőben lőtt Panenkájáról. Nem félt-e, hogy kihagyja? A válasza fantasztikus volt. Azt mondta, hogy nem volt ideges, mert rengeteg idő hátra volt még a meccsből, és ha ki is hagyja, lett volna még idejük megfordítani az állást. Ez a hidegfejűség és gondolkodásmód, amit tőle tanultunk.”
Hogy fog tehát teljesíteni a francia legenda edzőként? Képes lesz-e edzőként is meghódítani a Bernabéut? Llorente megkísérli a választ: „Megvan minden tudása a fociról. Tudja, mit jelent a Real Madridban játszani, tudja, miről szól ez a klub. Ezt pedig minden játékos értékeli. Emellett pedig egy igazán tiszteletreméltó ember, a játékosok mind mögötte fognak állni. Minden rendben lesz.”
Cristianónak ismét magára kell találnia a nagy csapatok ellen
A harmincegyedik életévét holnap betöltő portugál mesterhármassal segítette 6-0-ás győzelemhez a Zinedine Zidane vezette csapatot a katalánok ellen. Góljainak száma így a bajnokságban elérte a tizenkilencet, ami eggyel több, mint ahányszor Karim Benzema betalált. Ismét egyre többször hallania kérdést: vajon mire lesz képes a nagyobb csapatok ellen?
A hétvégi mesterhármasa mindenképpen különleges volt. Mondhatjuk, hogy meglőtte a tökéletes hármast – egy gólt jobb lábbal, egyet ballal, egyet pedig fejjel szerzett. A szezonban pedig már nyolcadszor zörgette meg az Espanyol hálóját, az őszi 6-0-s győzelemkor szerzett öt gólja pedig egyenesen lenyűgöző jelenség volt.
Mindezeket figyelembe véve kiszámolhatjuk, hogy Ronaldo ebben a szezonban a góljainak 89,4 %-át a spanyol bajnoki tabella második felében lévő csapat ellen szerezte. A portugál támadó tizenhárom olyan meccsen szerepelt, amikor az alsó tízesből játszott valakivel csapata, ezeken a meccseken pedig tizenhét gólt számlál.
Ez a statisztika tetszhet mind Ronaldónak, mind a Madrid szurkolóinak, de ha az első tíz elleni teljesítményét nézzük, ebben az idényben korántsem ilyen fantasztikusak a mutatói. Kilenc top tízes csapat elleni meccsen csupán két gólja van, két győztes meccsről, a Celta Vigo (1-2) és az Eibar (0-2) ellen.
Ha a Bajnokok Ligájára is vetünk egy pillantást, a kritizálók további célpontokat találhatnak. Ronaldo a hat csoportmeccsen tizenegyszer szomorította az ellenfelet, de ebből hat gólt a papíron leggyengébb Malmö elleni két meccsen szerzett. A fentiekből pedig egy újabb érdekes számot kapunk: Ronaldo a szezonban szerzett összes góljának 46,6 %-át a Malmö és az Espanyol ellen lőtte.
A „nagy hatos” (Barcelona, Atlético Madrid, Villarreal, Athletic Bilbao, Sevilla és Valencia) ellen a portugál ász az aktuális idényben egyszer sem talált be, a habfehér alakulat pedig az ezeken a meccseken megszerezhető tizennyolc pontból csupán ötöt szedett össze.
Bár a Rafa Benítez állását megpecsételő Valencia elleni 2-2-es meccsen kiosztott egy gólpasszt, ez "csak" egy gólpassz marad. Még ha kemény szavaknak is tűnik, joggal állíthatjuk, hogy Ronaldo csődöt mondott az összes olyan meccsen ebben a szezonban, amik igazán fontosak voltak.
Természetesen nem viheti el egyedül a balhét, a felelősség másokra is hárul. Másoknak is közre kellett játszaniuk a csapat vesszőfutásában, hiszen a Madridról korántsem állíthatjuk, hogy egy emberből álló csapat lenne. Bár a legnagyobb sztár kétségkívül Ronaldo, a csapata nem lehet folyamatos kudarcra ítélve, amikor olyan nevek fociznak még mellette, mint Karim Benzema, Gareth Bale, Luka Modric, Isco és James Rodríguez, akiknek a képességeivel mindenki tisztában van.
Talán mondhatjuk, hogy Ronaldo formája kihatással volt a csapatra. Nyilvánvaló, hogy a pályán és azon kívül is ő a vezér, annak ellenére, hogy a kapitányi karszalag nem az ő karján van. Láthatjuk, hogy ha neki nincs jó napja, az valahogy hatással van a többiekre, hiszen egy alulteljesítő Ronaldót még a csapattársaknak sem lehet jó érzés látni.
A madridisták aggodalma jogos és érthető, mindannyian látjuk, hogy ami a kis csapatok ellen megy, az a fontosabb meccseken most valamiért nem akar összejönni. Természetesen könnyebb a kisebb csapatok ellen betalálni, ez érthető, márpedig ahhoz, hogy egy újabb Pichichit gyűjtsön be, nincs is másra szüksége, mint a gyengébb védelmű csapatok hálóját terhelni góljaival. Egy Barcelona vagy egy Atlético ellen ez nyilvánvalóan nehezebb.
A „nagycsapatfóbia” pedig korántsem újkeletű. Ronaldo korábban is rendre megkapta (bár általában csak az ellentábor szurkolóitól), hogy a kisebb csapatok ellen lövi a sok gólját, de akkoriban mindig elhallgattatta a kritikusait egy-egy nagyobb kaliberű góllal. Hozhatjuk példának az El Clásicókat, vagy pontosabban azt a bizonyos Valenciában rendezett kupadöntőt, amikor hosszú évek után az ő szenzációs fejese jelentette a Madridnak a Király-kupa újbóli elhódítását. Betalált a BL-döntőben is (bár a meccs már eldőlt, mikor tizenegyesből gólt szerzett), és ugyanabban a kiírásban korábban a Bayern München elleni elődöntőben is. Mesterhármasokat lőtt derbiken, és csillogott az európai porondon.
Most pedig ugyanezt a választ kéne megadnia a kritikusoknak. A hónap végén már itt is a kínálkozó alkalom az Atlético Madrid elleni városi derbin, amit a Santiago Bernabéuban rendeznek majd. A meccs remélhetőleg Ronaldo valós formájáról, és a Real Madrid bajnoki esélyeiről is képet fest majd, ezután pedig jönnek az AS Roma elleni nyolcaddöntők, majd pedig a barcelonai El Clásico.
Tavaly ilyenkor Cristiano már betalált a Barcelona elleni győztes meccsen, az Atlético ellenében, lőtt egy gólt a Villarrealnak, és egy-egy mesterhármast szerzett a Bilbao és a Celta Vigo ellen.
A különbségek mindenki számára nyilvánvalóak, de emellett azokat is lehetne sorolni, akik miatt Ronaldo ebbe a helyzetbe kerülhetett.
A nagy meccsek tehát már közelednek, a portugál pedig talán egy számára sokkal kedvesebb edző kezei alatt játszhat, de a nagycsapatfóbia még mindig előjöhet. „Zidane teljesen más ideákkal és edzési módszerekkel dolgozik” – mondta Ronaldo a vasárnapi, Espanyol elleni lehengerlő győzelmet követően. – „A játékosok jobban érzik magukat, ezen az úton kell maradnunk.”
Ronaldónak pedig főleg ezen az úton kell maradnia, a gólszerzés útján minden csapat ellen, hogy megmentse az elveszni látszó szezont a Real Madrid számára.
¡Vamos Cristiano! Hallgattasd el ismét a kritikusokat!
Felnőni Cristianóval – egy őszinte barátság története
„A Sportingnál mindenki biztos volt benne, hogy profi labdarúgó lesz belőle” – magyarázza Semedo, aki állítása szerint nemcsak csapattársa, hanem egyik bizalmasa is volt a fiatal Cristianónak. – „Igen, profi lesz, ezt tudtuk mind. De arra egyikünk sem gondolt, hogy egyszer három Aranylabdát nyer majd.” Semedo azt hangsúlyozza, hogy tényleg biztosak voltak benne, hogy profi lesz belőle, hiszen mind látták, hogy Cristiano sokkal tehetségesebb és ügyesebb, mint kortársai. Majd áttér arra, hogy a mai napig az egyik legjobb barátjának nevezheti a portugál világsztárt.
Mindketten tizenkét évesek voltak, amikor a Sportinghoz kerültek, Ronaldo Madeiráról, Semedo pedig a közeli Setubalból. Mindketten elkerültek otthonról, és mindketten Lisszabonban lettek bentlakók, Semedo, aki ma a Sheffield Wednesday középpályása, pedig arról mesél, hogy hogyan segített a félénk, vidéki fiúnak, Cristianónak megszokni a nagyvárosi életet.
Pedig Ronaldo már eredményekkel érkezett. „Szinte minden bajnokságban, ahol addig pályára lépett, a torna legjobbjának választották” – mondja Semedo. Az edzésen pedig elkápráztatta társait fürge cseleivel, gyorsaságával, szabadrúgásaival, mindenki tátott szájjal figyelte, és megpróbálták túlszárnyalni – sikertelenül. „Rendre az idősebbek között lépett pályára, nálunk csak akkor játszott, ha a Portóval vagy a Benficával mérkőztünk meg” – magyarázza a gyerekkori barát.
Mindazonáltal, amellett, hogy barátok voltak, Semedo nagyon különböző személyiségként beszél fiatalkori önmagukról. Természetesen együtt jártak a helyi állami iskolába is. „Minden reggel 6:30-kor keltem, és ahogy ott kóvályogtam, Cristiano mindig megkérdezte: ’Semy, hová mész?’ Erre én azt feleltem: ’Ha a főnök megtudja, hogy lógunk a suliból, kitesznek minket a csapatból. Mire Cristiano: ’Inkább gyere vissza aludni még egy kicsit. Futballisták vagyunk, nem kell, hogy iskolába járjunk’.” Az ifjú Ronaldo pedig sokszor délelőtt tízre futott csak be az iskolába.
A zöldfülű barátság azonban megszakadni látszott. Semedo addigi lakóhelye megszűnt, nehéz helyzetbe hozva őt. Ronaldo is tudta, hogy barátságuknak itt vége szakadhat.
Semy családja nagyon rossz környéken lakott, szegénységtől és bűnözéstől körülvéve, ráadásul ő volt a tizedik gyermek a családban. Sokáig úgy tűnt, hogy arra a sorsra jut, mint számos akkori barátja – vagy lecsukják, vagy az erőszaknak esik áldozatául. „Egy anyának és egy apának rettenetesen nehéz dolog volt azon a környéken jó embert nevelni a gyerekéből” – meséli. – „A foci mentett meg.”
Amikor Ronaldo megtudta, hogy barátjának távoznia kell, nem nyugodott bele egykönnyen a dologba. „Azt mondta: ’ha elmész, nem látlak többé. Tudom, hogy borzalmas környéken laksz és ott nincs segítség számotokra. Szólok, hogy hozzanak még egy ágyat ide, és akkor lakhatsz velem. Itt maradsz’.” Egy szavába került a vezetőségnél. De hogyan? „Emlékszem, így mesélte el: ’Én vagyok itt a legjobb játékos, és mindenki figyel arra, hogy jó legyen nekem minden. Nekem pedig akkor jó, ha itt vagy’.” Semedo pedig csak ma fogta fel, hogy mi történt vele akkor. „Megváltoztatta az életemet.”
Ettől a naptól kezdve tehát közös lakóhelyük volt, együtt laktak.
„Tizenhárom, tizennégy évesen nagyon nehéz lehetett neki” – folytatja Semedo. – „Mindenki irigy volt rá, egyrészről amiatt, hogy Ronaldónak hívták, másrészről azért, mert szinte minden újságban úgy említették őt, mint a legjobb tizenöt éven aluli játékost Európában. Mindig benne volt a hírekben, a lányok pedig odavoltak érte, mindegyikük őt akarta."
Semy mindig támogatta, de ennek ellenére Ronaldónak nemsokára magánórákat kellett vennie. „Nem tehetett róla, híres volt. Én meg akartam védeni, de ő különleges volt.”
Az iskolában és a magánéletben tehát nem ment minden zökkenőmentesen, de a pályán ugyanolyanok maradtak. Csillapíthatatlan vágyuk a siker iránt mit sem változott. Semedo boldogan nevetve idézi fel a tinédzserkori emlékeket. „Éjszakánként mindig elhívott a titkos edzésekre, együtt törtünk be a kézilabdapályára, az edzőterembe, együtt cseleztük ki a biztonsági őröket. Cristiano pedig sokszor a lábára kötözött súlyokkal edzett, úgy próbált meg kicselezni, ha éppen fociztunk. Csak ez lebegett a szemünk előtt: jobbnak, erősebbnek lenni."
„A legjobb dolog, amit mondott rólam, a következő volt: ’Semy, büszke vagyok rád.’ Megkérdeztem, miért. Azt felelte: ’Amikor idejöttünk, te voltál a legrosszabb, most pedig úgy áll a dolog, hogy csak mi ketten leszünk profi focisták’."
A fentiek pedig remekül példázzák azt, hogy Semedo miért hívja ezt a viselkedést harcos szellemnek könyvében, a Win the Day (Nyerd meg a mai napot) című kiadványban (amihez a háromszoros Aranylabdás barát írta az előszót). A könyvben bemutatja, hogy mennyire sokat segít életünkön az, hogyha pozitívan gondolkodunk. „A harcos szellem mindig is bennünk volt” – mondja az angol másodosztályban játszó Semedo. – „Az én esetemben talán nehezebb látni, mert nem jutottam olyan magas szintre, de Cristianón látszik, hogy soha nem adja fel.”
„’A legnehezebb dolgokat soha ne add fel! Végül úgyis sikerül majd minden’ – mondta nekem mindig. Ő ezzel a mentalitással játszott mindig is gyerekkora óta. Emellett pedig szinte szóról szóra beteljesült minden, amit elhatározott annak idején. Az is megtörténhetett volna, hogy azt mondja: ’A Manchester Unitedben, majd pedig a Real Madridban fogok játszani.’ Most látom, hogy minden szava valóra vált.”
Semedo végignézte Ronaldo kivirágzását: ahogy a sztárjelöltből a világ egyik legjobb focistája, a fiúból pedig apa lesz, minden a szeme előtt zajlott le. Ő volt az első, aki látta, hogy itt Ronaldo valami különlegeset fog alkotni. „Cristiano egy feledhetetlen fejezetet ír a labdarúgás évszázados történelemkönyvébe.”
„Minden kétséget kizáróan ő a legeslegjobb sportoló az egész bolygón. Amikor játszik, a világon mindenkinek meg kéne állnia és őt néznie. Amikor visszavonul majd, mindannyian sírni fogunk, mert nem lesz hozzá hasonló játékos soha. Ő egy másik szinten van, mindenkinél feljebb. Megmutatta, hogy a futballban nincsen lehetetlen.”
Éjszakai klubok, gyorshajtás és szembeszegülés Zidane-nal – avagy mi történt veled James?
Minden a Sporting Gijón ellen kezdődött, még augusztusban. James Rodríguez, az előző szezon egyik hőse csak a kispadon kezdett, a cserék között, és akkor ezt mindenki meglepőnek találta. Nos, azóta eltelt öt hónap, és a helyzet változatlan. James újra és újra a padon találja magát, pedig Benítez helyét időközben Zidane vette át a vezetőedzői poszton. Úgy tűnik, ezért tehát nem okolhatjuk a spanyol mestert.
James nyáron, a Copa América miatt később csatlakozott csak a kerethez. A madridi vezetőség arra kérte Benítezt, hogy pár nappal korábban hívja vissza, de végül maradt az előre egyeztetett időpont. Mondhatjuk, hogy már itt kezdődtek a gondok, de mi történt a következő öt hónapban?
A második meccsen, az 5-0-s Betis elleni győzelemkor viszont semmi gond nem volt vele – két fantasztikus góllal vette ki a részét a csapat győzelméből. Ezután azonban következett a válogatott kitérő, ahol összeszedett egy combsérülést. Hét hetet kellett kihagynia, októberre jósolták a visszatértét.
Végül novemberben tért vissza, a Sevilla ellen, és hiába szerzett a mérkőzés végén megint gólt, a Real elszenvedte első vereségét Rafa Benítez irányításával. A kolumbiai a hatvanharmadik percben állt be a padról, bár az edző meccs utáni nyilatkozata szerint nem is volt eléggé formában ahhoz, hogy fél órát játsszon.
Megint jött a válogatott szünet, James a Chile elleni 1-1-re végződő meccsen végigjátszotta a kilencven percet és ő lőtte csapata egyetlen gólját is. Utána egy nyilatkozatában pedig üzent a kritikusoknak, azaz Rafa Beníteznek: „Ezt azoknak, akik szerint nem vagyok formában” – mondta James a meccsre utalva.
Még egy válogatott szünet, majd jött a Clásico a Barca ellen. A megsemmisítő, 4-0-ás vereség ellen James sem tudott mit tenni, eltűnt a mezőnyben. Isco, aki a kolumbai sérülése alatt állandó kezdő volt, a Barcelona ellen természetesen frusztrált volt, amiért csak csereként állt be. Meg is lett az eredménye: Neymar felrúgásáért piros lapot kapott.
Mindeközben Benítez még mindig nem volt megelégedve: ironikus módon James súlyát kritizálta. Egy karácsony előtti vacsorán egy újságíró rá is kérdezett a kolumbiainál, hogy mi lehet a probléma, de ő csak ennyit felelt: „Nézz rám! Remekül érzem magam.”
Hogy szavainak nyomatékot adjon, Instagramra is posztolt egy képet fürdőnadrágban, ahol a nagyérdemű megcsodálhatta a kockahasát. Ez pedig egy újabb egyértelmű üzenetnek tűnt Benítez és a kritikusok felé. A spanyol edző pedig utolsó meccsén, a Valencia ellen is a padra ültette Jamest, akinek a formája még mindig nem javult a kezei alatt.
Amikor Zidane átvette a csapat irányítását, James joggal bízhatott benne, hogy újra a kezdőcsapat tagja lehet, de nem így történt. Megint Isco kapott szerepet, mindkét Zidane-győzelem alkalmával. A francia edző második meccsén, a Sporting elleni 5-1-es győzelem alkalmával pedig úgy tűnt a kolumbiainál betelt a pohár. Zidane elküldte melegíteni a félidei szünet előtt egy kicsivel, mert Gareth Bale megsérült. James vonakodva állt fel Jesé mellől a padról, és újra csalódnia kellett: a mellette ülő fiatal támadó váltotta a sérült walesit.
A spanyol televízió pedig a második félidőben is résen volt: tisztán látható volt, ahogy Zidane Jamest keresi a melegítők között, és észreveszi, hogy a középpályás még mindig a kispadon ül. Erre a francia dühösen gesztikulálva mutatja neki, hogy menjen és melegítsen.
Ez a viselkedés pedig olyan távol áll attól a Jamestől, aki mindig szerény volt, keményen dolgozott, attól, akit a 2014-es világbajnokság hőseként szerződtetett a Madrid 80 millió euróért a Monacótól, attól, aki az egyik legjobb marketingfogás volt, meghódítva a spanyoloknak a dél-amerikai kontinenst.
Az első szezonjában mindenki imádta fantasztikus teljesítményéért, és élményszámba menő góljaiért, a másodikban pedig minden megváltozott. Ez a folyamat pedig érezhető volt a kolumbiai válogatottban is: a világbajnokság hőse, akiért egy nemzet rajongott, a Copa Américán már sokkal szürkébb volt, és a formája azóta sem a régi. James Rodríguez mind klubszinten, mind a válogatottban csalódást okozott az elmúlt hónapokban.
Már az év első napja is balul sikerült: edzésre menet fülelték le a rend éber őrei gyorshajtás közben. Mindeközben éjszakai klubokban látták, és a híresztelések szerint a házassága is megromlott.
Daniela Ospina, David Ospina, az Arsenal kapusának testvére, és James felesége immár három hónapja Kolumbiában tartózkodik a pár lányával, Saloméval, és a Bailando con las Estrellas (Tánc a csillagokkal) című televíziós műsorban szerepel. A hölgy egyáltalán nem beszél férjéről az ott tartózkodása alatt, bár egy igencsak neves kolumbiai újságíró szerint ez csak James a Reallal kötött szigorú szerződése miatt van így.
Bárhogy is legyen, James egyedül van Madridban, éli az éjszakai életet, és még egy másik hölggyel is kapcsolatba hozták. Helga Lovekaty, egy orosz modell, bevallottan nagy csodálója a kolumbiainak. Daniela visszatérésének időpontja pedig továbbra is bizonytalan.
Figyelembe véve azt, hogy James egy egyértelműen nagy pénzügyi sikernek is számít Madridban, talán megállapíthatjuk, hogy huszonnégy éves korára óriási nyomásnak van kitéve. Úgy tűnik azonban, James még magasabbra szeretne törni – a hírek szerint olyan magas fizetést kér, ami több lenne még Sergio Ramosénál, vagy éppen Gaerth Bale-énél is. Mindez jelen pillanatban pedig nem tűnik olyan megalapozott kérésnek. Jamesnek most először a kezdőbe kéne visszaverekednie magát, és a pályán bizonyítani.
„Mindannyian egy hajóban evezünk” – jelentette ki a Sporting elleni meccs után Zidane. – „Valaki játszik, valaki nem. Most éppen Isco a kezdő, míg James a csere. Ennek ellenére minden játékosunk ugyanolyan fontos.” Ez pedig egy okos döntésnek mondható Zidane részéről, hiszen a pletykák a spanyol középpályás távozásáról szóltak az elmúlt hetekben. Isco nem mindig élvezte Benítez bizalmát, most azonban, hogy az új edző első két meccsén a kezdőbe nevezte, úgy tűnik a maradás mellett döntött. Pedig a híresztelések azt is említik, hogy a Manchester United figyelemmel követi James sorsának alakulását, és most riadókészültséget rendeltek el a kolumbiai megszerzésének ügyében. Mindez azonban újabb akadályokba ütközik, hiszen a Realt eltiltották az átigazolásoktól, így valószínűleg nem fognak egykönnyen beleegyezni a középpályás távozásába.
Mindazonáltal az aggodalom fokozódik a Madrid háza táján Jamest illetően, mind a pályán nyújtott teljesítménye, mind a magánéleti gondjai miatt. Most pedig, hogy Zidane az edző, már senki nem meri az edzőt hibáztatni.
A siker és a kudarc titka, avagy El Clásico egy más szemszögből
Szeretett csapatunk idénybeli szenvedése – mind a pályán, mind azon kívül -, valamint az, hogy a Barcelona nemcsak idén, hanem az elmúlt hat-hét évben is tagadhatatlanul sikeresebb csapattá vált, mint a „királyi gárda” – nos, ezek a legfőbb okai, amiért úgy gondoltam megírom ezt a cikket. Emellett utánanéztem pár statisztikának (mert ugye azok sosem hazudnak), megnéztem pár régi videót az „ősi klasszikusokról”, hogy felidézzem egy kicsit, mi is vezetett ide: a Barcelona korszakos sikereihez és a Real Madrid – néhány kivételtől eltekintve – sorozatos kudarcaihoz. Természetesen mindig jogos a kérés, hogy ne az ellenféllel foglalkozzunk, hanem magunkkal, a mi csapatunkkal, azonban megkérdőjelezhetetlen, hogy az elmúlt évek során ez a két csapat kiemelkedett valamiképpen az európai topcsapatok közül; hogy közös múltjuknak, zseniális játékosaiknak, pénzügyi fogásaiknak vagy a média elkerülhetetlen hatalmának köszönhetően-e, az már más lapra tartozik.
Hol is kezdjük a vizsgálódást? Az alapvető problémánál: a csapat összetételénél. Szó se róla, mindkét csapat a világ legértékesebb sportegyesületei között van számon tartva – mind játékosállományát, mind egész vállalkozását tekintve -, de a minőség és a csapat állandósága ezzel sajnos messzemenően nem függ össze. Márpedig az vitán felül áll, hogy az összeszokottság, a csapaton belül kialakuló és működő hierarchia, a felfogás állandósága, a játékosok barátságai és kapcsolatai egymással mind létfontosságú alapelemei minden sikeres klubnak.
Ha a Realt és a Barcát egy ilyesfajta téren összehasonlítjuk, nem is kapunk olyan különböző eredményeket. Előbbinél a játékosok átlagban 3,5 éve állnak a csapat alkalmazásában, míg utóbbinál ez a szám 3,75, ami nem is akkora különbség. Ha az első keret játékosait nézzük, akkor a csapat ifiakadémiáit megjárt játékosainak száma sem különbözik annyira (11-8 a Barcelona javára). Akkor hol keressük hát a problémát? Sokan mondhatják: az edzőknél.
Bizony, a trénereket egyértelműen és joggal első számú okként vehetjük elő a Real sikertelenségéért. A vizsgált időszakban (2008 nyarától máig) csapatunkban 7 különböző edző próbálta meg saját képére alakítani a habfehér gárdát, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Akkor mi lenne a megoldás? Kevesebbszer edzőt váltani? Nem hinném.
Ha megnézzük, a Barcelonánál is voltak hasonló edzőváltások, szám szerint 5 edző járta meg a csapatot 2008 nyara óta. Köztük is van, akit a mennybe emeltek sikerei miatt (Guardiola), és van, aki nem volt annyira sikeres (Martino). Ha tehát megvizsgáljuk a két csapat edzőit, rá kell jönnünk, hogy mindkét helyen történtek változások, voltak sikerek és sikertelenségek, de amíg a Realnál a legtöbbször az edző vitte el a balhét (azaz a nyeretlenségért ő felelt), addig a katalánoknál nem feltétlenül a tréner volt az oka annak, hogy annyi trófeát zsebelt be a csapat. Hiszen a tények itt is magukért beszélnek. Az elmúlt 7,5 év során a gránátvörös-kékek 14 trófeát gyűjtöttek, míg a mieink csupán 6-ot, ami ilyen szinten jelentős különbség. Ha nem a játékosok összeszokottsága, és nem is az edzők váltogatása felelős az eredményekért, akkor micsoda?
La Masia.
Ez többet mond minden magyar kifejezésnél. A Barcelona sikerakadémiája talán az egyik legjobb a földön, ez nyilvánvaló. Az innen kikerült játékosok, akik a Barcelona felnőtt csapatáig vitték, egy egészen másféle „nevelést” kaptak, egy mindentől különböző „mentális tanfolyamon” vettek részt – legalábbis ezt gyanítja az ember. Nincs mit szerénykedniük: a La Masián tudják, hogyan játsszák a futballt. Amellett, hogy technikailag magasan képzett játékosokat engednek ki a kezük közül, van valami más is, amit hozzáadnak a fiatalok fejlődéséhez. Azt, ami a fejükben lesz játék közben: a beállítottságot, a szellemiséget. Azt az érzést, amit akkor érez a játékos, amikor a gyepre vonul több tízezer ember szeme láttára, azt a büszkeséget, amit a címeres mez felhúzásakor élnek át, azt, amikor úgy érzik, a klubjuk megbecsüli őket, mert megkapják a lehetőséget a nagycsapatnál egyből, mert figyelnek rájuk, nevelik őket, és bárki is üljön a kispadon a felnőtteknél, tudják, hogy számítanak a játékukra. Mert rájuk épül a csapat. És itt a különbség. Lehet, hogy az akadémiáról az első csapatig jutó játékosok számában nem nagy az eltérés, de hogy a csapat húzóemberei, akik az öltözőben is vezérek, azok a mai Real Madridban nem az ifisták közül kerülnek ki, az biztos. Míg a katalánok büszkélkedhetnek egy rekordhalmozó Lionel Messivel, egy őket több mint 13 éve szolgáló Andrés Iniestával, egy Gerard Piquével – bár stílusában lehet, néha felborzolja a kedélyeket -, aki biztos, hogy nem csak a védelemben vezér, és természetesen egy Sergio Busquets-cel, aki talán a legnagyobb példakép lehet az ifiben játszók számára. Ők négyen (és még mondjuk Dani Alves) a Barcelona alappillérei, akikre a csapat évek óta épül, az ő szerepük a csapat játékában elengedhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. De ha a közelmúlt nagyjait nézzük (Carles Puyol, Xavi Hernández, Víctor Valdés), akkor is megállapíthatjuk, hogy mindannyian szinte kihagyhatatlan játékosok voltak a kezdőből. Kit tud felmutatni velük szemben a Real Madrid a jelenlegi keretből akadémisták terén? Néhány elküldött, majd visszafogadott embert, akik máshol teljesedtek ki (Casilla, Carvajal, Arbeloa, Cherysev), és pár olyat, akik soha nem kapnak annyi lehetőséget, hogy megmutathassák, mit is tudnak (Nacho, Jesé, Vázquez, Yánez). Ezzel pedig végére is értünk a sornak.
Pedig a lehetőség adott minden edzőnek, hogy bízzon bennük, és megkapják a lehetőséget. Mégis, ahogy említettem a különbség maguk az akadémiák minősége között van. Tehát ha meg is kapják a lehetőséget fiataljaink, nem valószínű, hogy húzóemberek lesznek, mert egyszerűen másfajta „kiképzést” kaptak. Ha pedig még mélyebbre ásunk, akkor találhatunk még néhány eltékozolt tehetséget is, akik sosem tudtak bizonyítani (ha egyáltalán képesek lettek volna rá valaha is): José Rodríguez, Fernando Pacheco, Álex Fernández, David Mateos, Fabinho, Jesús Fernández, Joselu; de van itt néhány, aki sokkal többre vitte: Borja Valero, Javi García, Juan Mata, Álvaro Morata, Álvaro Negredo, Roberto Soldado… A sort még lehetne folytatni, de kár, hiszen a kérdés már most adja magát: mi lett volna, ha ők itt maradnak? Vajon képesek lettek volna alapvető, állandó kezdőjátékosok lenni? Aligha. A Castilla neveltetése teljesen más, a játékosok nem látják, hogy van esélyük feljebb kerülni, nem látják a legendákat, akik trófeák halmaival büszkélkedhetnek. Természetesen itt is vannak kivételek, elég, ha Iker Casillast vagy a nemrég visszavonult Raúl Gonzálezt említjük, de ők csak két név. A mai fiataloknak bizonyosság kell, egy idol, egy példakép, akinek az útját követhetik, akinek a történetéből megtudják, hogy az álmuk valóra válhat. A La Masián focizó kis gyerekek mit, kit látnak 2016-ban? Egy Lionel Messit, aki minden megpróbáltatás ellenére vált minden idők egyik legjobb játékosává, egy Sergio Busquets-et, aki a megálmodott útjukon lépdelt végig, egy Carles Puyolt és egy Andrés Iniestát, akik a katalánok csapatkapitányai lettek. Legendákat látnak. Ezzel szemben mi van a Castillás vagy Juveniles fiúk előtt? Sikertelenség, elüldözött játékosok, megbecstelenítés…
Itt a leglényegesebb különbség: a fejekben, a gondolatokban, az érzelmekben. Az edző személye többnyire teljesen mindegy. A Real Madridhoz jöhet akárki edzőnek, amíg nem lesznek ott azok a játékosok, akik egy ideát, egy megálmodott, állandó játékot, egy biztos, változatlan stílust képviselnek, addig ne várjunk csodát. Lehet az elnököt hibáztatni (igen, sok felesleges bevásárlás és méltatlan elbocsátás volt), lehet sok mindenkit hibáztatni, de a hiba az alapoknál van, csakúgy, mint sok más helyen (pl. magyar labdarúgás).
A csodát pedig nem várni kéne, hanem a megfelelő embereknek tenni érte. Bár a megoldásokat sokan felkínálhatják, és otthonról mindenki okosabb, de azt is tudjuk, mi „megmondóemberek”, hogy a változás kora nem ma és nem is holnap fog eljönni, mert a Real Madrid klubfilozófiája, értékei, beállítottsága a kezdetektől fogva ilyen volt, mint ma. Igen, mindig megvásároltuk a legnagyobb sztárokat, lehet, hogy a Barcelona is. De ami nem mindegy: mi volt a csapat alapja, kik alkották meg a játékot? Mert azt senki ne higgye, hogy akár Xavinak, akár Iniestának, akár Messinek meg kell mondani, hogy mit tegyen a pályán. Ők tudják a feladatukat, és ők alakították számos társukkal együtt az elmúlt évek Barcelonáját azzá a csapattá, amely lehet, hogy néha nem olyan sikeres, lehet, hogy elbukik a BL-ben, de állandó, szilárd alapokon áll, és ha az emberek a csapatra gondolnak, egy szó jut eszükbe: siker.
Nem vagyok Barcelona-szurkoló, madridista vagyok, amióta az eszemet tudom, de kénytelen vagyok belátni, hogy a katalánok jelenleg a klubfutball csúcsai. Ezt nem lehet tagadni. Spanyolországban és a világon is ők a legjobbak, előbbit számtalanszor bizonyították ellenünk is. Ha jól ment a csapatnak, annyi góllal vertek el miket, amennyivel kedvük tartotta (2-6; 5-0; 0-4), ha viszont nekünk ment jól, 2008 óta a legnagyobb sikerünk mindig a kétgólos győzelem volt. Többször verték meg szeretett csapatunkat, több gólt lőttek, jobban játszottak, most is jobbak náluk…
Most, hogy új edző van (aki szerény véleményem szerint a valaha volt legjobb labdarúgó), talán megint megpróbálunk valami újat, valami mást építeni. Lehet, hogy Zidane-nal sikeresek leszünk, lehet, hogy nem, egy biztos: a klub filozófiája, ami örökké ugyanaz volt, nem fog változni. Jelenleg pedig nem tűnik jónak az, amit az elődök kigondoltak. Őszintén kívánom Zizou-nak, hogy találja meg azt a titkos csodaszert, ami segít a csapat bajain, és próbálja meg beléjük verni, ha kell: ők a jelen, ők lehetnek a legendák, ők lehetnek majd a múlt, akikre felnéznek, írjanak hát történelmet közösen, a Real Madridért.
Hogyan is lehetne madridistához méltóan zárni ezt a cikket? Igen elismerjük a Barcelona eredményeit, de mi azért vagyunk a Real Madrid, mert mindig bízunk a sikerben, soha nem adjuk fel a reményt. Mert akkor a legjobb érzés egy csapatnak szurkolni, amikor nem megy neki. Mi nem adtuk fel, amikor Jeffrén bevágta az ötödiket, mi nem adtuk fel, amikor Casillas hibájából vezetett az Atlético, mi nem adtuk fel, amikor Suárez pimaszul átemelte Navast… Mindig bíztunk benne, hogy ezután csak jobb jöhet, mert a siker íze a legédesebb, és az feledtet minden keserűséget.
Kívánom szeretett, egyetlen Real Madridunknak, hogy minden ott játszó játékos, ott dolgozó szakember, mindenki, aki a klubhoz kötődik, találja meg azt az érzést ennek az új korszaknak a kezdetén, amit akkor érez az ember, mikor meglátja a címert és tudja: most az álmait éli meg…
Hala Madrid y Nada Más!
Zidane: A futball nem is olyan bonyolult
A film a legendás cipő szögre akasztásától kezdődik, és bemutatja Zidane munkáját egészen addig, amikor is Ancelotti másodedzőjévé nevezték ki. A francia zseni maga vall a 2013/14-es szezonról, amikor az olasz mester munkáját segítette, aminek eredménye végül a Tizedik lett. Mindent megtudhatunk a kétségeiről és az aggályairól is, amik akkoriban gyötörték, természetesen a családtagok, csapat- és edzőtársak, ismerősök vallomásaival kiegészítve.
A film egyik részében Zidane-t az irodájában ülve találjuk, amint az éppen aktuális ellenfélről készít jelentést. "A futball nem is olyan bonyolult. Az előrejutásról, a passzokról szól. Minél előrébb játszol a pályán, annál veszélyesebb vagy az ellenfélre nézve. Én a játékosok oldalán állok. Meghallgatom őket." – mondja a francia legenda.
"Azt akarom, hogy a csapatom játsszon, járassák a labdát, ha náluk van, hozzák a védőktől a támadókig, és már akkor tudják a helyes döntést, amikor még nincs is náluk a játékszer. Amikor pedig nincs náluk, zárjanak vissza, védekezzenek szorosan, tartsák nyomás alatt az ellenfelet, és ne hagyják, hogy átjátsszák a védelmet. Azt szeretném látni, hogy már az ellenfél térfelén letámadnak, megspórolva ezzel nyolcvan méter futást támadásban. Ezek adják egy csapat egyensúlyát. Lehet, néhányan máshogy látják ezeket a dolgokat, de szerintem nem kell ezt túlbonyolítani" – magyarázza.
Reméljük, a jövőben mindent látni fogunk megvalósulni a pályán, amit Zizou két éve elképzelt. A film egyébként megtekinthető a YouTube-on, franciául tudók előnyben.
Illarra: A nagymamám azt akarta, hogy maradjak még egy évet Madridban
A Real Sociedad középpályása, Asier Illarramendi elmondta, hogy a mostani visszatérésekor San Sebastiánba jóval nagyobb nyomást érzett, mint amikor két éve csatlakozott a Real Madrid együtteséhez.
„Amikor annak idején elhagytam a La Realt, csak egy kölyök voltam az ificsapatból, most viszont sztárigazolásként tekintettek rám, és ez nagy nyomást helyezett rám. A La Real elhagyásakor nagyon biztos voltam a dolgomban, most pedig fantasztikus érzés visszatérni ide, újra felhúzni a kék-fehér mezt és az Anoeta gyepére lépni, miközben a stadion a szurkolók buzdításától hangos.” – mondta Illarra az Europa Pressnek.
A játékos arra is kitért, hogy vannak dolgok, amik Madridban voltak, de amik nincsenek meg a szülővárosában, Mutrikuban.
„Boldog voltam Madridban, szerettem a várost és megvolt a saját kis baráti köröm is. De vannak dolgok, amik csak Mutrikuban vannak meg. A hazatérés nagyszerű volt, az embereknek hiányoztam, annak ellenére, hogy a nagymamám azt mondta, még egy évet maradnom kellett volna a Realnál. A családom és a barátaim is örülnek, hogy viszontláthatnak.”
Illarra a nemrég kinevezett új Sociedad-edzőt úgy írja le, mint aki „nagyon közel van a játékosokhoz, és mindenkivel foglalkozik.” “Mindig elmagyarázza, mit vár el tőlünk, a játékosoknak pedig tetszik a fociról vallott felfogása. Fejlődünk és az eredmények jönni fognak, mindannyian bízunk benne és előre nézünk.” – teszi hozzá.
Végül a játékos az egyéni céljairól is szót ejtett: „Nagyszerű lenne egyszer a csapatkapitányi karszalagot viselni, bár még mindig fiatal vagyok, és még számos csapattársam előttem áll a rangsorban ezért a megtiszteltetésért. Egyelőre várok a soromra.”
Roberto Carlos: Jobban szeretem, ha a Real Madrid 4-4-2-t játszik
Tulajdonképpen kicsoda ma Roberto Carlos, hogyan jellemeznéd magadat?
Több vagyok, mint egy edző. Játszani nehezebb, mondom ezt annak ellenére, hogy csak két indiai bajnoki meccset játszottam idén. Tanulni és tanítani is szeretek.
Pályafutásod során számos csapat öltözőjében megfordultál. Mégis ki volt az, akinek a hatására elkezdtél edzősködni?
Mindenkitől tanultam valamit. Edzőként nagyon nyugodt vagyok, és inkább baráti viszonyban vagyok a játékosaimmal.
Szóval akkor inkább Ancelotti, mint Mourinho?
Ezt így nem lehet kijelenteni, Ancelottinak már komoly edzőmúltja van. Inkább Del Bosque stílusa áll hozzám a legközelebb. Ha egy játékos nem csinálja, amit kérsz tőle, bizony szigorúbbnak kell lenned.
Apropó edzők. Benítez igen nehéz időket él meg Madridban. Mint kívülálló, te hogyan látod a jelenleg kialakul helyzetet?
Mindenki az edzőt hibáztatja, pedig még alig érkezett meg a csapathoz. Mindenki legyen türelmes. Rafa Benítez az edző, neki kell megoldani a problémákat, és orvosolni a kialakult krízishelyzetet. A probléma pedig inkább a pályán jelentkezik, mintsem a fejekben.
Korábbi csapattársad, Zinedine Zidane is felmerült mint esetleges utódjelölt a kispadra.
Zizou egy nagy csapatnál gyűjti a tapasztalatokat. Mindazonáltal ő is csak akkor lehet a Madrid edzője, ha a kispad megüresedik, mivel jelenleg Benítez ül rajta. Mindenki meg akar szabadulni Beníteztől, de ennek nem így kéne lennie. Ő egy kiváló, tapasztalt edző.
Mint a jövő edzőjétől kérdezem: BBC vagy 4-4-2?
A Real a 4-4-2-es szisztémában a legjobb, én ezt részesítem előnyben. A csapatomban is ezt játszatom, és mi is ebben a formációban játszottunk anno a Realban. Bár ha fejben mindenki rendben van, nem a játékrendszer a legfontosabb. A motivált csapat erős csapat.
Valdano: Amit Ancelotti természetesen elért, azzal Benítez szenved
„A Barcelonának három csúcsminõségû játékosa van a támadószekciójában. Ha túl sok egó van együtt, az nem mindig tesz jót a versenyhelyzetnek; úgy is mondhatnám, hogy három dudás nem fér meg egy csárdában. Neymar, Messi és Suárez is csapatjátékosok, egyikük sem helyezkedik az egyedüli sztárjátékos szerepébe. Hármójuk barátsága olyan, mintha együtt rúgnák már a bõrt kölyökkoruktól kezdve.”
„A Real Madridnál olyan magas szintre emelték a professzionalizmus fogalmát, hogy az már a megszállottsággal határos – lásd Cristiano Ronaldót. És ha a király csinál valamit, a többieknek alkalmazkodniuk kell hozzá. De azok a játékosok, akik egykor az Ancelotti iránt érzett ragaszkodásuk miatt teljesítették, amit meg kellett tenniük, ma Benítez utasításait kötelességtudó katonaként teszik meg.”
„Más a környezet. Florentino Pérez hatalmas kockázatba ment bele azzal, hogy menesztette azt az embert, aki megnyerte magának az öltözõt. Ilyen magas szintû játékosoknál nem könnyû elérni, hogy szeressék az edzõjüket. Ha ez megtörténik, már az iránta érzett elkötelezõdés miatt dolgoznak. Ez az, ami egy rakás játékost csapattá tesz. Kell nekik valami, amiben hisznek, és valaki, akiben megbíznak, és akinek reagálnak mindenre. Rafa Benítez azért küzd, hogy ezt elérje; Ancelottinak ez természetes úton sikerült. Benítez utasításai olyanok, mint egy rideg, tudományos szöveg.”
Benzema: Ez egy félreértés
Nathalie Boutard bírónõ: Tisztában van-e a figyelembe veendõ tényekkel, és ha igen, milyen mértékben?Karim Benzema: Nem, nem is vettem részt benne.
Bírónõ: Mit gondol a tényekrõl, melyekkel Önt vádolják?
KB: Úgy gondolom, hogy ez egy nagy félreértés – az egész. Kezdetben szerettem volna beszélni neki valamirõl, aztán segíteni. Ez volt, amit én tettem. Olyasvalakirõl van szó, akit a francia nemzeti csapatból ismerek, egy barátról. Azt akartam, hogy tudjon a problémáról, és el akartam mondani neki, hogy velem is hasonló történt. Meg akartam tudni, mit gondol errõl az egészrõl.
Bírónõ: Ez az Ön telefonszáma? 06 18 xx xx xx?
KB: Ellenõriznem kell majd, mivel nem tudom fejbõl a számomat, de minden bizonnyal az enyém.
Bírónõ: Ön volt az egyedüli személy, aki ezt a számot használta?
KB: Egyedül én használom.
Bírónõ: Az Ön beceneve „Coco”?
KB: Igen, az én becenevem.
Bírónõ: Ismer egy bizonyos Karim Zenatit?
KB: Igen.
Bírónõ: Mennyire ismeri õt?
KB: Õ a barátom, jó barátom, akár egy testvér. Igen, gyerekkori barátom.
Bírónõ: Milyen a kapcsolata vele?
KB: Õ a cégem egyik alkalmazottja.
Bírónõ: Mióta?
KB: 3-4 éve.
Bírónõ: Milyen munkakört lát el õ az Ön cégénél?
KB: A munkakör nevét nem tudom, de magával a társulattal kapcsolatos. Nem ismerem a szabályzatot.
Bírónõ: Tudott Ön az õ korábbi ítéleteirõl és a jelenlegi helyzetérõl?
KB: Igen. Igen, tudtam, hogy szabadlábon van.
Bírónõ: Kapcsolatban volt Karim Zenati az Ön ügynökével, Karim Djazirivel?
KB: Igen, alkalmanként.
Bírónõ: Honnan tudott Ön az intim videó létezésérõl, melyen Valbuena úr szerepel?
KB: A dátumra pontosan nem emlékszem, de az biztos, hogy a francia-örmény válogatott meccs elõtt volt (október 8. – a szerk.). Éppen Clairefontaine elõtt történt. Három héttel elõtte történhetett. Madridban ebédeltem Karim Zenatival. Odajött hozzánk egy ember, és átadott nekem egy Louis Vuitton táskát, majd egy videóról beszélt, amiben szerepel Mathieu Valbuena.
Bírónõ: Ismerte az embert, aki a Louis Vuitton táskát adta?
KB: Nem, nem ismertem. Tegnap mutattak nekem egy fényképet, azon felismertem, de a nevére nem emlékszem.
Bírónõ: Folytassa…
KB: Ideadta a táskát, leült, köszönt, de nem is tudom, nem igazán figyeltem rá. Azt mondta, van egy videó Mathieu Valbuenáról, egy homályos videó. Ekkor azt mondtam neki: „Elég. Nem akarok errõl hallani.” Az említett személy ott maradt, folytattuk az evést, késõbb elhagytuk az éttermet.
Bírónõ: A személy Önökkel ebédelt?
KB: Igen, õ is evett.
Bírónõ: Hogyan tud arra magyarázatot adni, hogy miközben egy barátjával ebédel Madridban, odajön valaki, ad magának egy táskát, majd érdekes dolgokról kezd el beszélni? Mi késztette arra, hogy odahívja ezt az embert ebédelni magukkal?
KB: Én nem hívtam oda, magától jött, ismerte Karimot (Karim Djaziri – a szerk.). A történtek után soha többé nem volt semmilyen kapcsolatom ezzel az emberrel, akkor láttam elõször és utoljára.
Bírónõ: Mikor és milyen körülmények között döntötte el, hogy megmutatja a videót Mathieu Valbuenának?
KB: A francia válogatottal voltam, két nappal az örmények elleni meccs elõtt. Láttam õt Clairefontaine-ben. Ebéd után a szállodai szobámban találkoztam vele. Mondtam neki, hogy beszélnem kell vele. Csak ketten voltunk ott. Elkezdtem neki beszélni a videóról, amiben állítólag feltûnt; említettem neki, hogy ez egy eléggé homályos videó.
Bírónõ: Pontosan hogyan történt ez?
KB: Elkezdtem beszélni a videóról. Biztosítottam, hogy mellette állok, és tudok segíteni, hisz egyszer velem is történt hasonló eset. Kérdéseket tett fel nekem. Mondtam neki, hogy minden rajta áll, és neki kell döntenie. Beszélt az utóhatásokról, ha esetleg a videó a nyilvánosság elé kerülne. Mondtam neki, hogy ez nem az én dolgom, és tegyen a saját belátása szerint. Mondtam neki, hogy van valaki, aki segíthetne. Zenati úr volt az.
Bírónõ: Erre hogyan reagált Valbuena úr?
KB: Elõször nagyon megszégyenülve éreztem magam, rettentõen megszégyenülve. Megkérdezte, mit akarnak tõle, mondtam, nem tudom. Segíthetek neki, beszélhetek vele, mást nem tudok tenni. Mondta, hogy értesíti az ügyvédjét, és a rendõrségnek már szólt is. Ezután visszatértem Spanyolországba, mert a lábam megsérült. Azt mondta, hogy a francia keret utazása elõtt értesít majd, hogy szüksége van-e a baráti segítségemre, vagy maga oldja meg az ügyet. Nagyon óvatos volt az ügyben.
Bírónõ: Említette, hogy volt része egy hasonló ügyben korábban önnek is. Akkor fizetett?
KB: Értesítettem a rendõrséget és az ügyvédemet. Pénzt kértek tõlem. Úgy tettem, mintha hajlandó lennék fizetni, de végül nem tettem.
Bírónõ: A telefonját legális okokból foglaltuk le. 2015. október 6-án azt mondta Zenati úrnak, hogy beszélt Valbuena úrral. Azt mondta Zenati úrnak, hogy „láttam a másik pasast”, és kétszer is említette, hogy azt gondolta, „nem hiszi, hogy komoly lenne”. Ezeket hogy értette?
KB: A segítségrõl beszéltem, az enyémrõl és Karim barátoméról. Semmi másról nem beszéltem. Meghallgathatják a beszélgetéseimet, néha viccelõdöm. De most csak a segítségrõl beszéltem, semmi más nem járt a fejemben.
Bírónõ: Amikor Valbuena úr megkérdezte, hogy a videón látszanak-e a tetoválásai, azt válaszolta, hogy „láthatsz mindent, elég nagy”. Mit akart ezzel mondani?
KB: Arra utaltam, hogy a videón látszik a teste. Karim beszélt nekem a videóról, hogy van egy homályos felvétel Mathieu-rõl, feltételeztem, hogy látszik rajta minden.
Bírónõ: Azt is említette, hogy „(Valbuena) teljesen fehér”. Ezzel mit akart mondani?
KB: Amikor azt mondták nekem, hogy teljesen fehér volt, kicsit kényelmetlenül éreztem magam…
Bírónõ: Tanúsítja, hogy azt mondta Valbuena úrnak, hogy a videó csak egy ember birtokában van? Hogy értette ezt?
KB: Csupán arról beszéltem, amit Karim mondott nekem. Csak õt ismertem, csak vele beszéltem. Õ beszélt nekem a videóról. Úgy gondoltam, csak egy embernek van meg a videó. Nem hiszem, hogy van másolata. És ha beszélni akar róla (Valbuena), ott van a barátom, vele megbeszélhetjük.
Bírónõ: Hogy állíthatja azt, hogy nincs több másolata a videónak, amikor csak egyetlen alkalommal hallott a videóról, akkor is egy idegentõl?
KB: Mielõtt megérkeztem a francia kerethez, beszéltem Karimmal. Csak miután találkoztam Karimmal, és õ beszámolt nekem róla, hogy van egy videó Valbuenáról, beszéltem Mathieu-vel.
Bírónõ: Mikor beszélt Karim Zenatival?
KB: Nem emlékszem pontosan, valamikor a francia-örmény elõtt.
Bírónõ: Azt mondta Valbuena úrnak: „Komolyan mondom, láttam a videót”. Valóban látta?
KB: Nem. Nem láttam.
Bírónõ: Akkor miért mondta azt, hogy látta?
KB: Õszintén bevallom, hogy nem tudom, miért mondtam ezt. Tényleg nem láttam a videót. Amint Karim elmondta nekem, hogy egy valódi videóról van szó, komolyra fordult a dolog, ezt mondtam el Mathieu-nek is. A fejemben lejátszódtak az események, ahogy Karim elmondta nekem, mert bíztam benne. Õ a legjobb barátom.
Bírónõ: Úgy gondolja, hogy Karim Zenati látta a videót?
KB: Szerintem látta, mert részleteket közölt róla.
Bírónõ: Milyen részleteket?
KB: Azt, hogy ez egy pornóvideó, az események jól látszanak rajta, és hogy fel lett véve.
Bírónõ: Ezt is Ön mondta: „Beszéltem vele a videóról, hol láttad? Milyen régen? Késõbb még mást is kérdezett tõlem, de olyan volt, mintha… Mintha hatalmasakat nyelne, kétszer, háromszor is. (Közben hallatszik Zenati úr nevetése)?” Errõl mit tud mondani?
KB: Ahogy már mondtam, amikor telefonon beszélünk, néha viccelõdünk. Ez nagyon kényelmetlen, elég kínos. Nem tudom, miért nevettünk úgy, mert ez nem volt helyénvaló. Nem láttam a videót. Azt mondtam neki, hogy láttam, de ez nem igaz. Annyi az egész, hogy az elmondott története alapján elképzeltem a dolgot.