Trent: Mindig is csodáltam Mourinhót, öröm vele dolgozni
Trent az RM Playnek nyilatkozott az előszezon első napjairól.
“Minden rendben. Nagyon meleg van, és az edzések rendkívül intenzívek. Ez egy előszezon, pontosan erre számítottunk. Kemény tréningek várnak ránk, sok a napi két edzés, úgyhogy eddig igazán intenzív volt minden.”
“Nyáron van néhány hét pihenő, aztán fokozatosan újra elkezdesz futni és visszanyerni az erőnlétedet. Amikor elkezdődik a felkészülés, már jó állapotban kell visszatérned. Én készen álltam, és nagyon vártam, hogy újra munkába állhassak.”
Mourinhóról
“Nagyon jók az első benyomásaim. Mindig is csodáltam Mourinhót. Néhányszor már ellenfélként játszottam ellene, most pedig öröm vele és a stábjával együtt dolgozni.”
“Nagyon intenzív edző. Az alapelvei világosak, az elvárásai pedig rendkívül magasak. Alig várom, hogy ahogy egyre jobban megismerjük egymást, egyre többet tanulhassunk tőle. Mindannyian készen állunk arra, hogy fejlődjünk és jobb játékosokká váljunk. Biztos vagyok benne, hogy rengeteget fog tanítani nekünk, és segít majd trófeákat nyerni ebben a szezonban.”
Az előszezon céljai
“A legfontosabb, hogy megfelelő fizikai állapotba kerüljünk, megértsük az alapelveket, és azt, hogyan szeretné a vezetőedző, hogy futballozzunk. Meg kell értenünk, milyen játékot akar látni tőlünk, és hogyan szeretné felépíteni a csapatot az idény során. Emellett természetesen vissza kell nyernünk a mérkőzésritmust. Én hosszabb ideje nem játszottam, ezért különösen jó érzés végre ismét a pályán lenni, és lerakni egy sikeres szezon alapjait.”
Makélélé: Az Aranylabdát Mbappénak adnám
Claude Makélélé, a Real Madrid és a francia válogatott korábbi középpályása a világbajnokság elődöntője előtt elárulta, hogy még Michael Olise bayernes és válogatottbeli berobbanása előtt megpróbálta rávenni a Real Madridot a játékos szerződtetésére.
Michael Olise a Real Madridban
“Teljes mértékben támogatnám. Volt alkalmam beszélni Florentino Pérezzel, és azt mondtam neki: ha csak egyetlen játékosra van pénz, akkor őt kell leigazolni. Olise visszaadja azt az érzést, amiért beleszerettünk a futballba. Azt az izgalmat, amit gyerekként éreztünk: tehetség, szabadság, minőség és hatékonyság. Amikor nincs a pályán, azonnal érezni a hiányát.”
“Ha játszik, végig ott van az emberben az érzés, hogy bármelyik pillanatban képes valami váratlanra – akárcsak Messi. Elég Dembélére, Mbappéra vagy Barcolára nézni: pontosan tudják, hogy Olise olyan területekre is be tudja tenni a labdát, amelyeket a többi játékos észre sem vesz. Ez az a modern futball, amelyet szeretünk, amelyről a szurkolók álmodnak. Még a kommentátorok is csak ámulnak a technikai képességein. Egyszerűen kivételes játékos.”
Bellingham vagy Olise
“Ne hasonlítsuk őket össze! Hagyjuk, hogy a pályán beszéljenek. Mindaz, amit jelenleg csinálnak, egészen kivételes. Én nem szeretem az összehasonlításokat. Ez az én filozófiám: az igazán nagy játékosokat nem lehet egymáshoz mérni. Pelét sem lehet összehasonlítani az utána következő generációkkal, ahogy Maradona kapcsán sem érnek véget a viták. Zidane örökre nyomot hagyott a világfutballban, függetlenül attól, kik jönnek utána. Hagyjuk, hogy ezek a fiatalok a saját útjukat járják be, és a saját nevüket írják be a futball történetébe.”
Aranylabda
“Azt szeretném, ha Kylian Mbappé nyerné az Aranylabdát. Igaz, ebben a szezonban nem nyert trófeát a Real Madriddal, de amit ezen a világbajnokságon mutat, az egészen kivételes. Kylian évről évre olyan teljesítményt nyújt, hogy egyre közelebb kerül Ronaldo Nazário örökségéhez. Ronaldót nem véletlenül hívtuk „A Fenoménnak”, Mbappé pedig a saját generációjának fenoménja. És ami igazán félelmetes, hogy még mindig van benne fejlődési lehetőség. Ezért meg vagyok győződve arról, hogy jelenleg ő áll a legközelebb ahhoz, hogy az új R9-ként tekintsünk rá.”
Mourinho visszatérése
“Intelligens, művelt és rendkívül jó megfigyelő. A játékosait mindig annak alapján használja, hogy milyen tulajdonságokkal járulnak hozzá a csapat egyensúlyához. Az a futballista, aki három különböző poszton is bevethető, igazi kincs, mert egy hosszú idény során soha nem lehet tudni, milyen sérülések jönnek. A sokoldalúság mindig óriási érték.”
Trent Alexander-Arnold
“Mourinho afféle apafigura, igazi vezető és kiváló edző. A többi már Trenten múlik. Nem gondolom, hogy ez számára problémát jelentene. Minden attól függ, hajlandó-e hallgatni az edzőjére, ha játszani akar és eredményes szeretne lenni. És ha már eredményességről beszélünk: egy edző soha nem mond le a legjobb játékosáról, még akkor sem, ha időnként nehéz természetű. Mindig is azt vallottam, hogy egy valódi profi három különböző poszton is képes helytállni. Ha a saját posztján tud játszani, akkor középpályásként és a szélen is megállja a helyét. Egy komplett futballista számára három szerepkör ellátása nem jelenthet gondot.”
Távolról sem megosztó
Jason Burt The Telegraph hasábjain megjelent írása: “Bellingham és Tuchel meccs utáni szóváltása éppen azt a nyers szenvedélyt mutatja, amelyre Angliának szüksége van ahhoz, hogy világbajnok legyen.”
Ha egy válogatottból – Thomas Tuchel szavaival élve – „testvériséget” akarsz építeni, akkor nem lepődhetsz meg azon, ha az egyik játékos kiáll a társai mellett. Még akkor sem, ha ezzel éppen a szövetségi kapitánnyal kerül szembe.
„Azt szeretnénk felépíteni, hogy erős kötelék, energia, közösség, csapat és testvériség jellemezze ezt a válogatottat – olyasmi, amihez mindenki csatlakozni akar” – mondta Tuchel a világbajnokság előtt. Éppen ezért ugyanúgy el kell fogadnunk Tuchel kritikáját az angol válogatott teljesítményéről, mint Jude Bellingham szenvedélyes reakcióját, amelyet a Norvégia elleni, nagy küzdelemben kivívott negyeddöntős győzelem után fogalmazott meg.
Erős kötelék? Megvan. Energia? Megvan. Közösség? Megvan. Csapat? Megvan. Testvériség? Megvan. Mit kívánhatna még Tuchel? Bellingham mindent beleadott a pályán. És azon kívül is.
Túl gyakran hallunk közhelyeket, semmitmondó nyilatkozatokat és üres frázisokat. Ez a két ember viszont kimondta, amit gondolt. Az őszinteséget ünnepelni kellene, nem pedig vállalati stílusú rosszalló fejcsóválással fogadni. Ez a sport lényege. És az életé is. Néha hagyni kell, hogy az érzelmek nyersen törjenek felszínre, és meg kell élni a pillanatot. Egy világbajnokságon különösen. Ne kasztráljuk az őszinteséget. Ne próbáljuk elrejteni a véleményeket. Ne térjünk vissza azokhoz a kiüresedett mondatokhoz, hogy „a végén a srácok nagyszerű munkát végeztek” és a hozzájuk hasonló, agyzsibbasztó közhelyekhez.
Mindkettőjüknek lehet igaza. Anglia valóban nem játszott jól, és Tuchel következetesen hangsúlyozza a torna kezdete óta, hogy csapata – a Mexikó elleni idegenbeli mérkőzést és a Horvátország elleni találkozó első fél óráját leszámítva – elmaradt a várakozásoktól. Maga is elismerte, hogy a válogatott még mindig keresi az identitását – pedig éppen ezt ígérte, amikor átvette a csapatot. Abban tehát semmi új nem volt, amit mondott. Legfeljebb a hangsúlyban és az időzítésben.
– Nem vagyok elégedett a teljesítménnyel… – nyilatkozta a mérkőzés lefújását követően.
Ugyanakkor Bellinghamnek is minden oka megvolt arra, hogy visszavágjon Tuchel szavainak, és megvolt hozzá az önbizalma is. Nem kell ebből veszekedést, öltözőn belüli megosztottságot vagy valamilyen mélyebb konfliktust gyártani – még akkor sem, ha korábban is akadt már feszültség kettőjük között. Ebben nincs semmi visszataszító.
Talán az sem ártana, ha Tuchel időnként nyilvánosan is megdicsérné Bellinghamet. Tartozik neki ennyivel. Hiszen Anglia már kiesett volna erről a világbajnokságról, ha nincs ez a fiatal középpályás, aki kivételes képességeivel és erőteljes személyiségével húzza magával a csapatot. Ugyanakkor Tuchel módszere láthatóan működik. Lehet, hogy több benne a korbács, mint a mézesmadzag, de sikerül kihoznia Bellinghamből a legjobbat, aki erre a pályán válaszol.
A torna előtt még az is kérdés volt, hogy egyáltalán kezdő lesz-e. Ma már ennek az ellenkezőjét elképzelni is nehéz. Lehet felnagyítani a meccs utáni nyilatkozatokat. Vagy elfogadhatjuk, hogy két szenvedélyes, túlfűtött ember egyszerűen őszintén elmondta, mit gondol, anélkül hogy elrejtette volna az érzéseit. Ha ez végül sikerre vezeti Angliát, ugyan ki fog panaszkodni? Ha pedig nem nyerik meg a világbajnokságot, bizonyára lesznek, akik majd ezt hozzák fel magyarázatként. Csakhogy ez logikátlan lenne.
Bellingham nem Anglia problémája. Ő a megoldás. Korábban előfordult, hogy úgy tűnt, nem mindig a csapat érdekeit helyezi előtérbe. Most ezt már senki sem vetheti a szemére. Tuchel ugyan bírálta a teljesítményt, de dicsérte a válogatott mentalitását. És ezen a világbajnokságon senki sem mutatott erősebb mentalitást Jude Bellinghamnél. Miért várnánk tehát tőle, hogy csendben, szó nélkül elfogadja a szövetségi kapitány értékelését?
Olyan vélemények is megjelentek, hogy a csapattársai „megdöbbentek” Bellingham nyilatkozatán. Ugyan már. Ez azt feltételezné, hogy az elmúlt 54 válogatott mérkőzésén egyáltalán nem figyelték, milyen ember. Mindig is kimondta, amit gondolt. Különösen az öltözőben. Sőt, talán ott a leginkább. Ezért egyetlen játékost sem lephetett meg a meccs utáni nyilatkozata. És Tuchelt sem.
Sokat beszélünk hitelességről. Aztán amikor valaki valóban hiteles, máris rosszallóan nézünk rá. Pedig Tuchel és Bellingham egyaránt hiteles. Mindketten alfaegyéniségek – ennek minden előnyével és hátrányával együtt –, és egyikük sem rejti véka alá az érzelmeit. Ez is egyszerre az erősségük és a gyengeségük. Éppen ez hiányzott Angliából korábban.
A 2014-es brazíliai világbajnokság kudarca után Wayne Rooney arról beszélt, hogy az angol válogatottból hiányzott a kellő ravaszság. Tuchel és Bellingham viszont rendelkezik ezzel. Van bennük él, győztes mentalitás, nem kötnek könnyen kompromisszumot, és nem kérnek bocsánatot azért, amiben hisznek. És sikeresek. Természetesen Tuchelnek szövetségi kapitányként kezelnie kell ezt a helyzetet. A véleménykülönbség nem válhat lázadássá. Az önbizalom nem csaphat át gőgbe. Ugyanakkor az angol válogatott háza tájáról semmi sem utal arra, hogy Bellingham jelenleg akár csak megközelítené ezt a határt. Mindenki ugyanazt mondja róla: alapvetően egy jó modorú, tisztelettudó srác. És egy egészen kivételes futballista.
Talán Tuchelnek egyszerűen át kellene ölelnie Bellinghamet, és elintézni az egészet egy mosollyal. Nem kell ebből többet csinálni annál, ami valójában. Mindketten ugyanazért dolgoznak. Azért, hogy felkerüljön az a második csillag az angol válogatott mezére. Harry Kane mellett Jude Bellingham jelenti Anglia legnagyobb reményét arra, hogy ez sikerüljön.
Korai ébresztő
Véget ért a gondtalan időszak Valdebebasban. A mai napon hivatalosan is új korszak kezdődött a Real Madridnál, méghozzá az egyetlen módon, amellyel véget lehet vetni az elmúlt időszak rossz beidegződéseinek: fegyelemmel, renddel és egy hajnali ébresztővel.
A játékosokat reggel nyolc órára várták a sportközpontba. Mire Madrid utcái éppen csak életre keltek, a keret tagjai már átlépték Valdebebas kapuját, ami azt jelentette, hogy sokuk ébresztője legkésőbb fél hétkor megszólalt – olyan korán, ahogyan arra talán már évek óta nem volt példa.
Őszintén szólva örülök, hogy ismét ilyen napirend szerint kellett kezdeniük a munkát. Erre már régóta szükség volt. Két éve nézzük végig ezt a tarthatatlannak bizonyuló kényelmet. Két idényen át a keret veszélyes komfortzónában élt, folyamatos engedmények között, miközben az elvárások fokozatosan fellazultak, és lassan elhalványult az a versenyszellem, amelyet ez a címer megkövetel. Az önelégültség átszőtte a mindennapokat. A játékosok sokszor inkább tűntek a közösségi médiás jelenlétükkel vagy saját kiváltságaikkal elfoglaltnak, minthogy minden edzésen a határaikat feszegetve dolgoztak volna. Ennek a korszaknak most vége.
José Mourinho visszatérése kijózanító pofon egy olyan öltözőnek, amelynek égető szüksége volt egy vitathatatlan tekintélyű vezetőre. A portugál edző nem harci bárddal a kezében érkezett. Jókedvűen, hatalmas energiával és valódi kíváncsisággal tért vissza: beszélgetni akart, a játékosai szemébe nézni, személyesen megismerni mindenkit. Senki ne tévessze össze azonban ezt a kezdeti közvetlenséget a gyengeséggel. Mourinho meghallgatja a játékosait és bemutatkozik nekik, de eszébe sem jut megkérdezni a csapat meghatározó alakjait, mikor szeretnének edzeni, mely napokon pihennének szívesebben vagy hogyan szeretik megszervezni az utazásaikat.
A Real Madrid nem közvetlen demokrácia, az edzések rendje pedig nem a játékosok kényelméhez igazodik. A hétfői program jól mutatja, mi vár rájuk a következő hónapokban. A kötelező orvosi vizsgálatok és az első közös találkozó után a futballisták egész nap Valdebebasban maradnak. Nem lesz hazaugrás ebédidőben, sem szabadprogram a klubon kívül. Közös foglalkozások, taktikai megbeszélések, közös ebéd és csapatépítő programok követik egymást egészen délután öt óráig.
Pontban ekkor lépnek pályára Mourinho első valódi edzésére. Megállás nélkül. Kivételezés nélkül. Már az első naptól kezdve az új munkarendhez igazodva. A hétfő délelőtti első találkozó egyik legfontosabb üzenete az, hogy Mourinho minden játékossal teljes őszinteségre törekszik. Már az első napon világossá teszi mindenkinek, milyen szerepet szán neki az idei projektben. Nála nincs mellébeszélés, és nincsenek hamis ígéretek csak azért, hogy mindenki elégedett legyen. Aki kezdő lesz, pontosan tudni fogja, miért számít rá az edző és mit vár el tőle. Aki pedig a kispadon kezdi a szezont, ugyanilyen egyértelműen szembesül a helyzetével – kertelés nélkül.
Mourinho futballfilozófiájának alapja, hogy nem a játékosok barátjaként tért vissza Valdebebasba. Az elmúlt két év félreértelmezett atyáskodása és vállveregetése a múlté. Kapcsolata a kerettel kizárólag edző és játékos viszonyára épül majd: világos hierarchiára, valamint a kemény munkán keresztül kivívott kölcsönös tiszteletre.
A portugál edző ráadásul minden eddiginél elszántabban tér vissza. Ismét éhes a sikerre, és pontosan tudja, mekkora feladat vár rá, ha vissza akarja vezetni a Real Madridot a futball csúcsára. Ez a hozzáállás nem tűr félmegoldásokat egy olyan játékoskerettől, amely az elmúlt időszakban túlságosan gyakran a mérkőzés vagy az ellenfél jelentőségéhez igazította a befektetett energiát. Ennek az új korszaknak azonban a legfontosabb sajátossága az intézményi háttér. Vége a kényelmes éveknek, mert hosszú idő után először a Real Madrid vezetősége teljes és feltétlen bizalmat szavazott az edzőnek minden olyan döntés meghozatalában, amely az öltözőt vagy a csapat működését érinti.
Elmúltak azok az idők, amikor egyes játékosok közvetlenül a klubvezetéshez fordultak, ha nem tetszettek nekik az edző módszerei, vagy ha a kispadra szorultak. Mourinho ezúttal az elnök teljes támogatását élvezi. Ha úgy dönt, hogy egy sztárjátékost félreállít az elégtelen hozzáállása miatt, a klub egységesen kiáll mellette. Ha szigorítja a késésekért járó pénzbüntetéseket, vagy gyökeresen átalakítja az összetartások rendjét, a Bernabéu vezetésében senki sem kérdőjelezi meg a döntését.
A játékosoknak meg kell érteniük, hogy megváltoztak az erőviszonyok. A hajó kapitánya újra a kispad mellett. A közelmúlt kényelmét felváltja a mindennapos teljesítménykényszer, ahol a korábbi évek érdemei már nem jelentenek felmentést a pályán mutatott közöny alól. Éppen ezért a hétfői munkanap jóval több egy szokásos felkészülés első napjánál. Ez szemléletváltás. Fordulópont a Real Madrid öltözőjének életében. A hajnali fél hetes ébresztő nem pusztán egy időpont a napirendben, hanem annak jelképe, hogy a Real Madrid ismét munkaruhát öltött.
A keret túl sokáig élvezte a kiváltságok kényelmét, ami a játék és az eredmények egyértelmű megtorpanásához vezetett. Látni, ahogy a játékosok már kora reggel belépnek a sportközpont kapuján, tudva, hogy egy teljes nap vár rájuk fegyelemmel, közös munkával, valamint fizikailag és mentálisan egyaránt megterhelő edzéssel, talán a legjobb hír, amelyet a határozott irányváltást követelő madridisták kaphattak.
Mourinho azért tért vissza, hogy ismét ő szabja meg a játékszabályokat, kijelölje az elkötelezettség határait, és emlékeztesse játékosait: ennél a klubnál a dicsőséget nem örökölni vagy megszokásból megtartani lehet – azért minden egyes nap meg kell dolgozni. Akik továbbra is a korábbi két idény kényelméből szeretnének megélni, hamar egy rugalmatlan követelményrendszerrel találják szembe magukat.
Vége a fegyverszünetnek. Vége a kifogásoknak. Az első munkanappal valóban új korszak kezdődött Valdebebasban.
Csípjetek meg, hogy tudjam, mindez nem álom!
Karakter. Lélek. Versenyszellem.
Másnap utazás várt rám. Az estét vasalással és csomagolással töltöttem, miközben a háttérben a világbajnokság nyolcaddöntője ment. A mérkőzés lefújása után még ott maradtam a képernyő előtt. Egyszer csak Cristiano könnyes arcát mutatta közelről a kamera, és valami különös szorítást éreztem.
Nem először láttam futballistát sírni. Egy ilyen, önmagában hétköznapi jelenet aligha ragadta volna meg a figyelmemet. Csakhogy ezek nem pusztán egy világbajnoki kiesés könnyei voltak. Inkább úgy tűnt, mintha élő adásban látnánk azt a belső felismerést, hogy az idő – az egyetlen valóban legyőzhetetlen ellenfél – végül mindig megtalálja a bokánkat, hogy beleharapjon.
A mérkőzés közben különös érzés volt látni, ahogy Cristiano több sebességfokozattal a többiek mögött járja be a pályát. Dallas gyepén úgy mozgott, mint egy alkonyi western pisztolyhőse: egy antik kor legendája, aki minden erejével próbálja megőrizni mítoszának ragyogását, miközben a táj könyörtelenül kitaszítja magából. Ott volt a pályán, mégis idegennek tűnt. Nehéz volt felismerni benne azt a csatárt, aki egykor a futball Akhilleusza volt. Az az ember, aki több mint egy évtizeden át minden mérkőzést hadüzenetté változtatott, most már csupán önmaga halvány árnyékának tűnt, amely annyira valószínűtlennek hatott, hogy még az emlékezetből fakadó félelmet sem ébresztette fel. Pedig hosszú éveken át puszta jelenléte is képes volt eldönteni párharcokat még a kezdő sípszó előtt. Szinte úgy tűnt, különalkut kötött az idővel. Este azonban ennek éppen az ellenkezőjét láttuk.
Most, hogy Mourinho visszatérése ismét táplálja örökké éhes nosztalgiánkat, szinte elkerülhetetlen felidézni Cristiano és a Real Madrid kapcsolatának kezdetét. Ronaldo akkor hagyta ott Anglia legjobb csapatát – amely éppen ereje teljében volt, és amely azóta sem talál igazán önmagára –, hogy egy letört, önbizalmát vesztett Real Madridhoz igazoljon, amely saját történelmi riválisával szemben is kisebbrendűségi érzéssel küzdött. Cristiano nem azért érkezett, hogy egy kész örökséget kezeljen. Egy közös újjáépítés részese akart lenni. Minden sztárallűrjével együtt. Minden indulatos gesztusával. Azokkal a teátrális megnyilvánulásokkal is, amelyek annyi gúnyt és rágalmat vontak maguk után. És mindenekfelett azzal a bátorsággal, amellyel a legnehezebb kihívások elé állt.
Annyiszor fordította oda az arcát a Real Madrid érdekében, ahány sikert végül ajándékozott a klubnak. Amikor a futball európai erőviszonyai hosszú, szinte emberfeletti küzdelem után végre megváltoztak, és a Madrid egymás után nyerte a Bajnokok Ligáját, ő ugyanaz a győzelemmániás ember maradt, aki évekkel korábban megérkezett Madridba: mindig készen arra, hogy magára vállalja a legnagyobb terhet. Ugyanezt a megszállott versenyszellemet örökítette át egy történelmileg szerényebb portugál válogatottba is, amelyet olyan sikerekhez vezetett, amelyek korábban hosszú évtizedeken át más nemzetek kiváltságának tűntek.
Távozása Madridból már-már operai, szinte folklórba illő jelenet volt. Akkor sokan természetes döntésnek tartották. Az évek távlatából azonban nehéz nem úgy látni, hogy számára hiba volt. Közhelynek számít azt mondani, hogy odakint nagyon hideg van, miután valaki elhagyja a Real Madridot. De ha félretesszük azokat az eseteket, amelyeket a sértettség táplált – Eto’o, Luis Enrique és mások –, akkor jól látható, hogy a Bernabéu elhagyása ugyan egy pillanatra felszabadító érzés lehet, de ritkán vezet jobb helyre.
Még egy olyan jelenségnek is, mint Cristiano, végig kellett néznie, ahogy pályafutása lassan ereszkedni kezdett azután a hirtelen búcsú után: Olaszország, Anglia, Szaúd-Arábia… Minden új állomás egy kicsit távolabb esett a futball világának középpontjától. Lemondani a boldogságról általában rossz döntés, még akkor is, amikor az ember érzi, az óra ketyegése egyre gyorsabb. Hiszen az utolsó cseppeket is megisszuk. És éppen azok hiányoznak a legjobban, amikor újra megszomjazunk.
Úgy sejtem, Cristiano most az ezredik gólját hajszolja. Ez már kevésbé statisztika, mint szimbólum. Mintha újabb hegyet emelt volna maga elé, pusztán azért, hogy maradjon még egy meghódítandó horizont. Fogadni mernék rá, hogy eléri. Senki sem alakította olyan fegyelmezett módszerré a megszállottságot, mint ő. A könnyei azonban arról árulkodtak, hogy valójában már nem ezek a gólok jelentik számára a lényeget. Sokkal inkább arról a fájdalomról szólnak, amikor az ember rádöbben: a futball lassan már nem szorul rá úgy, mint korábban.
Több mint tizenöt éven keresztül minden mérkőzés valamilyen módon Cristiano Ronaldo körül forgott. Az egész játék az ő fenyegető jelenléte köré épült. Dallasban éppen az ellenkezője történt. Portugália hosszú perceken át úgy futballozott, mintha a csapatkapitánya nem is lenne a pályán. Ronaldo várta a labdát, amely soha nem érkezett meg hozzá, miközben társai egészen más tempóban futballoztak és oldották meg a mérkőzés problémáit. A hetes alakja lassan szinte kísértetté halványult. Ez rosszabb volt egy gyenge mérkőzésnél: mintha ott sem lett volna.
A legendák igazi vége nem akkor jön el, amikor elveszítenek egy trófeát. Hanem akkor, amikor ráébrednek, hogy a világ nélkülük is forog tovább. Az utód nem kér engedélyt. Az új főszereplő egyszerűen belép a színpadra, és már senki sem tartja vissza a lélegzetét. Közben az idő egyszerre győzi le a lábakat és oltja ki a reflektorfényt. Egy ilyen felismerést ilyen nyers valóságában átélni tökéletesen megmagyarázza azt a keserűséget, amely végül könnyekben tör felszínre.
Mégis, minden hamis vigaszt félretéve, érdemes megjegyezni, hogy vannak olyan alakok, akiktől a hanyatlás sem tudja elvenni a nagyságot. Lehet, hogy már nem keltenek félelmet. De megőrzik azok méltóságát, akik egykor új mércét állítottak a futball számára. Cristiano is közéjük tartozik. Abba a kivételes körbe, amelynek tagjai még akkor is legyőzik a feledést, amikor az idő már legyőzte őket.
Amikor végül kikapcsoltam a televíziót, Cristiano már nem sírt.
Vinícius tele van kétségekkel
Ügynöke azt tanácsolja neki, hogy ne hosszabbítson, ő viszont úgy érzi, hiba lenne elhagyni a Real Madridot
Vinícius Júnior neve ugyan nem szerepel azon játékosok között, akiket a Real Madrid értékesíthetőnek tart – ezen a listán Asencio, Fran García, Camavinga, Carreras és még Huijsen is megtalálható –, ám mivel továbbra sem hajlandó szerződést hosszabbítani, és a jövőben ingyen távozhatna, a klub kénytelen őt is az eladható játékosok közé sorolni. Ennek oka egyszerű: a Real Madridnak vissza kell szereznie a belé fektetett 50 millió eurót. Ennyire kegyetlen az üzleti valóság.
Gazdasági szempontból a klub nem engedheti meg magának, hogy Vinícius ingyen távozzon. Ha a világbajnokság után sem ír alá új szerződést, José Ángel Sánchez feladata lesz, hogy a legjobb ajánlatot tevő klubnak értékesítse. A játékos ezzel tisztában van, és a fejében teljes a bizonytalanság. Ha sokkal több pénzt szeretne keresni, el kell hagynia Madridot. Ha viszont a sportkarrierje az elsődleges, aligha találhat a Real Madridnál jobb klubot.
A Roc Nation Sports ügynökség és saját környezete teljesen összezavarja. Ő maga sem tudja, mitévő legyen. Ahogy Dani Ceballos esetében is előfordult, egyik pillanatban igent mondana, a másikban nemet – bár futballszakmai szempontból a két játékos helyzete természetesen össze sem hasonlítható. A Real Madrid azóta nem tett új szerződéshosszabbítási ajánlatot Viníciusnak, hogy a brazil egy évvel ezelőtt, még a klubvilágbajnokság előtt visszautasította a klub ajánlatát. Az a torna egy gyenge idény kezdetét jelentette mind a Real Madrid, mind Vinícius számára. A brazil már akkor összetűzésbe került Xabi Alonsóval, amikor az elődöntőben, a PSG ellen a kispadra készült ültetni. Hónapokkal később, a Barcelona elleni bajnokin ismét konfliktusba került a baszk edzővel – ez az összecsapás pedig meghatározó pillanata lett a csapat és Vinícius újabb sikertelen idényének.
Miközben a brazil válogatott egyik vezéregyénisége, Vinícius ellentmondásos érzésekkel éli meg jelenlegi helyzetét. Ha szeretné megkapni a szabadon igazolható játékosoknak járó aláírási bónuszt, akkor ki kell töltenie jelenlegi szerződését, amely 2027-ben jár le, majd ezt követően egy másik klubhoz kell igazolnia, amely kifizetné számára ezt a prémiumot. Ugyanakkor nem szeretne hálátlannak tűnni, és nem akar ingyen távozni a Real Madridtól, attól a klubtól, amely rengeteget tett érte, és már 17 éves korában szerződtette. A madridi klub minden alkalommal kiállt mellette a rasszizmus elleni küzdelmében, még akkor is, amikor egyes nyilatkozatait később ellene fordították.
A világbajnokságon időnként remek teljesítményt nyújtó támadó továbbra sem tudja, mit döntsön. A Real Madrid nyugodt maradt, és nem emelte korábbi ajánlatát, amely évi nettó 22 millió euróról, öt évre szólt. Vinícius ezzel szemben olyan aláírási bónuszt szeretett volna, amely ezt az összeget évi 27 millió euróra emelné. Bónusz azonban nincs. Párbeszéd sincs.
Minden most fog eldőlni, mert a támadó abban bízott, hogy jó tornát fog zárni, és ennek birtokában erősebb tárgyalási pozícióból térhet vissza Madridba. Valdebebasban ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy a világbajnokság után mindössze egy hónap marad arra, hogy értékesítsék, amennyiben erre kerülne sor.
A Roc Nation Sports brazíliai képviselője, Frederico Pena az első, aki azt tanácsolja Viníciusnak, hogy ne hosszabbítson szerződést, mert így megszerezheti az aláírási bónuszt – vagy akár ugyanezt az összeget a Real Madridtól követelheti. A játékos közvetlen környezetében teljes a zűrzavar. Mindenki mást mond, mindenki más irányba húzza. A futballisták környezete gyakran veszélyes terep: szinte mindenki részesedni szeretne az üzletből. Vinícius legnagyobb dilemmája ugyanakkor az, hogy ha távozna, mindössze öt valódi kérője lehet Európában: az Arsenal, a Liverpool, a Manchester City, a Bayern München, esetleg a Manchester United. Mivel egy esetleges átigazolásra már csak egy évvel a szerződés lejárta előtt kerülne sor, a vételár várhatóan nem haladhatná meg a 90 millió eurót.
Az egyik vizsgált kompromisszumos megoldás szerint a Real Madrid 90 millió euróért értékesítené Viníciust, aki ebből 15–20 millió eurót kapna aláírási bónuszként. Így a brazil elfogadná, hogy ne várja ki a szerződése végét, a Real Madrid pedig 70–75 millió euró nettó bevételhez jutna az átigazolásból.
„Hol tudnál Európában jobban ragyogni, mint a Real Madridban?” Ezt a kérdést teszi fel neki számtalan madridista, amikor szóba kerül esetleges távozása. Szinte mindenki azt tanácsolja neki, hogy maradjon, mert sehol nem tudna olyan szinten teljesíteni, mint a Real Madridban – ezt már két Bajnokok Ligája-győzelmével is bizonyította. Vinícius ezt pontosan tudja, ezért is vívódik. Abban bízik, hogy Florentino Pérez végül évi két-három millió euróval javít a klub ajánlatán, ezzel is indokolva maradását.
Van azonban még egy fontos szempont. Vinícius számos hazai és nemzetközi márka reklámarca, és tisztában van vele, hogy ezeknek a szerződéseknek jelentős részét éppen annak köszönheti, hogy a Real Madrid játékosa. A Bernabéu elhagyása azt is jelentheti, hogy ezek közül több szponzori megállapodást elveszíthet.
Mindezek a sport- és gazdasági következmények teljesen összezavarják. Egyszer úgy érzi, hosszabbítania kellene, és elérni, hogy Florentino Pérez évente még két-három millió euróval emelje az ajánlatot. Máskor pedig azon gondolkodik, hogy kivárja 2027-et, szabadon igazolhatóként 20 millió eurós aláírási bónuszt vesz fel, megköti utolsó nagy európai szerződését, és csak azt követően teszi meg a várható lépést Szaúd-Arábia felé.
Hivatalos közlemény: Dumfries
A klub hivatalos közleménye a játékos átigazolása kapcsán.
A Real Madrid C. F. és az Internazionale megállapodásra jutott Denzel Dumfries átigazolásáról. A játékos a következő négy idényre, 2030. június 30-ig kötelezte el magát a klubhoz.
Született július 4-én
A mai napon épp száz éve annak, hogy Alfredo Di Stéfano meglátta a napvilágot. Francisco Javier Sánchez Palomares érzelmes megemlékezése.
Di Stéfano valószínűleg a magány megtestesült ellentéte volt. Nem csupán azért, mert a pályán mindenütt ott volt: kapusként, söprögetőként, középpályásként, csatárként, edzőként, pszichológusként, sőt még afféle mindenes karbantartóként is. Hanem azért is, mert attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a futball történetébe – legtöbbünk számára még jóval a születésünk előtt –, valójában soha nem távozott onnan.
Leghíresebb mondata – „Nincs olyan játékos, aki jobb lenne, mint az egész csapat együtt.” – ugyancsak a magány tagadása. Talán azért játszott minden poszton, mert senkiben sem bízott feltétel nélkül. Mégis a közösség erejét hirdette, mindezt olyan meggyőződéssel, mint az a pap, aki talán maga sem hisz teljes bizonyossággal a mennyországban, de pontosan tudja, hogy a híveknek ettől még becsülettel kell élniük. Zseni volt, aki felismerte: még ő sem engedheti meg magának, hogy egyedül játsszon. Egész pályafutásával ezt bizonyította – kissé paradox módon úgy, hogy egyszerre mindenhol jelen volt.
A mérkőzések előtt Paco Gento mozdulatlanul állva kopogtatta stoplis cipőjét az öltöző kövén, mintha üresben pörgetné a motort. Alfredo figyelt. Ha a hang megfelelő volt, csak ennyit mondott:
– Rendben lesz, Paco. Mehetünk.
Ennyi elég volt. Lakonikus és végtelenül gyakorlatias ember volt. Az igazán intelligens embereknek nincs szükségük hosszú magyarázatokra ahhoz, hogy közöljenek egy fontos gondolatot. Az 1958-as BEK-döntőben Rial arra panaszkodott, hogy Liedholm már a tekintetével is kicselezi. Alfredo egyetlen mondattal megoldotta a problémát:
– Ne az arcát nézd, hanem a lábát.
Ugyanezen a mérkőzésen ismét megmutatta különleges futballintelligenciáját. Az az ember, aki azt vallotta, hogy a csapat mindig fontosabb az egyénnél, észrevette, hogy társai közül – egyetlen játékos kivételével – mindenkin látszanak a fáradtság jelei. Odahívta azt az egyet, és csak ennyit mondott:
– Paco, nyerd meg a döntőt.
Paco pedig a hosszabbításban megszerezte a győztes gólt, amellyel a Real Madrid sorozatban harmadszor is elhódította a BEK-serleget. Amikor Puskás Ferenc némi súlyfelesleggel megérkezett Madridba, mindenki Di Stéfano véleményére volt kíváncsi. Alfredo néhány percig figyelte, majd lakonikusan megállapította:
– A bal lábát jobban használja, mint én a kezemet.
Ilyen volt mindig. 1953-ban, amikor még inkább a Barcelona tűnt befutónak, Manuel del Arco megkérdezte tőle, hogy “Milyen engedéllyel tartózkodik Spanyolországban?“
– A sajátommal – felelte.
Évtizedekkel később, már bottal a kezében, sem változott. Egy madridi derbi után egy újságíró megkérdezte tőle, hogyan látta a mérkőzést.
– Ülve. Hogy láttam volna másképp?
Mai fejjel ez talán nyersnek vagy udvariatlannak hangzik, különösen egy olyan korban, amely szereti túlreagálni és bonyolítani a legegyszerűbb dolgokat is. Valójában azonban ez csak Alfredo kivételes szellemi élességének és az ostobaságok iránti zéró toleranciájának természetes következménye volt. Edzőként is ugyanezt a könyörtelen pragmatizmust képviselte. Abban a Real Madridban, amelynek mezén még a Zanussi emblémája díszelgett, észrevette, hogy egyik játékosa nem fut kellő intenzitással. Odavetette neki:
– Hé, túl nehéz az a mosógép, amit cipelsz?
Kapusaitól sem azt várta, hogy minden védhető lövést hárítsanak. Mindössze ennyit kért:
– Legalább azokat ne engedjétek be, amelyek kifelé mennek.
Egy olyan ember, akinek minden mondata Humphrey Bogart keménységét idézte, nem vonulhatott vissza pusztán azért, mert az idő múlásával megkopott a fizikuma. Sokkal prózaibb oka volt. A lányai egyszerűen nem akarták többé kopaszon és rövidnadrágban futballpályákon látni az édesapjukat.
„Nincs olyan játékos, aki jobb lenne, mint az egész csapat együtt.” Ez a mondat ma is ott olvasható a Bernabéu játékoskijárójában. A futballisták minden mérkőzés előtt rápillantanak, mielőtt kifutnak a pályára. A legtöbben talán nem is tudják, hogy éppen annak az embernek a szájából hangzott el, aki mindenkinél közelebb állt ahhoz, hogy saját zsenialitásával megcáfolja azt. Talán ez egy zseni legnagyobb öröksége: úgy hagyni maga után egy örök igazságot, hogy közben ő maga lehetett a legnagyobb kivétel alóla. Vagy legalábbis a legközelebb állt hozzá.
Száz éve született Alfredo Di Stéfano. Száz év, amelyben nem volt helye a magánynak.
Iván Zamorano: Olisét már holnap megvenném
Iván Zamorano a chilei labdarúgás egyik legendája, emellett a Sevilla (1990–1992), a Real Madrid (1992–1996) és az Internazionale (1996–2001) ikonikus játékosa is volt. Mindenekelőtt azonban a futballtörténelem egyik legkiválóbb fejjátékosaként emlékeznek rá. A MARCA újságírójának, Juan Castrónak a CONMEBOL miami központjában nyílt lehetősége beszélgetni vele a Real Madridról és a világbajnokságról.
Hogyan látja a Real Madrid következő idényét?
Optimistán. Az elmúlt két szezon nem úgy alakult, ahogy azt a klubnál elvárták, de az eddig szóba került erősítések nagyon ígéretesnek tűnnek. Biztos vagyok benne, hogy a világbajnokság után még érkezhet egy-két új játékos. A Real Madridnak ismét olyan csapatot kell építenie, amely nemcsak a spanyol bajnoki címért, hanem a Bajnokok Ligájáért is harcban van. Ehhez szoktunk. Furcsa és szokatlan látni a Madridot úgy, hogy két egymást követő évben nem nyer trófeát. Éppen ezért bizakodó vagyok, és úgy gondolom, hogy a következő idény egészen más lehet, mint az előző.
Hogyan értékeli Vinícius Júnior eddigi világbajnoki teljesítményét?
Két világklasszis csatárral rendelkezik a klub, így természetes, hogy a csapatot rájuk kell alapozni. Tavaly azonban egyensúlyhiány alakult ki a támadósor, a középpálya és a védelem között. Miközben ki kell használnunk, hogy ilyen kivételes támadóink vannak, és akár egy harmadik klasszist is hozzájuk tehetünk, ugyanilyen fontos a megfelelő egyensúly megteremtése. Erős középhátvédekre, minden poszton használható középpályásokra van szükség. Nem szabad kizárólag két olyan zseni teljesítményétől függni, mint Vinícius és Mbappé; egy rendkívül kompakt csapatot kell felépíteni a támadósortól egészen a védelemig.
Melyik csatárt igazolná le a Real Madridhoz?
Olisét már holnap megvenném! Én Olisével, Mbappéval és Viníciusszal támadnék, melléjük pedig megszerezném Enzo Fernándezt, akit a középpályára állítanék. Jobbhátvédünk már van, középhátvédünk is, így ezzel összeállna egy igazán kiváló csapat.
Milyennek látja Spanyolországot?
Jónak. Mielőtt ideutaztam volna, beszéltem Luis de la Fuentével. Elégedett volt a kerettel és azzal a csapattal, amelyet sikerült kialakítania: egy nagyon fiatal együttesről van szó, amelyet néhány rutinos játékos tesz teljessé. A torna esélyesei között egyértelműen ott kell lennie Spanyolországnak, mind a játéka miatt, mind pedig azért, amit az elmúlt években felépített. Persze a későbbi szakaszban bármi megtörténhet. Ez a világbajnokság már eddig is számos meglepetést hozott. Ha egy csapat fizikailag és futballszakmailag nincs megfelelően felkészítve, könnyen lemaradhat. Úgy gondolom, Spanyolország meghatározó szereplője lesz ennek a tornának, már most is az, és még sokat fogunk beszélni róla.
Ki az Ön legnagyobb favoritja?
Franciaország. Gyakorlatilag két egyforma erősségű válogatottat tudnának kiállítani. Ha megnézzük, hány játékos született Franciaországban ezen a világbajnokságon, a szám 99. Ez jól mutatja, milyen hatalmas utánpótlásbázissal és milyen kiváló játékosképzéssel rendelkeznek. A jelenlegi francia válogatott támadásban rendkívül sok variációs lehetőséggel bír, középpályán is rendkívül erős. Ha van is gyenge pontjuk, talán a védelemben kereshető. A félpályától előre azonban igazi „szörnyetegek” alkotják a csapatot, ezért úgy gondolom, hogy ismét ott lesznek a világbajnoki döntőben.
Hivatalos közlemény: Enzo Fernández
Az elmúlt napokban megjelent hírekkel és nyilatkozatokkal kapcsolatban, amelyek szerint a Real Madrid C. F. érdeklődne Enzo Fernández iránt, a klub az alábbiakat kívánja közölni.
A Real Madrid semmilyen lépést nem tett, sem közvetlenül, sem közvetve Enzo Fernández szerződtetése érdekében, és nem áll szándékában ilyen átigazolást végrehajtani.
A Real Madrid szeretné kifejezni legmélyebb tiszteletét Enzo Fernández iránt, aki kiváló labdarúgó, pályafutása és kvalitásai széles körben ismertek és elismertek. Ugyanígy tiszteletét fejezi ki a Chelsea FC iránt is, amellyel kiváló intézményi kapcsolatot ápol.
Éppen a Chelsea FC iránti tiszteletből, valamint abból az intézményi lojalitásból kiindulva, amely mindig is a Real Madrid működésének alapelve volt, a klub szükségesnek tartja határozottan cáfolni ezeket a minden alapot nélkülöző találgatásokat, amelyek nem felelnek meg a valóságnak.
A Real Madrid sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a tények egyértelműsége és a klub részéről tanúsított teljes tétlenség ellenére továbbra is olyan információk jelennek meg és terjednek, amelyek nem felelnek meg a valóságnak, és amelyek kizárólag arra alkalmasak, hogy félrevezessék a szurkolókat, valamint szükségtelenül kárt okozzanak az érintett kluboknak és személyeknek.