KK

Nyilvánvaló volt, hogy Zidane lélekben már szeptemberben elengedte a bajnokságot. Nyilvánvaló volt, hiszen már akkor látszott, hogy itt bizony nem a Barcelona fog utánunk futni. Elengedte, és az egyetlen valamirevaló kupa így a Bajnokok Ligája lett. Ronaldo eltiltása ugyanis olyan morális pofonként érte a csapatot, amire sem Zizou, sem a játékosok nem voltak igazán felkészülve. Ez persze korántsem jó, hogy így van, de ettől függetlenül ma is fenntartom, hogy a Real Madrid Ronaldo-függő, hiszen a csapat játéka elsősorban még mindig az ő játékától függ. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak akkor nyerünk, amikor ő a pályán van, de amikor ő jó formának örvend, akkor nagyon is ritkán játszik rosszul a csapat.

Ronaldo eltiltásának következményeképp tehát a BL-trófea maradt a csapatnak. Ebben pedig hatalmas tapasztalatunk van. Az elmúlt szűk két év során ez lett az egyik legnagyobb erősségünk: megfelelően fel tudtunk készülni a nagy nemzetközi meccsekre, és kevés kivételtől eltekintve mindig tudtunk meglepetést okozni azzal, hogy mennyire másképpen játszunk ezeken az összecsapásokon, mint például egy alsóházas spanyol kiscsapat ellen.

Egyszerűen szólva a PSG elleni találkozók hatalmas motivációs bombaként hatottak a csapatra, s az elmúlt két-három évben megtanultuk (és megtanulhatta volna Európa is), hogy ilyen állapotban nem nagyon van ellenfele a Real Madridnak.

A PSG persze magának is köszönhette a vereséget. A Real Madrid ellen nem szabad elhinni, hogy ha vezetsz, akkor nyersz is. Zidane ugyanis pontosan ugyanolyan remekül tud jól cserélni, mint rosszul. Minden borzalmas húzására jut egy kiváló, meccseket eldöntő döntés is. Sokszor megkérdőjelezzük Zizout, de aztán mindig mi kapjuk tőle a pofont, s mindig neki lesz igaza. Ha más nem is, az eredmények mindenképp őt igazolták.

De nem csak ezekkel nem számolt a PSG. A párizsiak ugyanis meggyőződésem, hogy elhitték magukról, hogy a 2000-es évek „galaktikus” Madridja lehetnek. Ez pedig hiba volt.

Az egykori galaktikusokat persze össze lehet hasonlítani napjaink PSG-jével mind pénzügyi, mind eredményességi szempontból, de ennek szerintem semmi értelme sincs. Aminek viszont van, az az, hogy feltegyük a kérdést: vajon lehet-e a mai „galaktikus PSG” olyan, mint napjaink Real Madridja? Mert nem az a fontos, hogy hogyan kezdesz, hanem az, hogy hová jutsz. Ez a Real Madrid a sokszor értelmetlen pénzköltések és felesleges nagybevásárlások, valamint a 2000-es évek közepétől jelenlévő eredménytelenség után oda jutott, hogy egész Európa királya lett, megvédte a BL-címét, és számtalan alkalommal írt történelmet.

És hogy eljuthat-e ide a PSG? Azt hiszem, a jelenlegi hozzáállásukkal semmiképp sem.

Van ugyanis egy nagyon fontos különbség a Real Madrid és a Paris Saint-Germain között. Előbbinek van respektje az európai klubfutballban, utóbbinak nincs. A tiszteletet pedig nem lehet pénzen megvásárolni, ahogy egy klub sem tudott még magának történelmet szerezni zsíros eurómilliókért. Az eredmények egyelőre nem eladóak, s nem az kapja őket, aki a legnagyobb licitet teszi értük. Ez az, amire a Real Madrid az utóbbi években rájött, s amire sok klubnál még mindig képtelenek felfigyelni.

Az igazságra pedig már tavaly is ráébredhetett volna a PSG, miután a Barcelona tartott nekik leckét abból, hogy milyen hozzáállással lehet sikeresnek lenni európai szinten.

Jelenleg azonban nem az az általános vélekedés a PSG-nél, hogy változtatni kellene a stratégiájukon. Sőt, tovább lépdelnek azon az úton, ami bár csillogó eurómilliókból lett megépítve, valójában csak egy zsákutca: nem vezet sehová.

Adrien Rabiot mondta ki az igazságot az odavágó után, amikor azt nyilatkozta, hogy rendben van, hogy a francia bajnokságban alázzák a „vetélytársakat”, de ebből nem szabadna következtetéseket levonni. Én úgy érzem viszont, hogy Rabiot is elkésett. Nem a meccsek után kellene magyarázni a bizonyítványt, hogy hogyan kellett volna játszani, hanem a meccs előtt felvenni egy olyan mentalitást, amelynek gyakorlása során egyetlenegy másodpercig sem bízzák el magukat a játékosok, s helyén tudják kezelni a saját klubjukat.

Ez utóbbi a másik hatalmas probléma. A PSG ugyanis valós eredmények nélkül pozícionálta magát az európai elitklubok közé. Először ugyanis ki kell érdemelni a tiszteletet, fel kell jutni az elithez. Nem lehet tizenkét lépcsőfok átugrásával azonnal feljutni a toronyszobába. Először meg kell mászni a súlyos csigalépcsőket, különben a nagy ugrások után előbb-utóbb a valóság úgyis visszahúz majd. S a végeredmény mindig ugyanaz lesz: pofára esés.

Egyetlen esélye maradt a PSG-nek: tanulni mindebből. Helyére tenni a klubjukat a ranglistán, s a mostani eredményeket valóban tanulópénzként kellene felfogni. Nem szomorúan és megtörten kellene ráeszmélni, hogy egy körülbelül ugyanolyan jó csapat megverte őket, hanem eltökélten és mértéktartó magabiztossággal kellene rájönni, hogy egy sokkal jobb gárda győzte le a csapatukat, amellyel jelenleg nincsenek egy szinten.

S ezt kellene követnie minden Real Madrid-játékosnak és -szurkolónak is, főként most, mikor újabb nagy ellenféllel találkozunk a negyeddöntőben. Nem a világot kell megváltani, nem arra kell koncentrálni, hogy vajon megnyerhetjük-e a BL-t, és mi lesz, ha nem nyerjük meg. A „most megmutatjuk a világnak” hozzáállás helyett a „most továbbjuthatunk a következő körbe, ahol szintén vért kell izzadnunk” attitűdjét kell felvenni. S akkor – mint eddig mindig – nem fog elmaradni a siker.

Én mindenesetre, mint Real Madrid szurkoló, örülök, hogy életem klubja rájött a nagy igazságra: alázattal, higgadtsággal és józan ésszel sokkal többre mész, mint azzal a bizonyos nagy mellénnyel.