M. László (mrazo)
Fuss, dagi, fuss!
A mérleg szerint több lett, a pályán viszont egyelőre nem kevesebb. Vinícius Júnior állítólag négy kilóval nehezebben kezdte az idényt, mint amekkora testsúllyal az előző két szezonban futballozott, és ez szinte automatikusan magával hozta a kérdést: elveszített-e valamit abból a robbanékonyságból, gyorsaságból és dinamizmusból, amely éveken át a játékának egyik legfontosabb fegyvere volt?
Vinícius legnagyobb fejlődése abban figyelhető meg, hogy milyen területeket foglal el a pályán.
Az Espanyol ellen túlnyomórészt magasan és szélesen helyezkedett, széthúzva a védelmi vonalat és lekötve a szélsőhátvédet. A Real Sociedad és a Málaga ellen viszont egyre inkább a bal oldali félterületbe, illetve a tizenhatos környékére tolódott a játéka. Érdekesség, hogy közben az egy az egy elleni veszélyessége továbbra is megmaradt: az Espanyol ellen 7 cselkísérletből 3 volt sikeres, a Sociedad ellen 3-ból 1, a Málaga ellen pedig 7-ből 4. Számai kisebb-nagyobb mértékben José Mourinho taktikai elképzeléseinek megfelelően változtak.
A játékban való részvétele folyamatosan nő: 37 → 47 → 52 labdaérintés, 19 → 20 → 23 labdavezetés, valamint 4 → 8 → 6 progresszív labdavezetés. A labdával megtett összes progresszív távolság a Sociedad ellen érte el a csúcsot 144,8 méterrel, ebből 121,2 métert tett ki a progresszív labdavezetés, majd a Málaga ellen ezek az értékek 92,1, illetve 76,5 méterre estek vissza. A több labdaérintés tehát nem jelentett automatikusan nagyobb előrehaladást, ami fontos szempont, ha valóban a játékának fejlődését akarjuk megítélni, nem pedig egyszerűen csak a játékban való részvételét számoljuk.
A nagyobb változás abban látható, mi történik azután, hogy megkapja a labdát. A kulcspasszainak száma az Espanyol elleni nulláról kettőre nőtt a Sociedad ellen, majd négyre a Málaga ellen, miközben az xA-mutatója 0,03-ról 0,35-re emelkedett, legutóbbi mérkőzésén pedig már 0,72-n tetőzött.
A lövéseit tekintve továbbra is jóval nagyobb az ingadozás: az Espanyol ellen egyetlen lövésből 0,04 xG-t, a Real Sociedad ellen négy lövésből 1,08 xG-t, majd a Málaga ellen két lövésből ismét mindössze 0,04 xG-t termelt. Egyetlen gólját a Real Sociedad ellen szerezte. Még túl korai lenne alacsony lövésvolumenről beszélni, ugyanakkor úgy tűnik, a szakmai instrukciók hangsúlya jelenleg inkább a helyzetkialakításon van.
A fizikai fejlődése újabb réteggel egészíti ki a képet. Spanyol beszámolók szerint Vinícius testsúlya jelenleg körülbelül 77 kilogramm, szemben az előző két idény nagyjából 73 kilogrammos értékével. Ez természetesen felveti a kérdést, hogy a plusz izomtömeg befolyásolhatja-e a játékát meghatározó gyorsulást és robbanékonyságot. Egyelőre kevés jel utal erre: a végsebessége 31,1 → 34,4 → 31,2 km/h volt, sprintjeinek száma 10 → 11 → 17-re nőtt, a nagy intenzitású futásainak távolsága 0,37 km-ről 0,42-re, majd 0,57-re, míg a sprintben megtett távolsága 0,17 km → 0,27 km → 0,36 km-re emelkedett. A földön megvívott párharcok mutatója az első két mérkőzés 3/8-as értékéről 7/15-re változott. Három mérkőzés természetesen nem elegendő annak megállapításához, hogy a testsúlyváltozás pozitív vagy negatív hatással van-e a játékára.
És itt érkezünk el a strukturális problémához.
Vinícius a három mérkőzésen 15, 14, illetve 15 alkalommal veszítette el a labdát, azaz támadójátékának továbbra is természetes velejárója a gyakori labdavesztés, miközben a klasszikus védekezési akciókban csak minimális szerepet vállal. A probléma tehát nem egyszerűen az, hogy keveset védekezik, hanem az, hogy a magas kockázatú támadójátékából fakadó átmeneti veszélyeket jellemzően a mögötte működő csapatszerkezetnek kell kezelnie. Amikor egy csel, labdavezetés vagy támadó kezdeményezés után elveszíti a labdát, a Madridnak nélküle kell kontrollálnia az átmenetet és biztosítania a mögötte megnyíló területeket.
Vinícius előretolt helyezkedése a Madrid támadójátékának egyik előnye. Biztosítja a szélességet, széthúzza az ellenfél védelmi vonalát, és labdaszerzés után azonnali megjátszható célpontot kínál. Amikor azonban elveszíti a labdát, a balhátvédnek és a középpályának kell biztosítania a mögötte megnyíló területet anélkül, hogy Viníciustól érdemi visszazárást kapnának. Egy játékos támadó szabadsága így egy másik játékos védekezési felelősségévé válik. Visszatérő történet.
Ezt a kompromisszumot kell a Madridnak megfelelően kezelnie. Az Espanyol elleni 2–1-es idegenbeli mérkőzésen ennek sokkal nagyobb jelentősége van, mert kisebb a hibahatár. A Málaga elleni 4–0-s találkozón ugyanez a strukturális teher sokkal kevésbé válik láthatóvá. A valódi kérdés az, mi történik akkor, amikor a Madrid olyan ellenféllel találkozik, amely képes labdát szerezni, majd azonnal megtámadni a Vinícius mögött megnyíló területet.
Viníciusnak nem kell klasszikus, a játék mindkét fázisában egyformán aktív szélsővé válnia – a védekezés iránti teljes elkötelezettség hiánya azonban jelentős taktikai alkalmazkodást követel José Mourinhótól. Három mérkőzés rendkívül kis minta. Támadásban egyértelműen pozitív, támadóorientált taktikai tendencia rajzolódik ki, miközben ennek negatív védekezési következményei is vannak. Rengeteg megfigyelni való marad tehát, ahogy José Mourinho Real Madridja tovább formálódik.
Funes szerint a játékvezető segítette a Madridot
Tomás Guasch a spanyol sportújságírás egyik legismertebb és legegyénibb hangja. Az 1953-ban Barcelonában született újságíró hosszú pályafutása során dolgozott többek között a Mundo Deportivo, az AS és a Marca szerkesztőségében, jelenleg pedig a COPE munkatársa. Bár az Espanyol elkötelezett híve, a Real Madrid iránti rokonszenvét soha nem rejtette véka alá. Írásainak védjegye a csípős irónia, a szarkazmus és az a sajátos humor, amellyel különösen szívesen veszi célba a Madridot övező futballközeget és annak visszatérő narratíváit.
Juanfran a Málaga vezetőedzőjének keresztneve. Funes a vezetékneve. Jómagam pedig, ha meghallom azt, hogy Funes, rögtön Luis de Funès, a kiváló francia komikus színész jelenik meg előttem. Egy bálvány. Luis, vagyis Louis de Funès. Valójában Louis Germain David de Funès de Galarza y Soto. Spanyol szülők gyermekeként született, és mondhatni, igencsak „jól sikerült” gyerek lett belőle. Komikus, filmszínész, filmrendező és producer, szinkronszínész, forgatókönyvíró, színházi színész, zongorista, televíziós színész, író, rendező és producer – mindez egyetlen emberben. Valódi fenomén.
Juanfran azonban komikumban még Louis-t is felülmúlta, miután az általa irányított Málaga 4–0-ra kikapott a Real Madridtól. A nyilatkozatából a legtöbb szalagcímet az alábbi mondat kapta: “Az az érzésünk, hogy ha rájuk lehelsz, az szabálytalanság, ha pedig a másik oldalon történik, akkor, ha nincs vér, semmi sem történik.”
Ebben akaratlanul is igaza volt: ami azt illeti, hogy valaki vérzik a Bernabéuban, mégsem történik semmi, arra éppen az előző idény Real Madrid–Girona mérkőzésén akadt példa.
Reis, a katalán csapat portugál védője felszakította Mbappé fejét, és valóban: nem történt semmi. Nem ítéltek szabálytalanságot, vagyis tizenegyest – hiszen az eset a büntetőterületen belül történt –, és a madridi támadót sem kellett a „Samur 112 FC” (a SAMUR–Protección Civil Madrid városi sürgősségi egészségügyi és mentőszolgálata, a 112 pedig a spanyol – és általános európai – segélyhívó szám – a szerk.) hatékony mentőakciójával evakuálni. Sőt, helyben összefoltozták. Szóval igen: nem történt semmi.
Nem, nincs mit tenni. Most éppen Funesen volt a sor. Egy olyan emberen, akinek alighanem úgy kellett volna örülnie, mint egy gyereknek az új cipőnek és alsónadrágnak, amikor a feljutás után megérkezett Chamartínba Juanito másik csapatának élén, a környékbeli srácokból álló kis seregével – és még sorolhatnánk. Valószínűleg egyszerűen képtelen rá. Túl sok éven át hallgatta, hogy a Madrid csal, és ez ellen még Róma is tehetetlen. Elmennek a Bernabéuba, kapnak négyet, a legcsekélyebb, leghalványabb esélyük sincs arra, hogy sértetlenül megússzák a mérkőzést, aztán az egészről az imént idézett odaszúrással vonják meg a mérleget.
Rémisztő belegondolni, mi lesz azon a napon, amikor Funes ellátogat a Camp Nouba. Bár végül is mindegy. Vagy talán mégsem. Oda elmennek, és egy árva szót sem szólnak. Sem ők, sem a rádiós, televíziós és írott sajtó nagy része.
Felejthetetlen volt a legutóbbi Barça–Athletic. Lamine és Gordon is piros lapot érő jelenetek főszereplője volt, de semmi: úgy kezelték, mint ami egyszerűen benne van a játékban. Vagyis ha odamész, már tudjuk, hogyan működnek ezek a „játék velejárói”. Csend. A Bernabéuban majd másképp lesz, ha a helyzet azt kívánja.
Nem lep meg, és Önt sem kellene, hogy meglepje. Így van felépítve az egész. Két-három naponta újra bebizonyosodik. De nem egyszerűen arról van szó, hogy nem történik semmi – mert tényleg nem történik –, hanem arról, hogy még csak nem is beszélnek róla.
A múlt héten tudtuk meg, hogy kollégám, Adrià Soldevila, a Radio Barcelona újságírója otthagyja a pályát. Nem bírta tovább azt a könyörtelen nyomást, amelynek a közösségi médiában és azon kívül is folyamatosan kitették egyetlen hatalmas bűne miatt: ő volt az egyik újságíró, aki feltárta és nyilvánosságra hozta a Negreira-ügyet.
Három és fél év telt el, februárban lesz négy. Soldevila nem bírta tovább. A Negreira-ügy első károsultja ő. Adrià számára az ügy nem évült el – miközben a LaLiga elnöke, Tebas éppen az „elévült” szót mondta ki elsőként az ügy kapcsán. Elévült. Az RFEF-nél meg azt mondják, ők ott sem voltak. Rendben.
A hírt annak idején nagy fájdalommal közölték azok az újságírók, akik egész életükben culék voltak, és ezért ahhoz szoktak hozzá, hogy azt hallják: a Madrid manipulálja a versenysorozatokat, a Madrid lop, és így tovább. Soldevila és kollégái – közülük a legismertebb Sique Rodríguez – finoman szólva sem voltak jó lelkiállapotban, ami teljesen érthető: az ő Barçájuk volt a hunyó. Borzalom.
Ebben születtek, ebben nőttek fel, most pedig valami nagyon súlyossal kellett szembenézniük. Olyannyira, hogy valami csúnyaságot kezdtek keresni a Madrid körül, de nemhogy nem találtak semmit, hanem közben beleütköztek a Negreira-ügybe. Egy madridi gaztettet kerestek. Nem találtak. Ezért úgy döntöttek, hogy újságírást művelnek. Gratulálok.
Ezt nevezik narratívának – az újságírásban és megannyi más területen. Vannak emberek, akik képesek elfogadni, sőt kampányolni is amellett, hogy a szamarak repülnek. És ha úgy adódik, még szavaznak is rá. Funes újabb lökést adott ugyanannak a régi történetnek: az ő Málagáját megkárosították a Bernabéuban. Aztán távozott. Tegnap. Sok szerencsét kívánok Önnek és a csapatának.
Ami pedig a többit illeti, Funes és oly sok más ember esetét: reménytelen. Kár érte.
Real, la película
A Real Madrid történetét bemutató Real, la película című filmet a Santiago Bernabéu díszpáholyában mutatták be, a spanyol mozikban pedig 2005. augusztus 26-án volt a premierje. A film két síkon fut: egyrészt öt fikciós történetet mesél el, másrészt a Real Madrid valóságát mutatja be, betekintést engedve a csapat mindennapjaiba.
A Huckleberry Films, a Películas Pendelton és a Real Madrid Televisión gyártásában, valamint a Sogepaq forgalmazásában készült alkotás az első hivatalos film egy futballklub történetében, amelyben a fikció valós eseményeken alapuló történetekkel keveredik.
A Real Madrid egyszerre szolgál keretként és összekötő kapocsként öt történethez, amelyek Madridban, New Yorkban, Tokióban, Caracasban és a szenegáli Ziguinchorban játszódnak.
A filmet rendezője, Borja Manso jelenlétében mutatták be. A magát „gyermekkora óta madridistának” valló Manso ezzel a filmmel debütált rendezőként, és egyetlen kérdésre kereste a választ: mi van a Real Madridban, ami a világ egymástól távoli pontjain, különböző társadalmi helyzetű, életkorú és nemű emberekből egyaránt ilyen szenvedélyt képes kiváltani?
A hatmillió eurós költségvetésből készült film díszbemutatóját 2005. augusztus 25-én tartották a Santiago Bernabéuban, majd másnap mintegy 100–150 kópiával került a spanyol mozikba. Ezt követően több európai országban, Ázsiában és az Egyesült Államokban is bemutatták. Los Angelesben már a Real Madrid júliusi túrája során prezentálták a filmet.
A történet két síkon bontakozik ki. Az egyik a fikció világa, amelyben öt történetet mesélnek párhuzamosan, a másik pedig a Real Madrid valósága, amely a futballcsapat mindennapi életét mutatja be.
A történetek főszereplői egy madridi középiskolai tanár, aki maga nem rajong a futballért, ezért meglepetten figyeli, milyen szenvedélyt képes kiváltani; egy New York-i női labdarúgó, aki Ronaldót csodálja; egy fiatal japán lány, aki megszállottan rajong példaképéért, David Beckhamért; egy szenegáli kisfiú, aki úgy tekint fel Zidane-ra, hogy még soha nem látta őt élőben; valamint egy caracasi Raúl-rajongó.
Mindebben a Real Madrid játékosai is meghatározó szerepet kaptak. A forgatás 2004 decemberében kezdődött, és 2005. június végén fejeződött be.
Florentino Pérez számára különösen fontos nap volt a bemutató, hiszen régóta dédelgetett álma volt, hogy film készüljön a klubról. „A futball és a mozi közös terepe az érzelmek világa. A Real Madrid ismét úttörő szerepet vállal: az első futballklub, amely egy ilyen léptékű filmes projektet inspirál és valósít meg” – hangsúlyozta a bemutatón. „Azt szeretnénk, ha ez a film nemcsak a mi szurkolóinkhoz szólna, hanem mindenkihez, aki szereti a futballt” – tette hozzá a Real Madrid elnöke.
Borja Manso rendező kiemelte, hogy a legfontosabb észben tartani: „bár fikcióról van szó, minden a valóságon alapul”, és céljuk az volt, hogy „a lehető legteljesebb sokszínűséget” mutassák be. Őt magát is meglepte a Real Madrid iránti rajongás mértéke: mindössze „48 óra alatt 59 Real Madrid-mezt viselő embert” látott Szenegálban. „Óriási megtiszteltetés elkészíteni az első filmet egy futballklubról. Azt szerettem volna, hogy az emberek megértsék, mi a Real Madrid-jelenség. Ezért bejártam a világot, hogy lássam, mit jelent a Real Madrid a világ különböző pontjain, és ugyanezt belülről, a klubon keresztül is megmutassam” – magyarázta Borja Manso.

„Nem propagandafilm”
Manso négy kontinensen járt, hogy megismerje, milyen hatást vált ki a Real Madrid. Úgy véli, kevés klub lenne képes hasonló projektet megvalósítani, mert nem sokan „büszkélkedhetnének” azzal, hogy olyan érzelmeket váltanak ki világszerte, mint a Real Madrid.
A rendező madridista szenvedélyének ellenpontját Luís Manso producer jelentette, aki saját bevallása szerint az Athletic Bilbao szurkolója. Ennek ellenére úgy véli, hogy „nincs még egy olyan úri klub, mint a Real Madrid”, és hangsúlyozta: a film „nem propagandafilm”, és nem is dokumentumfilm.
Mindketten köszönetet mondtak a Real Madrid játékosainak a közreműködésért. Hangsúlyozták ugyanakkor, hogy azoknak a futballistáknak, akik különösen fontos szerepet kaptak – például Zidane-nak, Helguerának vagy Casillasnak –, szinte egyáltalán nem kellett színészkedniük: egyszerűen önmagukat adták és a megszokott életüket élték. Bár a kamerák a klub kulisszái mögé, annak „konyhájába” is bejutottak, a forgatás nem zavarta meg a Real Madrid mindennapi működését.
A játékosok közül Zidane, Helguera, Casillas, Pavón és Gravesen, valamint a vezetőedző, Vanderlei Luxemburgo is részt vett a bemutatón a napi edzést követően.
Di Stéfano elrablása
1963 augusztusában a Real Madrid a Pequeña Copa del Mundo miatt Caracasban tartózkodott, amikor rendőrnek álcázott gerillák elrabolták Alfredo Di Stéfanót. A világ akkori legjobb futballistája két napot töltött fogságban, miközben a venezuelai rendőrség ezrei keresték.
Alfredo Di Stéfano, a labdarúgás történetének egyik legnagyobb alakja 1963. augusztus 24-én, szombaton 37 éves volt, és még mindig a Real Madrid legnagyobb sztárjának számított. Annak a generációnak volt a vezére, amely 1956 és 1960 között sorozatban öt BEK-et nyert, azon a nyáron pedig Venezuela fővárosában szerepelt a Torneo Ciudad de Caracas, közismert nevén a Pequeña Copa del Mundo, vagyis a Kis Világkupa küzdelmeiben.
Az első mérkőzést a Real Madrid elveszítette a São Paulo ellen, ráadásul vezérére sem számíthatott gyomor- és derékfájdalmai miatt. La Saeta Rubia, a „Szőke Nyíl” abban reménykedett, hogy a következő, Porto elleni találkozón már pályára léphet. Azt azonban még nem tudta, hogy ami rá vár, jóval felkavaróbb lesz bármely futballmérkőzésnél.
A csapat főhadiszállása a Hotel Potomac volt, miközben a játékosok mit sem érzékeltek a Venezuelában uralkodó társadalmi és politikai feszültségből. Szombat reggel két férfi kopogtatott a 212-es szoba ajtaján. Rendőrnek adták ki magukat, és közölték Di Stéfanóval, hogy velük kell mennie: egy kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos ügyben kell vallomást tennie.
Pepe Santamaría, a legendás uruguayi védő, akivel Di Stéfano a szobán osztozott, megpróbálta lebeszélni arról, hogy velük tartson. A Real Madrid sztárja azonban annyira biztos volt benne, hogy egyszerű félreértésről van szó, hogy még tréfálkozott is az egészen.
Az egyik rendőrnek öltözött férfi Paúl del Río volt. Az illegalitásban Máximo Canales néven ismert fiatalember 1943-ban született Kubában, spanyol köztársasági emigránsok gyermekeként. Még gyerekként került Venezuelába, és már tizenévesen bekapcsolódott a Venezuelai Kommunista Párthoz és a Forradalmi Baloldali Mozgalomhoz kötődő fegyveres mozgalmakba, a kubai forradalmat követő latin-amerikai politikai forrongás idején. Később számos akció közül éppen Di Stéfano elrablása vált annyira híressé, hogy halálakor is ezzel azonosították.
Néhány perccel azután, hogy Di Stéfano beszállt a szálloda előtt várakozó autóba, világossá vált számára, hogy szó sincs rendőrségi kihallgatásról. Elrabolták. Hiába közölték vele rögtön, hogy nem akarják bántani, és az emberrablás célja kizárólag az elkövetők gerillacsoportjának népszerűsítése; hiába ígérték, hogy amint az ügy a venezuelai és a nemzetközi sajtó címoldalaira kerül, szabadon engedik: Di Stéfanón pánik lett úrrá. Miközben elmagyarázták neki az általuk Julián Grimau-hadműveletnek nevezett akció hátterét, ő már azon gondolkodott, hogyan tudna megszökni.
A gerilla, akiről beszélnie kellett a világnak
A kubai forradalom eszméinek hatása alatt álló Fuerzas Armadas de Liberación Nacional (Nemzeti Felszabadítási Fegyveres Erők), vagyis a FALN a Venezuelai Kommunista Párt környezetében jött létre. A párt 1960-ban közeledett a Forradalmi Baloldali Mozgalomhoz, a MIR-hez, amely azután alakult meg, hogy Rómulo Betancourt elnök – egy évvel pártja, az Acción Democrática választási győzelme után – szakított annak progresszív szárnyával.
A FALN az alkotmányos kormány megdöntésére törekedett, miközben a venezuelai vezetés külföld felé igyekezett elhallgatni a gerillamozgalom létezését. Szükségük volt tehát valamire, amivel magukra vonhatják a világ figyelmét. Erre szolgált Di Stéfano elrablása. Váltságdíjat nem kértek érte. A világ egyik legismertebb futballistája önmagában jelentette a fizetséget: ha eltűnik Alfredo Di Stéfano, arról Madridtól Buenos Airesig mindenütt írni fognak.
A történetben ráadásul a véletlenek egészen különös láncolata indult el már abban a pillanatban, amikor Di Stéfano önként kisétált a Potomac ajtaján. A szálloda fodrászatának alkalmazottja, Purita ugyanis észrevette, hogy valami nincs rendben. Azonnal felhívta férjét, Lázaro Candalt, aki a Marca venezuelai tudósítója és az ottani El Mundo sportrovatának munkatársa volt. Candal adta közre a világraszóló exkluzív hírt: elrabolták a világ legjobb futballistáját.
Purita ezután felhívta testvérét, Joaquínt, aki egy caracasi pékségben dolgozott Jesús del Ríóval. Del Río feleségével együtt Spanyolországból menekült Venezuelába a Franco-diktatúra üldöztetése elől. Amikor meghallotta, hogy elrabolták Di Stéfanót, egyetlen ember jutott eszébe: a fia, Paúl. Jesús del Río meg volt győződve arról, hogy a fiatal kommunista gerilla áll az akció mögött.
Stravinsky helyett Di Stéfano
Jimeno Hernández Droulers az ügy közvetlen ismerőinek vallomásaira támaszkodva rekonstruálta az emberrablás történetét El secuestro de Di Stéfano című könyvében. A kötet azonban nem pusztán egy futballtörténeti kuriózum részletes feldolgozása, hanem Venezuela és részben egész Latin-Amerika társadalmi-politikai látlelete is. A történet három egymástól látszólag távoli világ találkozásából áll össze: az újságíráséból, a gerillaharcéból és a futballéból.
Hernández Droulers szerint a gerillák eredetileg nem is Di Stéfanót akarták elrabolni. Igor Stravinsky volt az első kiszemeltjük, aki koncertet adni érkezett Caracasba. A tervet végül elvetették, mert nem akarták veszélyeztetni az idős zeneszerző törékeny egészségét. Így került képbe a Real Madrid világsztárja.
A könyv szerint Di Stéfanót két és fél napig tartották fogva. Az időtartamnak is jelentősége volt: az elrablók túl akarták szárnyalni Juan Manuel Fangio autóversenyző évekkel korábbi, kubai gerillák által végrehajtott sikeres elrablását. Közben Santiago Bernabéu úgy döntött, a Real Madridnak folytatnia kell a tornát. Elnöki utasításra a csapat úgy is lejátszotta következő mérkőzését, hogy legnagyobb sztárját továbbra is fogva tartották.
Di Stéfanót nem kínozták meg. Rossz háta ellenére azonban két éjszakán át a földön kellett aludnia. Kártyázott, dámázott és sakkozott elrablóival. Amikor pedig egyszer levették a szeméről a kötést, valami különöset vett észre. Festményeket. Rengeteg festményt. Mind Paúl del Ríó keze munkája. Ez a részlet akkor még legfeljebb különösnek tűnhetett. Évtizedekkel később azonban egészen más jelentést kapott.
„Máximónak, őszinte szeretettel”
Az emberrablók végül betartották ígéretüket. Amikor közölték Di Stéfanóval, hogy szabadon engedik, a futballista még meg is ölelte őket. Máximo Canales – vagyis Paúl – ekkor különös kéréssel fordult hozzá: írja alá annak az újságnak a címlapját, amely saját elrablásáról számolt be. Di Stéfano megtette.
A neki tulajdonított ajánlás így szólt: „Máximónak, őszinte szeretettel, köszönettel a kellemes vendéglátásért.” Ezeknek a részleteknek a többségét maga Di Stéfano mesélte el szabadulása után. A történet azonban ezzel korántsem ért véget.
Tizenöt évvel később
1978-ban, az argentin katonai diktatúra idején rendezett világbajnokságon a véletlen ismét összekötötte az emberrablás szereplőinek életét. Di Stéfanót egy venezuelai televíziós csatorna szerződtette a mérkőzések közvetítésére. Társa Lázaro Candal volt, aki addigra a venezuelai sportújságírás legendás alakjává vált. Igen, ugyanaz a Candal, aki tizenöt évvel korábban elsőként adta hírül a világnak, hogy Di Stéfanót elrabolták.
A világbajnokság idején őszinte barátság alakult ki közöttük. Candal végül elmondta Di Stéfanónak a történet addig előtte ismeretlen részét: felesége látta, amikor elvitték a Hotel Potomacból, ő maga pedig ennek köszönhetően tudta elsőként nyilvánosságra hozni az emberrablást. Azt is elárulta neki, hogy sógorán keresztül ismerték Paúlt, az őt fogva tartó csoport vezetőjét.
Paúl ekkorra már a művészet világában dolgozott, bár forradalmi elkötelezettségével nem szakított: nem sokkal később a nicaraguai sandinista mozgalomhoz is csatlakozott.
Di Stéfano és Candal négy évvel később, az 1982-es spanyolországi világbajnokságon ismét együtt dolgozott. Di Stéfano viszonozni akarta barátja korábbi vendégszeretetét, Candal pedig kihasználta az alkalmat, hogy átadjon neki néhány festményt. Paúl del Río festményeit. Egykori fogvatartója így próbált bocsánatot kérni tőle. Di Stéfano a távolból elfogadta a bocsánatkérést.

Gerillából művész
Paúl del Río idővel végleg felhagyott a gerillaháborúval, és rajzolni, majd szobrászkodni kezdett. Bizonyos sikereket is elért művészként. Kapcsolatba került a chavizmussal, bár Manuel Jabois megfogalmazása szerint nem tekinthető egyszerűen a rendszer emberének: időnként szembe is került vele.
Életének utolsó fejezete legalább olyan különös volt, mint az, amely Di Stéfanóhoz kötötte. 2008-ban egykori gerillatársaival elfoglalta a caracasi Cuartel San Carlost, azt a régi gyarmati erődöt, amelyet a XX. században politikai és katonai foglyok börtöneként használtak. Paúl del Río maga is raboskodott ott. Ahogy később Hugo Chávez is.
Az egykori gerillák az épület felújítása során tapasztalt adminisztratív szabálytalanságok és történelmi visszásságok miatt tiltakoztak. Az akció mérsékelt sikerrel járt, Del Río számára azonban volt egy sajátos következménye: gyakorlatilag ott maradt. A Cuartel San Carlosban rendezte be állandó bázisát, ott élt, onnan működtette egykori politikai foglyokat képviselő alapítványát, és lényegében az épület tényleges gondnokává vált. De mielőtt története ott véget ért volna, még egyszer találkozott Alfredo Di Stéfanóéval. Ezúttal már személyesen.
„Nincs miről beszélnünk”
2005-ben, több mint negyven évvel az emberrablás után Di Stéfano a Real Madrid tiszteletbeli elnökeként meghívást kapott a Real, la película premierjére a Santiago Bernabéuban. A klub által készített film több olyan történetet dolgozott fel, amely a Real Madrid nemzetközi jelentőségét mutatta be. Az egyik történetszál Di Stéfano venezuelai elrablását elevenítette fel, bár olyan kitalált jelenetekkel is kiegészítették, amelyek az egykori futballistának egyáltalán nem nyerték el a tetszését. Paúl del Ríót szintén meghívták.
Az egykori gerilla szeretett volna beszélni azzal az emberrel, akit több mint négy évtizeddel korábban elrabolt. Valaki még azt is megpróbálta elérni, hogy ketten együtt álljanak a kamerák elé. Di Stéfano azonban nem kért belőle. „Maga nagyon megijesztette a családomat. Nincs miről beszélnünk.” – mondta egykori elrablójának.
Negyvenkét év telt el Caracas óta. A festményeket elfogadta. A bocsánatkérést is. De ebből nem következett, hogy a történteket elfelejtette.
Az utolsó fejezet
Paúl del Río végül visszatért – pontosabban ott maradt – azon a helyen, amelyhez saját múltjának egy másik része kötötte. A Cuartel San Carlosban. Abban a börtönben, ahol egykor Di Stéfano elrablása miatt őt magát is fogva tartották. Ott döntött úgy, hogy véget vet az életének. Szíven lőtte magát. Hernández Droulers könyvének leírása szerint azon a vasárnapon pisztolyával maga mellett találták meg, nyitott szemmel, szinte békés arckifejezéssel.
Így ért véget annak az embernek az élete, aki húszévesen rendőrnek öltözött, besétált egy caracasi szállodába, és „néhány kérdés” ürügyén magával vitte a világ legjobb futballistáját. Di Stéfano számára az eset egy rendkívüli élet rendkívüli epizódja maradt. Paúl del Río számára viszont egész életén végigvonuló történetté vált: gerillaként ezzel szerzett világhírnevet, művészként festményekkel kért érte bocsánatot, négy évtizeddel később pedig még egyszer megpróbált szembenézni egykori foglyával.
Di Stéfano akkor már nem akart beszélni róla.
Mourinho: Azt akarom, hogy a Bernabéu szenvedéllyel fogadja a csapatot
Mourinho a Real Sociedad elleni, a bajnokság első fordulójában sorra kerülő mérkőzés előtti napon állt a sajtó rendelkezésére a Real Madrid edzőközpontjának sajtótermében.
Az első hazai mérkőzés
“Ez lesz az első hazai mérkőzésünk. Egyike annak a 19-nek, amelyet itthon játszunk, és egyike a bajnokság 38 mérkőzésének. Minden pont fontos. A cél a győzelem, miközben megadjuk a kellő tiszteletet egy olyan csapatnak, amely ezt megérdemli. Saját identitással rendelkező, minőségi játékosokból álló együttesről van szó, amely biztosan nehéz mérkőzés elé állít bennünket.”
“Az Espanyol otthonában nagyon éreztük, mennyire támogatják a szurkolók a csapatukat. A Bernabéuban mi is ezt várjuk a mieinktől. A játékosoktól azt várom, hogy ugyanolyan éhesek legyenek a győzelemre, ugyanolyan hozzáállással, ellenállóképességgel, erővel és nyugalommal nézzenek szembe egy nehéz mérkőzéssel. Remélem, hogy amikor a szurkolók ránéznek majd a csapatra, felismerik benne ezt a mentalitást – és talán éppen ez a mentalitás teheti még erősebbé a Bernabéut.”
A mérkőzésterhelésről
“Anélkül, hogy bármit is elvennék az Espanyol érdemeiből, az egyik döntő különbséget az jelentette, hogy náluk egyetlen játékos sem szerepelt a világbajnokságon. Együtt készültek, rengeteg felkészülési mérkőzést játszottak, és olyan intenzitással érkeztek, amellyel mi még nem rendelkezünk. A legszembetűnőbb példa Jude, még ha fizikailag különleges adottságokkal is rendelkezik. Láttátok: amikor gólt kellett volna szereznünk és döntetlenre álltunk, már nem tudtam tovább a pályán tartani. Nyilvánvalóan van különbség, ugyanakkor nekünk is van egy olyan magunk, amelynek tagjai hosszabb ideje dolgoznak, és jobb erőállapotban vannak.”
“Ugyanakkor a játék is segít, ezért megfelelően kell egyensúlyozni aközött, hogy valaki keveset játszik, vagy egyáltalán nem játszik. Cucu például azért állt be, mert úgy gondoltam, hozzá tud tenni valamit a játékunkhoz – és hozzá is tett –, de jelenleg 30-35 perc van benne, ennyit is kapott. Ezeket a döntéseket objektív és tudományos adatok alapján hozzuk meg, vannak szakembereink, akik ezzel foglalkoznak. De a saját meglátásom, tapasztalatom és a játékosokkal folytatott kommunikáció alapján van valami, ami ennél is fontosabb: az, hogy minden játékos ismerje a saját testét és annak határait.”
Visszatérés a Bernabéuba
“Nem azt akarom, hogy a Bernabéu engem különleges módon fogadjon. Azt szeretném, hogy a csapatot úgy fogadja, mint a saját csapatát, mint a szenvedélyét. Tudom, hogy az előző idény nem zárult jól, és egy ponton úgy tűnhetett, hogy ez a szeretet nehéz időszakon megy keresztül. Azt szeretném, ha tiszta lappal indulnánk – bár valójában nem teljesen a nulláról kezdünk. Úgy gondolom, az emberek már érzékelhették, hogyan dolgozik a csapat, milyen az elkötelezettsége, és mennyire szeretné jól csinálni a dolgokat.”
“Ez a legfontosabb, én nem vagyok fontos. Ha az érzéseimről kérdeztek, azt mondom, tökéletesen képes vagyok uralni az érzelmeimet, és normálisan levezényelni egy olyan mérkőzést, amely mégsem hétköznapi, mert három pontért játszunk, és azt a három pontot meg kell szereznünk. Nagyon szeretném, ha a csapat valami mást érezne, mint amit az előző idényben, különösen annak hajrájában. Együtt csináljuk.”
Másként bánnak a játékvezetők Vini Jr.-ral és Lamine-nal?
“Tavaly nem láttam a Madrid és a Barcelona minden mérkőzését. Nem tudok erről sokat mondani, mert nem követtem őket hétről hétre, mérkőzésről mérkőzésre. Amit viszont a felkészülési mérkőzéseken, Spanyolországon kívül is érzékeltem, az az, hogy nyilvánvaló különbség van abban, ahogyan Vinivel és más játékosokkal bánnak – és most nem Lamine-ról beszélek. Ha egyszer kialakul egy bizonyos dinamika, abból olyan spirál lesz, amelyet az ellenfelek is megéreznek. És amikor egy ellenfél azt érzi, hogy valamit megtehet, akkor meg is teszi. Számomra ez teljesen nyilvánvaló.”
“Kicsit olyan ez, mint a kisgyerekeknél: addig mennek el, ameddig hagyod őket. A futballisták ugyanilyenek a pályán. Ha azt érzem, hogy büntetlenül faraghatom Vinit, fizikailag vagy szavakkal is nyomás alá helyezhetem; ha csak tíz szabálytalanság után kapok sárga lapot, és szinte már a tettlegesség határáig is elmehetek, akkor nyilvánvalóan olyan bánásmódról van szó, amely nekem nem tetszik.”
“Ahogy a minap is mondtam: aki a szavaimat alkalmi kijelentésként akarja értelmezni, és előveszi azt, amit még a Benfica edzőjeként mondtam, annak nagyon egyszerű a válasz. Amikor a Benfica edzője voltam, kizárólag a Benfica érdekelt, nem a Real Madrid. Próbálok segíteni Vininek abban, hogy jobban uralja az érzelmeit, de közben elkezdődik a mérkőzés, és három perc múlva úgy megrúgják, hogy az már agresszió. Nem az számít, hogy olyan rúgás-e, amely eltöri az L4-es, L5-ös csigolyáját vagy a nyakcsigolyáját. A lényeg az, hogy agresszió: egy rúgás, amelyért kiállítás jár.”
Az Espanyol elleni játékvezetésről
“Ha az előző mérkőzés játékvezetőjéről kérdeztek, technikai szempontból, miután többször is visszanéztem a találkozót, azt mondom, nagyon jól vezette. Volt egy kisebb szituáció, amelyben a pályán még kételkedtem, de utólag teljesen elfogadom a döntést: az Espanyol játékosa a második félidő elején Carreras lábára lépett, és felmerülhetett a második sárga lap, de megértem, hogy nem adott érte.”
“A Vinícius elleni agressziónál járó piros lap esetében azt is megértem, hogy a játékvezető nem látta az esetet. Azt is megértem, hogy a negyedik játékvezető nem akarta, hogy ez az ő döntése legyen. A VAR-ról viszont azt mondhatom, hogy nem végezte túl jól a munkáját. Maga a játékvezető azonban nagyon tetszett.”
“Hogy bízom-e a spanyol játékvezetőkben? Mindig ugyanazt mondom: minden mérkőzés előtt bízom a játékvezetőben. A mérkőzés után? Akkor néha akadnak dolgok, amelyek nem tetszenek. Ha a kérdéssel arra akarsz kilyukadni, ami korábban történt, és arra, hogy emiatt most kételkedem-e, akkor ezen a szinten nem kételkedem. Nem gondolom, hogy ma lenne olyan játékvezető Spanyolországban, aki úgy megy ki a pályára, hogy Negreira barátja, vagy hogy Negreira évekkel korábban szívességet kért tőle. Ebben a kérdésben teljes mértékben a spanyol játékvezetők tisztessége mellett állok.”
Vini provokációiról
“Van egy pályán belüli és egy pályán kívüli része ennek. Ami a közönség reakcióját illeti – amikor nem rasszista vagy homofób megnyilvánulásokról van szó, hanem az átlagos szurkoló szokásos sértegetéseiről –, úgy gondolom, képes lehet jobban kezelni a kapcsolatát az ellenfél szurkolóival.”
“A pályán viszont a rúgások, a szabálytalanságok, a tizenegyesek és az ebből felgyülemlő frusztráció már a játékvezető felelőssége. Ha elkezdődik a mérkőzés, engem pedig megrúgnak, az én személyiségemmel könnyen lehet, hogy egy perccel később már engem állítanak ki. A játékvezető feladata, hogy ott legyen, és megvédjen minden játékost, valamint magát a játékot. Ebben már nagyon nehéz Vininek segíteni. Az ellenfél stadionjának közönségéhez fűződő viszonyán viszont tudunk dolgozni.”
Nyugodtabb lett?
“Már évek óta – nem csak most – nyugodtabbnak érzem magam, jobban uralom az érzelmeimet. De lesznek nehéz és frusztráló helyzetek, amelyekkel szembe kell néznünk. Ezek még nem érkeztek el, mert megnyertük az első mérkőzést, és egyelőre senkin sem láttam kényelmességet.”
“Azt szeretem, ha az emberek a Real Madridért dolgoznak, nem pedig egyszerűen a Real Madridnál. Eddig nem éreztem senkin a kényelmességet, azt láttam, hogy mindenki a legjobbját akarja nyújtani. Talán éppen a játékosok és az itt dolgozó emberek azok, akik megvédenek a személyiségem sötétebb oldalától. De így jól érzem magam.”
A keretről
“Számomra a keret lezárult, de az átigazolási piac még nyitva van. Soha nem lehet tudni, mi történik. Nem tudhatod, hogy egyszer csak odajön-e hozzád egy játékos, és azt mondja, távozni akar, mert két egymást követő mérkőzésen a kispadon hagytad. Azt látom, hogy mindenki nagyon elkötelezett, és kiváló a csapatszellem, de ilyesmi mindig megtörténhet. Azt sem tudom, felhív-e esetleg az elnök vagy José Ángel azzal, hogy elképesztő ajánlat érkezett valamelyik játékosunkért. Az én fejemben a keret lezárult, és nincs semmilyen kérésem. Nagyon elégedett vagyok a játékosaimmal. Ha most bárki távozna, annak nem örülnék. Szeretném ezt a keretet megtartani az egész idényre.”
A taktikai összeillesztésről
“A legnehezebb az, amikor nincsenek topjátékosaid, vagy amikor az első problémánál – egy sérülésnél vagy eltiltásnál – már nincs olyan játékosod, aki képes fenntartani a csapat színvonalát. Ez a legnagyobb probléma, amellyel egy edző szembesülhet. Az elmúlt években nekem is volt benne részem, mert nem igazán Európa legjobb csapatainál dolgoztam. Ez az a nagy probléma, amellyel itt nem kell szembenéznem.”
“Ha elmondanám, mely pontokat tartom a legnehezebbnek, azzal az ellenfeleimnek is elárulnék valamit, amit reményeim szerint nem értenek meg – vagy csak a mérkőzés, esetleg a vereségük után.”
“Ha azt kérdezed, hogy mindhármukat – Vini Jr.-t, Bellinghamet és Mbappét – akarom-e, vagy inkább csak kettőjüket, akkor a válaszom az, hogy mindhármukat akarom. Úgy gondolom, a pozitívumaik messze ellensúlyozzák azt, ami esetleg taktikailag nem illeszkedik tökéletesen. Azért vagyok itt, hogy bizonyos döntésekkel megpróbáljak segíteni ezen.”
Valverde posztjáról
“Számomra középpályás. Az ellenféltől, a mellette játszóktól és a céljainktól függően lehet pozícióját inkább tartó vagy mozgékonyabb játékos. Az az elképzelés, hogy a középpályások kizárólag a játék felépítéséért felelősek, egyre inkább eltűnik a futballból. Ha egy csapatnak van egy fantasztikus hatosa, aki minden mozgást kontrollál, az ellenfél pedig emberfogással kiveszi a játékból, akkor mi történik? Már nem hetvenszer ér labdába, hanem csak harmincszor. Egy csapatnak más megoldásokkal is rendelkeznie kell.”
“Nézzétek például Trent és Dumfries közötti különbséget. Egy szélsőhátvéd ma lehet gyakorlatilag szélső, vagy lehet olyan játékos, mint Trent, aki beljebb húzódik, és rendkívül fontos szerepet játszik a labdakihozatalban a passzaival. Éppen ezért nem akarom egyszerűen úgy beskatulyázni őket, hogy Tchouaméni hatos, Camavinga hatos, Fede nyolcas, Bernardo pedig tízes. Ezek a határok a mérkőzés során valamelyest elmosódnak.”
Espí és Mbappé játszhat egyszerre a kezdőcsapatban?
“A csapat fejlődését és az idény kezdetét Kylian nélkül Endrickkel oldottuk meg. Ő egy másfajta támadóprofilt képvisel. Carlos megint egy másikat. Az Espanyol ellen azonban úgy alakult a mérkőzés, hogy az ellenfél gyakorlatilag teljesen visszaállt, alig tudott kijönni, Kylian pedig próbált visszalépni a labdáért, hogy egyéni akciókkal egy-két játékost kicselezzen. Úgy gondoltam, Carlos fontos lehet abban, hogy még jobban megfojtsuk az ellenfelet. Ráadásul Trent pályára lépésével az íveléseink minősége is jelentősen javul. Ha ott van elöl az óriás, az szintén jelenthet egy megoldást.”
Tchouaméniről
“Nem esett vissza a sérülésébe. Sokat szenvedett a világbajnokságon, ami természetes. Egy világbajnokságon az ember vállalja a fájdalmat. Ha sérülten kell játszanod, és tudod, hogy utána egy hónap szabadság következik, mindent kockára teszel – ő is ezt tette. Ahogy láttátok, kihagyott néhány mérkőzést, aztán az elődöntőben ismét játszott, és ott újra problémája lett. A szabadság időszaka nem volt elegendő. Közben természetesen látja, milyen csapat épül, és szeretne ő is beszállni. Megpróbálta, akár folytathatta is volna, de úgy döntöttünk, hogy egy idényt nem lehet szenvedéssel elkezdeni.”
“Az utolsó hónapot vagy akár az utolsó két hónapot végig lehet játszani fájdalmakkal, de augusztusban nem kezdhetsz úgy egy idényt, hogy nem vagy százszázalékos állapotban. Ezért vele, a stábbal és az orvosi részleggel közösen úgy döntöttünk, hogy előbb teljesen rendbe hozzuk. Várunk. Ha ehhez még egy hét kell, akkor még egy hét kell. Nem fogjuk siettetni.”
Igazságtalan négy mérkőzést játszani tizenkét nap alatt?
“Nem. Köszönetet kell mondanom a Ligának, mert volt annyi józan esze, hogy egy héttel későbbre tolta azoknak a csapatoknak a rajtját, amelyekből sok játékos szerepelt a világbajnokságon. Sokkal nagyobb problémát jelentett volna, ha két héttel korábban kellett volna lejátszanunk az első mérkőzésünket a Real Sociedad ellen. A világbajnokságon szereplő játékosaink közül senki sem játszott volna.”
“A Liga tehát józanul járt el, amikor minden, sok vb-résztvevővel rendelkező csapatnak lehetőséget adott az egyhetes halasztásra. Ha emiatt most feltorlódnak a mérkőzések, az egy alapvetően pozitív döntés következménye. A profi kereteknek képesnek kell lenniük arra, hogy heti három mérkőzést játsszanak. Ha valamelyik játékos jobban szenved, ha ezt mutatják a tudományos adatok és ezt mondja maga a játékos józan belátása is, akkor nem játszik, hanem valaki más lép pályára.”
Endrick felépüléséről
“Nem tudom megmondani. Van egy kisebb íngyulladása az izomnál. Most megelőzésről van szó, hogy ne alakuljon ki komolyabb probléma. Nagyon kedvelem őt játékosként, és rengeteg klub érdeklődött iránta, kölcsönbe és végleges átigazolással is. Én sem kölcsönadni, sem eladni nem akartam, mert tetszik a játékos. Szeretnék együtt dolgozni ezzel a fiatal futballistával, mert fontos képességei vannak.”
“Nem vagyok biztos benne, hogy odaér-e Ancelotti első válogatott kerethirdetésére, de az, hogy az egyik legjobb barátom az én játékosaim szövetségi kapitánya, nagy előny. Carlo közvetlenül fel fog hívni.”
Cucurella: Nagyon különleges lesz belülről átélni a Bernabéu varázsát
Cucurella a Ciudad Real Madridban tartott hivatalos köszöntője után adott interjút a Realmadrid TV-nek.
Az Espanyol elleni bemutatkozás
“Hatalmas büszkeség. Nagyon különleges nap ez számomra és a családom számára is. Hosszú volt a nyár, de már néhány hete élvezhetem, hogy itt lehetek. Megtiszteltetés a világ legjobb klubjának mezét viselni, mindazért, amit már megnyert, és mindazért, amit még meg fog nyerni. Ennek a részévé válni valami egészen különleges.”
A 15 Bajnokok Ligája-trófea látványa
“Nagyon nagy hatással van az emberre. Különösen emlékszem arra a sorozatra, amikor egymás után jöttek a fordítások, és persze az utolsó győzelemre is, amelyet olyan válogatottbeli csapattársaimmal nyertek meg, mint Carva, Joselu és Nacho. Nagyon különleges érzés. Reméljük, hogy nekünk is nagyszerű idények jutnak, és lesz szerencsénk ezek közül valamelyiket magasba emelni. Játékosként ez az egyik legnagyobb siker, amit el lehet érni.”
Florentino Pérezről
“Már a jelenlétével is tiszteletet parancsol mindazért, amit elért. Nemcsak a csapat, hanem az egész klub, amelyet felépített, hatalmas érdem. Nagyon különleges volt vele tölteni egy kis időt, és közelebbről is megismerni.”
A Real Madrid hívásáról
“Először el sem hittem. Emlékszem, hogy írtak az ügynökeim. Van egy közös csoportunk, amelyben az ügynökeim, a feleségem és én vagyunk benne, és azt írták, hogy hívjam fel őket. Az Egyesült Államokban voltam, reggel nyolc óra lehetett, és arra gondoltam: „Történt valami, biztos valami rossz hírt akarnak közölni.” Azt mondták, videóhívást szeretnének. Felhívtuk egymást, és egyszerűen nem hittem el. Először sokkolt a dolog, mert egyáltalán nem számítottam rá, korábban semmit nem mondtak nekem.”
“Az ember nem számít ilyesmire. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy felhívta őket a Real Madrid. Óriási öröm volt, és egyetlen pillanatig sem gondolkodtam rajta. Hatalmas lépés ez a pályafutásomban. Megtiszteltetés a Bernabéuban játszani és ezt a címert képviselni. Remélem, nagyszerű korszak következik, és sok trófeát nyerhetünk.”
A világbajnoki győzelemről
“Teljesen megváltoztatta az életemet. Az Európa-bajnokság után Spanyolországban már sok szeretetet kaptam, és sokan kedveltek. De a világbajnokság után, amely történelmi siker Spanyolország számára – hiszen ez volt a második –, minden más lett. Egy világbajnokság megnyerése egészen más súlyú dolog, és elképesztően nehéz.”
“Ráadásul közvetlenül a világbajnokság előtt igazolni a Madridhoz komoly felelősséget jelentett. Emlékszem az első mérkőzésre, amikor arról beszéltek, hogy a világbajnokság alatt nem kellene átigazolásokkal foglalkozniuk a játékosoknak, hanem kizárólag a válogatottra kellene koncentrálniuk. Jól játszottam azon a meccsen, és ezzel valamelyest lekerült rólam a nyomás. Mindez rengeteg munka, sok évnyi kemény küzdelem eredménye. Ami most jön, azt örömmel fogadom. Nagyon boldog vagyok mindazzal, ami történik velem, és ezzel az új kihívással is.”
A családjáról
“Nagyon fontosak számomra, valószínűleg ők a legfontosabbak az életemben. Ha az embernek gyerekei és családja lesz, egy kicsit megváltozik a szemlélete. Emlékszem, fiatalabb koromban, ha rosszul játszottam egy mérkőzésen, akár két-három napig is mérges tudtam maradni. Most viszont hazamegyek, ők még kicsik, örömmel fogadnak, játszani akarnak, és ez segít átkapcsolni. Rengeteget segítettek nekem a magánéletemben és a futballban is. Abban is, hogy összpontosítsak, és felismerjem, mi az, ami valóban fontos. A futball nagyon fontos része az életünknek, de vannak más fontos dolgok is. Ha az ember képes valamennyire különválasztani ezeket, az abban is segít, hogy később jobban tudjon koncentrálni.”
A beilleszkedésről
“Már az első naptól kezdve nagyon jól éreztem magam. Mondtam is a családomnak, hogy olyan, mintha már régóta itt lennék. A csapattársak nagyon jól fogadtak. Azok a pillanatok is sokat segítenek, amikor vacsoránál együtt vagy a stábbal vagy néhány csapattárssal, akik még itt vannak Valdebebasban. Ettől az ember még komfortosabban érzi magát és nagyobb önbizalommal mozog a közegben. Minden, ami ahhoz járul hozzá, hogy a pályán kívül jól kijöjjünk egymással, a pályán is visszaköszön. Ez alapvető ahhoz, hogy valóban nagy csapatot építsünk.”
A Bernabéuban való játékról
“Nagyon várom. A Bernabéut eddig ellenfélként kellett megtapasztalnom. Tudom, milyen nyomást képes gyakorolni, és hogy ott bármikor bármi megtörténhet. Láttam azt is, mit jelentenek azok a bizonyos fordítások. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, a Madridnak vége, semmi esélye, aztán tíz perc alatt minden megváltozott. Ez valami varázslatos dolog, és belülről átélni minden bizonnyal az egyik legszebb élmény lesz. Remélem, jól alakulnak a dolgok, és boldoggá tudjuk tenni azokat az embereket, akik ott lesznek velünk.”
Üzenet a szurkolóknak
“Sziasztok, madridisták! Köszönöm mindenkinek a támogatást. Nagyon különleges nap ez számomra és a családom számára. Már nagyon várom, hogy találkozzunk a Bernabéuban. Hala Madrid!”
“Nem mondhatom el senkinek”
“Elmondom hát mindenkinek. Próbáltam súgni, szájon és fülön, mindnyájatoknak, egyenként, külön.”(Karinthy Frigyes: Előszó) Nekifutok mégegyszer, fáradhatatlanul. És nem azért, hogy felkorbácsoljam az indulatokat, pusztán egy higgadt, emberi párbeszéd reményében. Megpróbálom tisztességesen összefoglalni az ellenérvet, mielőtt elmondom, miért nem győzött meg.
Épp Szilasi László Tavaszi hadjárat című kötetét forgatom. Ez önmagában legfeljebb azért említésre méltó, mert olvasok, sőt, tudok olvasni. Az irodalom azonban e tajtékos időkben képes csillapítani az ember lelkét, kellő nyitottság esetén pedig még átgondolásra, mérlegelésre, számvetésre is ösztökélhet. Az Espanyol elleni mérkőzés másnapján értem ahhoz a részhez, amikor a betegségéből felépülő Eötvös József báró Szakmári Ádám kérdésére válaszolva sommázza mindazt, amit a szólás és a vélemény szabadságáról gondol. Nem egyszerűen jogként beszél róla, hanem a gondolkodás és a társadalmi fejlődés egyik alapfeltételeként.
A szólásszabadság nem azért fontos, mert minden kimondott vélemény helyes, bölcs vagy ártalmatlan. Éppen ellenkezőleg: azért fontos, mert az igazság csak akkor ér valamit, ha kiállja a tévedéssel való ütközést. Aki elhallgattat egy véleményt, kétféleképpen veszíthet. Ha az elhallgattatott félnek igaza van, megfosztja magát az igazságtól. Ha nincs igaza, akkor attól a lehetőségtől, hogy saját igazságát az ellenkező állásponttal szemben próbára tegye, pontosítsa és megerősítse. A szabadság ára tehát a kényelmetlenség. Hallani olyasmit is, amivel nem értünk egyet. Elviselni a vitát. Kockáztatni, hogy esetleg nekünk nincs igazunk. Aki ezt a bizonytalanságot nem vállalja, annak maradnak a közhelyek, az alkalmazkodás és a hallgatóság ízléséhez igazított vélemények.
Vinícius kapcsán egy ideje ennek az ellenkezőjét látom. Szekértáborok alakultak házon belül, s az érdemi vitának vajmi kevés az esélye.
Vinícius OUT!
Az egyik oldal azt állítja – na, nem feltétlenül az alábbi hangnemben és stílusban –, hogy Vinícius szerződéshosszabbítása a legrosszabb dolog, ami az elmúlt években a Real Madriddal történt, és Florentino Pérez legnagyobb hibája azóta, hogy 2009-ben visszatért a klub élére. Úgy vélik, Viníciust pontosan két évvel ezelőtt, piaci értékének csúcsán kellett volna eladni. Fájdalmas döntés lett volna, kétségtelen, de pénzügyi szempontból kiváló üzletnek, sportszakmailag pedig kifizetődő lépésnek tartották volna. Más kérdés, hogy valóban létezett-e az az állítólagos ajánlat, amely olyan összegről szólt, amilyet sokan közülük elképzelni is alig tudnak.
Szerintük Viníciusnak sajátos, szeretettel és gyűlölettel teli viszonya van a labdával. Zavarba ejtőnek tartják visszagondolni azokra az időkre, amikor sportszergyártók reklámjaiba illő cseleket mutatott be, majd azt látni, hogy mára ugyanazzal a problémával küzd, amelyet annak idején sokan Fernando Torres szemére vetettek: rengeteget fut, hatalmas erővel és lendülettel, de amikor meg kell játszania a labdát – akár lő, akár passzol –, szinte elfogadhatatlanul magas hibaszázalékkal teszi. Úgy látják, 2026 augusztusának végére Vinícius teherré vált a Real Madrid számára: teljesítménye nem indokolja a fizetését, a pályán pedig több problémát okoz, mint amennyit megold.
Azzal is érvelnek, hogy ahhoz, amiért Vinícius ezt a fizetést kapja, hozzátartozik a környezet hatásainak megfelelő kezelése. És itt a füttykoncertekről beszélnek, nem azokról a gyalázatos dolgokról, amelyeket a Metropolitanóban vagy a Mestallában vágtak a fejéhez, és amelyeket egyetlen embernek sem volna szabad soha végighallgatnia. Szerintük a busás fizetéssel – különösen most – együtt jár az az elvárás is, hogy képes legyen összpontosítani, és kizárni mindazt, ami nem tartozik a játékhoz. Úgy látják, Vinícius szinte minden mérkőzésen elveszíti a fejét, és arra hívják fel a figyelmet, hogy érdemes lenne megnézni, a lapjai hány százalékát kerülhette volna el valamivel több higgadtsággal vagy jobb helyzetfelismeréssel.
Ha félretesszük a körülötte kialakuló vitákat, sportszakmai szempontból is lesújtó a véleményük: Vinícius elmúlt két évben nyújtott teljesítményét siralmasnak tartják. Úgy vélik, Rodri Aranylabdája teljesen kibillentette az egyensúlyából, annak ellenére, hogy a sporttörténelem legnagyobb intézménye egy emberként állt mögötte. Érvelésük szerint a Real Madrid nem engedheti meg magának, hogy olyan játékossal futballozzon, aki az általa megjátszott labdák rendkívül nagy részét elveszíti, vagy rosszabb helyzetet teremt belőlük. A „mennyi mindent adott nekünk” érvelést sem fogadják el, mert szerintük, ha ezen az alapon közelítünk a kérdéshez, érdemes volna azt is megvizsgálni, valójában ki adott többet a másiknak: Vinícius a Real Madridnak, vagy a Real Madrid Viníciusnak.
Ha pedig túllépnek a szigorúan sportszakmai szempontokon, azt mondják, nem akarnak olyan játékost a csapatban, aki előbb a lecserélésekor viselkedett tiszteletlenül Xabi Alonsóval, majd az általa közzétett közleményben ismét megtette ugyanezt. Érvelésük szerint utóbbinak önmagában elegendő oknak kellett volna lennie az azonnali távozásához.
Tudják, hogy erre aligha kerül sor, mégis úgy vélik, hogy a Real Madrid keretét az átigazolási időszak hátralévő napjaiban Vinícius eladásával lehetne a leginkább megerősíteni. Megköszönnék neki mindazt, amit a klubbal együtt nyert, és elmondanák, hogy a Real Madrid mindig az otthona lesz. Vagy akár ezt sem. Számukra a lényeg ugyanaz: távozzon. Inkább ma, mint holnap.
BAILA, Viní!
És van a másik oldal (ide sorolom magamat is), amely érvrendszerét – többek között – arra építi, ami szombaton is történt. Mert ez Vinícius Jr. valósága. Az egyetlen valósága nagykorúsága óta. Kivételt legfeljebb a Bajnokok Ligája és a válogatott jelent, két, a spanyol futballétól alapvetően eltérő közeg. Innentől – a magam kényelmére – egyes szám első személyben folytatom.
A Cornellàban rendezett mérkőzés végén Mourinho azt mondta, hogy Vinícius ‘bullying’ áldozata. Ezzel pedig szépen felsorakoztatta maga ellen az egész csőcseléket. A témában leginkább a sportújságírás hivatásos képviselői és a hozzájuk hasonlók szólaltak meg, többségükben vitatva a portugál edző kijelentését, sokan estek neki farizeusi felháborodással szaggatva ruháit. „Ez nagyon komoly téma, ne bagatellizáljuk el” – mondják azok, akik évek óta éppen azt bagatellizálják, hogy egy embert hétvégéről hétvégére módszeresen sértegetnek és zaklatnak emberek ezrei – olyan újságírók helyeslése mellett, akik még tapsolnak is hozzá. Harmincöt éve nézek futballt, és még soha nem láttam ehhez foghatót, semmilyen téren: büntetlenül maradó támadások a pályán, rasszista rigmusok, megalázó cikkek és általában véve egy fiatalember dehumanizálása, akinek egyetlen bűne, hogy fellázad mindez ellen. Nem mindig példamutató módon, ez igaz – de ki követelhet példamutató viselkedést ilyen körülmények között? Teszem hozzá, nem ez az egyetlen bűne, a megbocsáthatatlanabb, hogy a Real Madrid játékosa.
„A bullying olyan agresszív, az áldozat számára nem kívánt magatartás, amely időről időre megismétlődik. Az agresszor és az áldozat közötti – valós vagy érzékelt – erőfölény jellemzi, és fizikai, érzelmi vagy pszichés károkat okoz. Három alapvető ismérve van: a szándékosság, a magatartás ismétlődő jellege és az erőviszonyok egyenlőtlensége – a bullying célpontja úgy érzi, hátrányban van a másik féllel szemben annak mérete, ereje, népszerűsége vagy társadalmi helyzete miatt.”
Ha valaki ezek után sem látja, hogy ez a meghatározás tökéletesen ráillik arra, amit a brazil támadó évek óta elszenved, legyen szíves elmagyarázni, miért nem. Kérem, írja le! Mert szerintem ez bullying, egyszerűen és minden további nélkül. És attól, hogy Mou volt az első, aki habozás nélkül ki is mondta ezt a szót, még nem lesz kevésbé találó. Attól, hogy korábban senki nem mondta ki, vagy legalábbis nem így fogalmazta meg, még nem lesz kevésbé igaz. Sőt – ismétlem –, talán még inkább az, mert az igazság akkor mutatja meg magát igazán, amikor valaki végre áttöri a tabut és kimondja azt, mit sem törődve a magukat erkölcsileg feddhetetlennek tartók felháborodásával.
A meghatározás egyik különösen érdekes eleme az erőviszonyok egyenlőtlensége. Ez az ismérv különösen, már-már fájdalmas pontossággal illik az előttünk álló esetre. Viníciust egyénként rendszeresen – vagyis szinte szabályszerűen –, mindenféle előzetes sértés nélkül támadják emberek ezrei a lelátó viszonylagos névtelenségének biztonságából. Ennél jobb példát nehéz volna találni az erőviszonyok egyenlőtlenségére. Ami pedig a pályán elszenvedett belépőket és támadásokat illeti, ott az erőfölényt ezek megszokott büntetlensége teremti meg. Ha tudod, hogy büntetlenül rúghatod Vinit anélkül, hogy lapot kapnál – márpedig ezt az első osztály valamennyi védője pontosan tudja –, akkor olyan hatalmat gyakorolsz az áldozatoddal szemben, amellyel ő nem rendelkezik, és amely igazságtalan előnyt biztosít számodra. Ez az erőviszonyok egyenlőtlensége.
Ugyanez igaz arra az újságíróra is, aki dehumanizáló – olykor, mint láthattuk, akár rasszista felhangoktól sem mentes – cikket ír vagy tirádát ad elő a brazilról. Vini ezzel a verbális támadással szemben nem tudja megvédeni magát. Tiszta erőfölény.
Ez a helyzet, vagy állapot gyakorlatilag azóta része az életének, hogy Spanyolországba érkezett. Tizennyolc éves volt, amikor egy tartalékcsapatok közötti derbin az Atlético egyik játékosa fejbe harapta. És ez azóta is tart.
Azok között, akik szerint mindez nem bullying, sokan vannak olyanok, akik azt állították – és állítják ma is –, hogy a majomhangok, a „dögölj meg”, a „szaros néger” és egyéb, hasonló megnyilvánulások nem rasszizmusnak minősülnek, hanem olyan nézők érthető reakcióinak, akiket Vinícius a viselkedésével provokál és felidegesít. Ennek bizonyítékaként azt hozták fel, hogy ugyanezek az emberek más fekete játékosokkal szemben nem használnak ilyen kifejezéseket. Vagyis ezek szerint Vinícius a hibás: ő az a fekete játékos, aki nem fér bele az általuk megszabott keretekbe. És hát a rivalizálás néha összekuszálja az ember fejében a dolgokat – tudjuk jól. Ilyen érvelés még bíróságon is elhangzott.
Vinícius esetében Spanyolországban eddig huszonhat feljelentést tettek rasszista incidensek miatt. Huszonhatot. Nincs még egy futballista, sőt más sportoló sem, aki ennek akár csak a közelében járna.
Mindössze két spanyolországi mérkőzés elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: a helyzete nem fog megváltozni. Életében először lépett pályára a Riazorban, mégis úgy fütyülték, mintha a Celta legnagyobb sztárja lenne. Az sem számított, hogy a Deportivo történetében a Madrid – Vinícius csapata – rendkívüli szövetségesnek bizonyult, olyannyira, hogy akár egy teret is elnevezhetnének róla Riazor kellős közepén. Vinícius pályára lépett a Teresa Herrera-kupán, és máris füttykoncert fogadta.
Aztán jött az első tétmérkőzés. Ugyan mi baja lehet eleve az Espanyol szurkolóinak Viníciusszal? Fogalmam sincs. A kanócot az ifjú Calatrava gyújtotta meg, amikor labda nélkül belerúgott a 7-esbe. Sárga lapot ért volna. Nem kapta meg. Ahogy oly sokszor, az egész stadion látta, csak a partjelző nem – pedig van fénykép arról, hogy néhány méterre állt –, ahogy a játékvezető sem, és természetesen a VAR sem. A VAR, amelyik egyszer azért nem avatkozik közbe, mert nem teheti, máskor meg azért, mert nem akar.
A statisztikák azt mutatják, hogy a Viníciust őrző, szorosan fogó ellenfélnek átlagosan több mint fél órára van szüksége ahhoz, hogy sárga lapot kapjon – ha egyáltalán kap. A mérkőzések első szabálytalanságainak többségét Vinícius szenvedi el. Ráadásul általában különböző ellenfelektől. Ez taktika. Ami a játékvezetői hármasból hiányzik. Vagy talán nem is hiányzik: egyszerűen úgy tesznek, mintha nem látnák. Ezúttal végül maga Calatrava kapta az első sárga lapot, sportszerűtlen viselkedésért, a 32. percben. Ugyanennél az esetnél Vinícius is besárgult.
Túl sok éve tart már ez ahhoz, hogy véletlen legyen. Épp ezért érdemes figyelni más, beszédes statisztikákra is: a La Ligában Lamine Yamal őrzői átlagosan minden harmadik elkövetett szabálytalanság után kapnak sárga lapot; Vinícius őrzői csak minden tizenhatodik után. A piros lapok esetében Vinícius őrzői minden 68 súlyos szabálytalanságra kapnak egy kiállítást, Lamine ellenfelei viszont minden tizenegyedikre. Európában ugyanakkor Lamine és Vinícius mutatója azonos: mindkettőjük ellenfelei minden harmadik szabálytalanság után sárga lapot kapnak. Minden harmadik után. Mindkettőjük esetében.
Ó.
A probléma az, hogy a héten az Espanyol játékosa, aki hátbarúgta a földön fekvő Vinícius-t, ellátogat majd egy másik stadionba, és senki nem fogja kifütyülni. Egyetlen médium sem irányítja rá a célkeresztet, nem lesz egyetlen újságíró sem, aki az ellenfelet arról kérdezné majd, mit gondol róla vagy korábbi tettéről. Senki nem fogja megkérdezni az Espanyol edzőjét sem, tervez-e bármilyen intézkedést vele szemben, tanácsolta-e neki, hogy higgadjon le, felszólítják-e arra, hogy fogja vissza magát, vagy esetleg pszichológushoz küldik. Azaz a szombati agressziót mindenféle következmény nélkül megússza. És ezt Vinícius következő ellenfele is pontosan tudja.
Augusztusi motyogás
Az igazság az, hogy kevés rosszabb dolog létezik az unalomnál. A futball pedig augusztusban éppen olyan unalmas tud lenni, mint egy parlamenti ülés. Sőt, talán még annál is unalmasabb. Ez a nyár végtelenül hosszúnak érződik…
Olyan korán kezdődött minden a váratlan választásokkal, aztán jött a világbajnokság a maga érzelmi hullámvasútjával, hogy most már úgy tűnik, mintha mindez száz éve történt volna. Ráadásul a bajnokság ugyan szombaton elrajtol, de valójában csak két hét múlva kezdődik igazán, hiszen – ahogy mindenki tudja – amíg a Real Madrid nem lép pályára, addig minden sorozat csupán bemelegítés.
Írhatnék most Rodrigóról. Vagy a védekező középpályás szerepköréről, arról a nélkülözhetetlen posztról, amelyről az elmúlt években annyit beszéltünk, hogy lassan külön antológiát lehetne kiadni belőle. Csakhogy mindez olyan végtelenül unalmas lenne, hogy nem érné meg. Szinte sértés volna az olvasó intelligenciájával szemben.
De mi is történt valójában Rodrigóval? Mert néhány nappal ezelőtt még az internet népe – vagyis azok a szerencselovagok, akik ma bennfentesnek, streamernek vagy youtubernek nevezik magukat, miközben valójában csak a régi „pénzlehúzó” mesterség modern képviselői – azt állították, hogy az üzlet már lezárult. Egyik napról a másikra immáron a Barcelona játékosa lett, méghozzá pontosan ugyanazokra a megfoghatatlan érvekre hivatkozva, amelyekkel korábban – százszázalékos valószínűséggel, mintha egy telefon töltöttségi sávját néznénk – bizonygatták, milyen közel áll a Real Madridhoz.
Senki sem tud semmit. Régebben a mesék közvetítésének monopóliuma az újságíróké volt. Mára azonban liberalizálódott a piac. Ma már bármelyik kamerával és YouTube-csatornával felszerelkezett sehonnai megélhet abból, hogy kihasználja azt az emberi gyengeséget, amely mindannyiunkban ott él: szeretjük elhinni azt, amit hallani akarunk.
Különösen megnevettetett, amikor olvastam, hogy Törökországban letartóztattak egy sportújságírót – vagy valami hasonlót –, mert hamis átigazolási híreket terjesztett. Még jobban szórakoztatott a gondolat, mi történne, ha ugyanez a világban tömegesen megtörténne. Olyan méretű razziára lenne szükség, hogy az összefogdosottakkal akár a népvándorlás iránya is megváltoztatható lenne.
A Real Madrid szinte vatikáni némaságba burkolózó kommunikációs politikája valóságos szabad prédává teszi a terepet ezeknek a szélhámosoknak, nevetséges figuráknak és vastag bőrű alakoknak. Florentino újraválasztása óta még magasabb szintre emelték a hallgatást: már az új igazolásokat sem mutatják be. Semmi. Egyetlen nyomorúságos sajtótájékoztató sem. Pedig Florentino mindig is élvezte ezeket a bemutatókat…
Furcsa ez az egész, bár illeszkedik a klub hagyományaihoz. A Madrid egyszerűen lemásolja a többi klub legvéletlenszerűbb közösségimédia-stratégiáit, és ennyiben ki is merül a kommunikáció. A tartalom a TikTok-függő gyerekeknek készül, de valódi tájékoztatás alig történik. Sőt, talán kevesebb, mint valaha – pedig ezen a téren már eddig sem volt könnyű alulmúlni önmagukat. Lehet, hogy valamilyen rekordot akarnak felállítani.
Ha már így alakult, én még tovább mennék. Megszüntetném a mérkőzések előtti sajtótájékoztatókat, és főleg az utána következőket. Ne szólaljon meg senki sem a vegyes zónában, sem a sajtóteremben. Töröljük el a híres hivatalos közleményeket is – még a gyászjelentéseket is. Semmit. Nulla kommunikáció. Egy tökéletes, vegytiszta silenzio stampa.
Na, az valóban új irányzatot teremtene ebben az információval túlterhelt, a végletekig összekapcsolt és digitális szeméttel elárasztott világban.
Egyetlen dologról azonban beszámolt a klub: a mezszámokról. Mindig érdekes látni, hogy egy játékos melyik számot választja, amikor valóban választhat. Sokat elárul a személyiségéről, sejtet valamit a jelleméből, gyerekkori álmaiból vagy szakmai ambícióiból. Arról is képet ad, hogyan tekint önmagára.
Raúl Asencio esetében például világosan látszik a különbség aközött, aminek gondolja magát, és ami valójában. Carvajal és Varane 2-es mezét választotta. Én is azt hittem egy ideig, hogy egy új Nacho lehet belőle, de eddig inkább hibára hajlamos védőnek bizonyult, mint Ancelotti-féle „pesszimistának”.
Cucurella a 17-es számot választotta, amely a modern Real Madrid történetében szinte kultikus jelentőségű. Van Nistelrooy és Arbeloa is ezt viselte – két olyan játékos, akiket a Bernabéu közönsége különösen szeretett.
Különösen tetszik, hogy Huijsen – ahogy a bikaviadalok nyelvén mondják – bátran előlépett, és a 4-es mez mellett döntött. Bár első idénye nem sikerült kiemelkedően, és a világbajnokságról is lemaradt, a vele kapcsolatos várakozások továbbra sem változtak. A Real Madridot nem egyetlen nap alatt lehet meghódítani, Huijsennek pedig a fizikai fejlődés mellett bátorságra is szüksége lesz. A 4-es mez átvételével világos üzenetet küldött: önmagát Ramos és Hierro örököseinek sorába helyezi, abba a vérvonalba, amelyhez tartoznia kell, ha valóban nagy karriert akar befutni Madridban. Ez egyértelmű szándéknyilatkozat. És ezt örömmel látom.
Ami viszont aligha változik, az Mbappé esete. Ő továbbra is úgy jár-kel a világban, mintha egy félisten lenne. Modrić 10-es meze egyszerűen úgy áll rajta, mint tehénen a gatya. Máig nem tudok hozzászokni. Talán azért, mert rá kellett jönnöm: van valami, ami még az unalomnál is rosszabb. Amikor az ember rádöbben, hogy amire olyan régóta vágyott, az valójában mégsem az, aminek hitte.
Odüsszeusz hazatér
Koppányi Gergely a ‘Que pasa’ legújabb műsorában Mourinho kinevezése kapcsán a Jóbarátok egyik jelenetét idézte fel: “[…] Monica az eljegyzési buliján kinyitja az ajtót és meglátja, hogy Ross kettényalábolja Rachelt, és úgy fogalmaz, hogy “elnézést, azt hiszem, ajtót nyitottam a sötét múltra.” És nekem ez jutott eszembe Mourinho kinevezése kapcsán. Mert azért itt a vége, főleg a 2012/2013-as szezon, az nagyon a sötét múlt. És most már láttam a felkészülési meccseken felvett olyan videókat, ahol – főleg ivószünetben – Mourinho nagyon mérgesen kiosztja a játékosait, és most már az a narratíva, hogy hát itt senki nem fog szembefordulni Mourinhóval, neki aztán olyan tekintélye van, hogy itt nem lesz kipofázás, ami a tavalyi szezonban volt, nem lesz edzőbuktatás.”
Érdekes látni, hogy ugyanaz a visszatérés mennyire eltérő érzéseket és asszociációkat válthat ki. Míg Koppányi Gergelynek a ‘Que pasa’ legújabb műsorában Mourinho kinevezéséről a „sötét múltra” nyíló ajtó jutott eszébe, nekem a hosszú bolyongás után hazatérő Odüsszeusz.
A nyárnak ebben a szakaszában valószínűleg többetek már látta Christopher Nolan legújabb filmjét. Akik még nem, azok minden bizonnyal életük valamelyik szakaszában – legalább részleteiben – elolvasták Homérosz monumentális művét.
Érdekes párhuzamok fedezhetők fel Odüsszeusz és José Mourinho között: mindketten váratlanul térnek vissza hazájukba – egyikük Ithakába, másikuk Madridba. Ugyanez igaz Mourinho 2013-as hirtelen távozására is, amikor elhagyta a Real Madridot, hogy az istenek akaratát kövesse. Maga mögött azonban egy hősökből álló sereget hagyott, amely készen állt arra, hogy a következő években megszámlálhatatlan győzelmet arasson, ezzel örökre beírva magát a történelembe.
Hasonló a hosszú éveken át tartó, keserű és magányos bolyongás is a futball alvilágában, egy talán nem is kívánt szabadságot élvezve. Mourinho büszke lehetett arra, hogy tisztjei mindvégig mellette álltak, még a Poszeidón által – nem mindig példamutató tettei megtorlásául – rázúdított viharok közepette is. Végül minden viszontagságot túlélt, és hazatérhetett. Itt várja a madridizmus, hogy megadja neki azt az erőt, amelyre szüksége lesz ahhoz, hogy végre magasba emelhesse a megérdemelt ezüstamforát, amelyet a futball tartogat számára a kör bezárásához.
Eposzi útja során a madridizmusnak számtalan kérője akadt. Mindannyian kétségbeesetten próbáltak közel kerülni a nagysághoz, de csak ketten tudták igazán magukhoz ölelni. A madridizmus maga a titokzatos Penelopé: szépsége elkápráztat, puszta jelenléte tekintélyt parancsol, sokrétű és összetett személyisége pedig zavarba ejt.
Florentino az ősi istenek megbízásából őrizte a rábízott kincset, miközben végignézte, ahogy Penelopé nappal megszőtte, éjszaka pedig újra felfejtette a szövetét. Lehetetlen volna egyetlen énekbe sűríteni a madridizmus milliónyi hangból álló kórusának üzenetét, amelyben minden hang más és más katasztrófát jósol. Őrzőként Florentino Mourinho visszatéréséig minden akadályt elkerült, jól tudva, hogy most szükségünk van az íjára és a kardjára az ellenség legyőzéséhez. Mert az ellenség már vár: Szkülla – más néven az OrgaC – ott leselkedik a sziklaszirten, hat fejjel, három sorban meredező fogakkal, tizenkét torz lábbal és veszett kutyára emlékeztető ugatással.
Ellenségeink száma egyre csak nőtt. Ahogyan az irántunk érzett gyűlöletük is, feldühödve attól a rengeteg kincstől, amelyet győztes útjainkról hazahoztunk. Inkább elpusztítanák lenyűgöző trófeagyűjteményünket, mintsem ellopnák, mert tudják, hogy jogosan soha nem birtokolhatnák. Azt azonban nem akadályozhatják meg, hogy az egész világ emlékezzen rá: ezeket a trófeákat becsülettel nyertük.
Mourinho távozása után egy ideig alacsonyabb rendű istenségek tanakodtak a sorsáról. Kalüpszó nimfa hosszú évekre távol tartotta tőlünk, és megfosztotta emlékezetétől, hogy megóvja józan eszét, miután a világ elé tárta egy tisztességtelen játékvezető tizenhárom bűnét felsoroló papiruszt. Következménye nem lett. Csak csend maradt utána.
Jóval a trójai háború megnyerése után Mourinho és emberei céltalanul bolyongtak, kimerülve az éveken át vívott egyenlőtlen csaták terhétől, mígnem eljutottak a lótuszevők földjére, ahol a lakók a lótusz gyümölcsével kínálták a hajósokat. Aki megkóstolja, mint tudjuk, teljesen megfeledkezik arról, hogy valaha is haza akart térni. Mourinho cél és küldetés nélkül bolyongott a Chelsea, a Manchester United, a Tottenham, a Roma, a Fenerbahçe és a Benfica világában. Nem találta a Madridba vezető utat, talán már az emlékezetre is képtelen volt.
A végső hazatérés során Mourinho rezzenéstelenül hallgatta a szirének énekét, és elviselte azok megvetését, akik kiöregedett hadvezérnek tartották, olyannak, aki már képtelen győztes sereget felállítani. Ellenségei jóslatai azonban soha nem térítették el útjáról.
Valahol útközben, az éhségtől és a nélkülözéstől gyötörve, katonáinak egy része Mourinho figyelmeztetése ellenére evett Héliosz szent marháinak húsából. A fiatalok gyengék és lobbanékonyak. Néhányan örökre elvesztek, mert nem hallgattak a tanácsaira. Szerencsére még időben sikerült meggyőznie az Akhilleuszhoz hasonlóan könnyű lábú ifjú Vinit arról, hogy jobb elviselni az éhséget, mint jóllakni, de örökre magára maradni, elhagyatva az istenektől.
Mourinho öreg bölcsként tér vissza Madridba, vándorhoz illő szakállal. Vesztesnek álcázva, és azzal az alázattal, amelyet az évek adnak annak, aki már látta a világ fényét és sötétségét egyaránt. De az olvasó ne hagyja megtéveszteni magát: a mellkasában továbbra is oroszlánszív dobog.
Régi ellenségei és azok a krónikások, akik egykor távolról ugatták, ma is köztünk vannak – és közben ők is megöregedtek. Némelyikük sántít, mások motyognak, és vannak, akik hegeket viselnek. Gyomruk régóta tele. Háborítatlanul élik életüket biztonságos otthonaikban úgy, hogy megszelídített háziállatokká váltak, akiket kielégítenek a lopott zsákmányból eléjük vetett morzsák. Amióta Mourinho elhagyott bennünket, hiányzott hangjának ereje, amellyel igazságot követelt.
Penelopé hosszú évek várakozása után – tudva, hogy az istenek olykor hamis látszatokkal tévesztik meg a halandókat – még vár a végső bizonyítékra: az első csatára, az első, katonáihoz intézett buzdító beszédre, a hős első szavaira népéhez. Ideje megtudnunk, hogy a hazatért Odüsszeusz emlékeztet-e még arra, aki egykor volt, és hogy a madridizmusnak sikerül-e – legalább egy időre – elhallgattatnia a fejünkben visszhangzó, baljós előjelekkel gyötrő hangokat.
Higgyetek! A hadvezér visszatért.
A Deportivo elleni keret
Íme a Real Madrid kerete a Deportivo elleni mérkőzésre, amelyet a 81. Teresa Herrera-kupa keretében rendeznek meg a riazori stadionban
A keret
Kapusok: Lunin és Sergio Mestre.
Védők: Huijsen, Trent, Á. Carreras, Rüdiger, Dumfries, Joan Martínez, Lamini és Mario Rivas.
Középpályások: Camavinga, Valverde, Arda Güler, Bernardo, Cestero, Lacosta és Alexis Ciria.
Támadók: Vini Jr., Endrick, C. Espí, Brahim és Daniel Yáñez.
Kimaradt: Mendy, Asencio, Militão és Rodrygo sérülés, míg Courtois, Cucurella, Mbappé, Konaté, Tchouméni, Thiago és Diomandé technikai döntés, továbbá Bellingham távollét miatt.
RC Deportivo – Real Madrid CF
Helyszín: A Coruña (Abanca-Riazor)
81. Teresa Herrera-kupa
Időpont: 2026. 08. 12. (szerda), 21:00
TV: Realmadrid TV, RM Play