Ny. Viktor (viiiik)

Honnan jött az ötlet, hogy labdarúgással kapcsolatos filmet készíts?

1999-ben költöztem Angliából Los Angelesbe, és néhány éven keresztül csak az időmet pazaroltam. Előzőleg üzletember voltam, öltönyben, nyakkendőben, egészen addig, amíg LA-be költöztem, és eladtam a médiavállalatom a Daily Mailnek. Aztán úgy döntöttem, hogy kárpótolom az elvesztegetett időt, és belevetem magam az éjszakába. Szóval érted, teljesen megváltozott az életmódom: sztriptízbárokban, klubokban ejtőztem, csajok után járkáltam, ami lássuk be, nem volt túl nehéz. Szerencse, hogy nem kellett dolgoznom. Aztán egyik este Brittany Murphyvel (amerikai színész- és énekesnő, 2009-ben elhunyt – a szerk.) beszélgettünk vacsora közben. Kérdezte, hogy "Mivel foglalkozol, Mike?", erre én, hogy "Nem csinálok semmit.", mire ő "Ugyan már, olyan nincs, biztos csinálsz valamit.". Válaszoltam, hogy "Nem! Csak elvagyok. De ja, asszem egy kicsit már unalmasak így a dolgok. Talán kéne valamit csinálni.". Persze, mondtam neki, hogy nem akarok újra üzletemberként tevékenykedni, így rákérdezett, hogy "Miért nem leszel producer?", erre visszakérdeztem, hogy "Mi a f*szom az a producer? Szórakozol? Csak egy srác vagyok Liverpoolból, mit értek én a filmgyártáshoz?" Igazság szerint mindig is szerettem a filmeket, de ez eléggé őrült ötletnek tűnt. Szóval csak ültünk egy asztalnál, és mindenki próbálta nekem elmagyarázni, hogy mit csinálnak a producerek, de senki nem mutatott rá igazán a lényegére. Aztán Brittany azt mondta, "Figyelj, te egy vállalkozó vagy, a producerek meg a filmipar vállalkozói. Ők azok a fickók, akik előállnak egy ötlettel, vagy vesznek egyet, vagy egy forgatókönyvet, feljavítják, tőkét teremtenek, felveszik az embereket, ilyesmi. Olyan ez, mint felépíteni egy vállalatot", én meg így, "Ja! Így már megvan!"

Így hát másnap elmentem a Barnes & Noble-höz (egy amerikai könyvesbolt-hálózat – a szerk.), leparkoltam az üzlet előtt, és elkaptam az eladócsaj pillantását. "Meg tudnád mondani, merre találom azokat a könyveket, ahol leírják, hogy hogy legyél producer?", kérdeztem tőle, erre ő flörtölni kezdett, hogy "Azta! Te egy producer vagy?". Én így néztem erre, hogy "Nem… ezért kérdeztem, hogy merre találok ilyen könyvet, ami elmagyarázza, hogy hogy lehetek az." Erre ő: "Arra vannak… szóval producer szeretnél lenni?" Mindenesetre másnap egy ágyban ébredtem vele, és a barátnőjével, én meg gondolkodtam, hogy ilyen sosem történt velem üzletemberként, szóval van valami ebben a produceres cuccban. Ezért elolvastam minden könyvet, találkoztam egy csomó emberrel, és hamar rájöttem, hogy amennyi forgatókönyv az asztalomon landolt potenciális befektetési lehetőségként, azokat valószínűleg kiszortírozták azok, akik értik a dolgukat. Nekem semmi tapasztalatom nem volt. A nagy stúdióknál, sőt a kisebbeknél is már látták ezeket a forgatókönyveket jóval előttem.

Ezen a ponton döntötted el, hogy te magad fogsz írni egyet?

Hát, hosszú ideig nem tudtam mihez is kezdjek. Mindig is író voltam, üzléti újságíró voltam éveken át, ami alapján felépítettem a saját vállalatomat. Így igen, azon voltam, hogy akkor írok én egy forgatókönyvet. Aztán az egyik nap elmentem Dortmundba, hogy megnézzem a Liverpool meccsét az Alavés ellen a 2001-es UEFA-kupa döntőben. Liverpool drukkerként körülbelül négyszer kaptam szívrohamot aznap este. A meccs után az emberek a stadion körül elkezdték árulni ezeket a rikitó és ízléstelen piros pólókat, amin rajta volt minden kupa, amit abban az évben elhódítottunk. Vettem egyet, és visszautaztam a Hotel du Capba, Antibesbe (város a Francia Riviérán – a szerk.), ahol a filmiparral kapcsolatban végeztem intenzív kutatásaimat. Épp a cannes-i filmfesztivál második hetében jártunk, így volt egy zárt kis közösség, akik összegyűltek reggelente a medence körül. Én felkeltem, lejöttem a szobámból oda a medencéhez másnap reggel, valószínűleg továbbra is elég illuminált állapotban, a kirívó piros "Treble Winners" pólómban, ahol mindenki más dresszben, vagy öltönyben volt. És ahogy sétáltam, hirtelen tapsot hallottam, aztán még egyet, és mielőtt észbe kaptam volna, már minden pincér és vendég tapsolt. Nem engem éltettek persze, hanem a Liverpool lenyűgöző 5-4-es győzelmét. Na, és ez volt az én "Heuréka!" pillanatom, amikor kigyulladt az a bizonyos izzó. "Foci! Persze. Sosem volt megcsinálva alaposan."

Mi történt, amikor visszatértél LA-be?

Különböző kontaktok által kapcsolatba kerültem Oliver Stone-nal, akivel összejöttünk alkalmakkor, és kérdezgettem őt a "Minden héten háború" c. filmmel kapcsolatos tapasztalatairól. (A Minden héten háború egy, az NFL-lel kapcsolatos 1999-es, Stone által rendezett film – a szerk.). A legfőbb intelme az volt felém, hogy mindegy mit csinálok, kerüljek kapcsolatba a futballiparral. Az ő legnagyobb hibája pont ez volt, hogy nem került közel az NFL-hez, így kitalált csapatokkal kellett dolgoznia. Így lett Miami Sharks a Dolphins helyett, és Dallas Knights a Cowboys helyett. "Te nem akarhatod ugyanezt.", mondta, "Lépj kapcsolatba a futballvilággal, és tálald ezt egyfajta lehetőségként a számukra. De légy nagyon szerény." Szóval az volt az ötletem, hogy felkeresem a FIFA-t a szükséges jogok miatt, amikre szükségünk van, cserébe azért a rivaldafényért, amit a film szolgáltathat a sportágnak, a bajnokságoknak, kluboknak, és a FIFA-nak az olyan feltörekvő piacokon, mint Észak-Amerika, vagy Ázsia. Egy pénzmentes, kölcsönösen előnyös ügylet. Valószínűleg ez volt a legjobb tanács, amelyet valaha kaptam bárkitől. Így elkezdtem keresni olyan cégeket, mint az Adidas, a Reebok, a Nike, a legnagyobb klubokat, és természetesen a FIFA-t is. És innentől kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Olyan cégekkel, szervezetekkel kötöttünk üzletet, mint az Adidas, a FIFA, a Newcastle United, a Real Madrid, és megállapodtunk egyéb világmárkákkal is.

Mit gondolsz, miért nem próbáltak előtted már legyártani egy nagy hollywoodi focival kapcsolatos filmet?

Igazából ez kicsit olyan, minthogy, miért nem árultak régen palackozott vizet? Az Amazon vagy a Netflix kulisszák mögötti showkat gyártanak a Juventusnál, vagy a Manchester Citynél, és ezek a fajta TV-showk fantasztikusak. De tudod, nem könnyű csinálni egy fiktív, meggyőző, hihető és egyben drámai filmet a sportról. Különösen a fociról. A szurkolók manapság rendkívül elkényeztetettek. Gyerekkoromban körülbelül két meccs volt egy évben a tévében. Az FA-kupa döntője, és az angol – skót meccsek minden májusban. Meg persze ha volt épp VB. Ennyi. De manapság tele van focival a TV, minden héten drámákkal. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogyha itt ülnék és a labdarúgás tíz legemlékezetesebb momentumáról beszélnék az elmúlt tizenkét hónapból, bámulatos listát faraghatnánk. Előjönni egy kitalált eseményekkel teli filmmel, ami versenyezni tud ezzel, az egy igazi kihívás. Megnéztem a Borg-McEnroe filmet, ami az 1980-as döntőről szólt, amikor Borg elverte McEnroe-t és begyűjtötte az ötödik címét. Nagyon jól meg van csinálva, de amikor megpróbálod magad beleélni a történésekbe, nem működik úgy, mintha a rendes meccset néznéd élőben. Ezért van, hogy a legtöbb sporttal kapcsolatos film inkább életrajzi jellegű. Előjönni valami fikcióval kimondottan nehéz és kockázatos. Felvettem a kapcsolatot a Los Angeles-i stúdiókkal egy lehetséges újabb futball témájú film támogatásával kapcsolatosan. És azt kell mondjam, nem nagyon izgatta őket. Még a 20th Century Fox vagy a Universal, akiknek az anyavállalatai hihetetlen pénzeket ölnek a foci sugárzásába az USA-ban is érdektelenek maradtak. És ők persze képesek lennének ilyen gigantikus, kölcsönösen jó megegyezéseket kötni, de így sem érdekli őket. Ez nehéz ügy.

Mikor tudatosult benned, hogy a Gól! valóban megrendezésre kerül?

Kábé egy éven keresztül vertem az Adidas ajtaját folyamatosan – Portlandben, Amszterdamban, Herzogenaurachban -, szépen küzdve fel az ügyemet a menedzsmentek különböző szintjein ahol elsőre csak annyit mondtak volna "Nem, kösz.". Majd hirtelen bemutattak Sepp Blatternek Párizsban. Olyan volt, akár egy jelenet a Keresztapából, bevittek egy elkülönített privát tárgyalóterembe a Hotel Bristol bugyrain belül. Csak ültem, várakoztam, és úgy éreztem magam, mintha egy jóhiszemű világszintű vezető jönne meghallgatni engem. És végül megérkezett Sepp Blatter. Úgy éreztem magam, mint aki a pápával találkozik, aki Robert Mugabéval találkozik, aki meg Vito Corleonéval találkozik. A legszürreálisabb pillanat. Arra volt szükségem, hogy a FIFA támogasson minket, amivel bátorítja az Adidast, hogy részt vegyen ebben, és beleegyezzen, hogy ne kelljen fizetni semmilyen engedélyért, vagy védjegyekért, meg ilyenekért. Cserébe biztosra vehetik, hogy rendkívül sikeresek leszünk, és teremtünk egy rakás új szurkolót a sportágnak a feltörekvő piacokon, valamint rivaldafénybe helyezzük a futballal kapcsolatos márkákat, tulajdonokat, stb. A dolog üzleti része már jóval a találkozó előtt megköttetett, mégis le kellett ülnünk egy csésze teára, mert így meggyőződhetett róla, hogy egy elég tisztességes pasas vagyok, nem valami felnyomult opportunista sarlatán.

Milyen Sepp Blatter a való életben?

Hát, voltak elég fura pillanatok. Természetesen most már tudjuk, hogy működött ez az egész FIFA dolog. Úgy viselkedett, mint egy huszadik századi fasiszta diktátor. Némiképp szerencsésnek mondhatom magam – mondom mindezt ironikus mosollyal az arcomon -, hogy "backstage-belépőm" volt néhány évig, a filmek készítése miatt. És istenemre mondom, hogy még csak a jéghegy csúcsánál járunk. Amiket láttam – és akikkel találkoztam, és mentem olykor valamerre, mint például Valcke, Blazer, Champagne, Linsi, Warner -, azokból biztos vagyok benne, hogy jó pár sztori kiderül még. Amiket ők csináltak, észbontó volt. "Ezt megtehetik?, Ez legális egyáltalán?" El sem hinnéd.

A legőrültebb meetinged, ami a film készítése miatt jött össze?

Volt egy elég varázslatos napom, José Ángel Sáncheznek köszönhetően, aki manapság a Real Madrid általános igazgatója, de akkoriban még marketing igazgató volt. Amikor megszületett a megállapodás a Real Madriddal a Gól! 2 kapcsán, mindig keresett a klubtól, hogy legyek itt, vagy legyek ott. Egyik reggel felhívott és azt mondta, "Ide tudnál jönni a madridi repülőtérre ma délután?". Hogyne, fel is ugrottam a repülőre, majd felvett a reptéren a klub egyik sofőrje, és hamarosan egy hotelszobában ültem egymagamban, vártam, és azon töprengtem, hogy ez most mi a f*sz. Majd elárulták nekem, hogy néhány játékossal fogok találkozni, hogy elmeséljem nekik, hogy miről szól a film. Hirtelen kinyílt az ajtó, és besétált David Beckham és a menedzsere Terry Bryne. David az egyik legrendesebb fickó, akit el tudsz képzelni. Negyvenöt percen át meséltem neki, hogy mit fogunk csinálni, és megemlítettem a Gól! 1-et is, amit nem sokkal később kezdtünk el forgatni.

Várj, szóval kötöttél egy megállapodást a Real Madriddal a Gól! 2-ről, mielőtt még egyáltalán elkezdtetek volna dolgozni a Gól! 1-en?

Persze, naná. Szóval ott voltunk, beszélgettünk Daviddel, én meg így: "Mellesleg mit szólnál egy cameóhoz a Gól! 1-ben?", Ő meg erre: "Miért ne? Érdekesen hangzik!". Aztán valamikor kérdezte, hogy kivel fogok még találkozni. De nekem fogalmam nem volt róla. Majd David elment, és hirtelen francia beszédet véltem hallani. És erre bejött Zinédine Zidane az ügynökével. Kezet ráztunk, leült velem szemben, én meg csak mondogattam magamban, hogy "Ilyen nincs. Ilyen nincs.". Vele is beszélgettem 45 percet a filmről, és rákérdeztem: "Amúgy csinálnál egy cameót a Gól! 1-hez?" Ő megkérdezte, hogy David benne van? Mondtam neki hogy igen, mire ő: "Oké, jól hangzik.". Aztán jött még egy játékos: Raúl. Igazán szeretnivaló figura. És vicces is. Csak annyit kérdezett: "Hollywood? Persze! Benne vagyok.". Így hirtelenjében volt egy megállapodásom Beckhammel, Zidane-nal, és Raúllal, hogy vendégszerepet vállalnak a Gól! 1-ben. Micsoda nap.

Milyen volt leforgatni a Gól! 1-ben látható bárjelenetet Raúllal, Zidane-nal és Beckhammel?

Nehéz. És stresszes. David már Londonban volt, de Raúl és Zidane még Madridban, szóval küldtünk értük egy magánrepülőt, ami Londonba hozta őket. Persze ők nem nagyon értették, hogy a felvételek hogy mennek, és a dolgokat hogy kell szervezni. Természetesen úgy voltak vele, hogy megérkeznek, megcsináljuk elsőnek a jelenetüket, mert ők érkeztek elsőnek, és utána mehetnek is. De végül egész napra ott tartottuk őket, ahogy a magángépet is Londonban, hogy este már vissza is tudja őket vinni Madridba. De David eléggé elkésett, szóval Zidane és Raúl kissé türelmetlenek kezdtek lenni. De ne úgy képzeld, mint a dívák esetében. Szerettük volna felvenni elsőként David jelenetét Kuno Beckerrel, aki Santiago Muñezt játszotta. Hogy tovább nehezítsük a helyzetet, Davidnek volt is egy párbeszédes jelenete Kunóval. De amikor megérkezett, észrevettük, hogy a forgatókönyv egy régebbi verziója volt nála, és ő végig azt tanulta. Persze Beckham ügynökei és menedzserei közt kisebb pánik tört ki emiatt. Szerencsére minden szereplő nyugodt maradt, és minden rendben ment. Viszont sajnos ez azt jelentette, hogy elég nagy csúszás volt azon a forgatási napon, így Raúl és Zidane végtelennek tűnő órákon át ücsörögtek a green roomban, és persze meglehetősen unatkoztak. Azóta, ha Daviddel vagy Raúllal találkozom, már csak nevetünk a történteken, de akkor kicsit feszült volt a helyzet. Amikor egy élő, organikus, valós esemény szereplőjévé válsz, szembesülsz olyan dolgokkal, csavart labdákkal, melyeket egyszerűen nem tudsz irányítani.

Például?

Nos, például, amikor a Gól! 2-t forgattuk a Real Madriddal, elég nehéz időszakon mentek keresztül, sorozatosan veszítették a meccseket. És persze a huncut kis helyi lapok, akik a klub körül legyeskedtek, állították, hogy a filmes fickók azok, akik megzavarják a játékosokat. Már nem emlékszem a győzelem nélküli meccsek pontos számára, de sok volt, és akkor jött Ronaldinho, és duplázott az El Clásicón a Bernabéuban. A lehető legrosszabb időzítés volt ez a számunkra. Annak a Clásicónak fontos szerepe lett volna a filmben. Csupán egy igazi madridi gólra lett volna szükségünk, amihez hozzácsaphattunk volna még két-három képzeletbelit, amint elkaptuk a közönséget, ahogy a valós madridi gólt ünnepli. De ehelyett csúnyán leszerepeltek. Aztán végül a film kezdetére lőttük be ezt a meccset, úgy mutatva a Real Madridot, mint akik nagy sz*rban vannak, és szükségük van egy megoldásra, ami kirántja őket a szakadékból. A megoldás az lett, hogy Muñezt elcserélték Michael Owenre a Newcastle-lel. Végül remekül kijöttünk a helyzetből. Aztán a Real az Arsenallal játszott a Bajnokok Ligájában a legjobb tizenhat között, és újra csak egy gólra lett volna szükségünk. Erre kikaptak 1-0-ra! Már azon voltunk, hogy kinyírjuk magunkat. Szóval a Gól! 2 végén, amikor a Real Madrid az Arsenallal játszik, a közönséget a Valencia elleni meccsről felvett anyagokból illesztettük a filmbe, és különleges effektekkel cseréltük ki a La Ligás táblákat a BL-ben használatosakra. Ezek azok a dolgok, amelyek simán megtörténhetnek veled, amikor egy valós csapattal dolgozol egy valós idényben.

Az első Gól!-ban Muñez a Newcastle-ben játszott. Miért Newcastle? Miért ezt a klubot választottad?

Volt egy fegyverem. Megtöltöttem. Már azon voltam, hogy kinyírom magam, amikor szinte a semmiből jött egy telefonhívás a Newcastle United elnökétől, Freddy Shepherdtől. Persze ez nem teljesen igaz, de a metafora talán átadja a lényeget. Megmagyarázom. A Liverpool volt az első klub, akikkel felvettem a kapcsolatot. Gyerekkorom óta a csapat szurkolója voltam.

Na és, mi történt, amikor felvetetted a Gól! ötletét Liverpoolban?

Amikor elmentem és találkoztam Rick Parryvel, a klub vezérigazgatójával, egyszerűen nem érdekelte a dolog. Összetörte a szívem. Mert földrajzilag a közelben volt, a következő nap a Manchester Unitednél jártam, egyfajta vésztervként. És teljes kontrasztban az előzőekkel, ők úgy voltak vele, hogy ez nagyszerű. Ez kell nekik, csináljuk. Öt másodperc se kellett, hogy megvegyék. Volt nálam egy PowerPoint-prezentáció is, de azt mondták, hagyd, csukd le a laptopod, benne vagyunk, hogy valósíthatjuk meg? Egy teljes napot a United vezetőségével töltöttem Beverly Hillsben. Okosak voltak, szimpatikusak, és tudták, hogy mit csinálnak. A Coliseumhoz látogattunk, ahol a csapat edzett, a mexikói América elleni összecsapást megelőzően. Egyrészt baromi izgalmas volt belegondolni, hogy egy olyan nagy klubbal készíthetek filmet, mint a Manchester United. Másrészt viszont Scouser voltam (a Liverpool szurkolók beceneve – a szerk.), és belülről haldokoltam. Emlékszem, amikor vezettem hazafelé egy olyan nap után, amikor a United szurkolók többsége az egyik heréjét is feltette volna arra, hogy soha nem jutok vissza Liverpoolba. Benne voltam néhány piszkos játszmában a United ellen. Gyűlöltük őket. Ez egyfajta vallás felénk. És ebben a pillanatban a derült égből jött egy telefonhívás: "Halló, Mike Jefferies?", "Igen.", "Nos, Freddy Shepherd vagyok Newcastle-ből. Megértjük, hogy tárgyalásokat folytat a Manchester Uniteddel, de szeretnénk, ha a Newcastle lenne az a bizonyos klub a filmjében. Tudnánk erről beszélni önnel?". "Ja. De honnan tudjam, hogy ön az, akinek mondja magát? Maga bárki lehet!". Erre ő: "Figyeljen. Jelenleg Las Vegasban vagyok Douglas Hallal. Ha elrepülünk Vegasból, és találkozunk önnel a Beverly Wilshire-ben ma este, akkor megláthatja, hogy valóban mi vagyunk azok.". Én csak annyit mondtam, hogy oké, este nyolckor ott vagyok. Továbbra sem voltam biztos benne, hogy ez az egész mennyire igaz, de elmentem a Beverly Wilshire hotelhez, leparkoltam a kocsim, bementem, és találkoztam azzal a két fickóval, akik az egyetlen Newcastle-ből érkezők lehettek. A Toonból. Két vörösképű, nagy csodás, vicces, szeretnivaló, kedves pasas.

Milyen gyorsan egyeztél meg velük?

A futballról beszélgettünk, és ittunk egészen hajnalig. Szerettük volna folytatni a beszélgetést másnap is, de nem akarták, hogy észrevegyék őket, és az angol bulvárlapokban kössenek ki. Így az egész napot a házamban töltötték Beverly Hillsben, focit néztünk, és a medencénél lógtunk, mialatt a Manchester United meccset kellett volna megnéznem a Coliseumban, gondoltam, "Haha!"'. Végül miután négy napot együtt töltöttem a newcastle-i fickókkal, megállapodtunk. És ennek a megállapodásnak a részeként segítettek Blatternek, hogy behozza az Adidast a képbe.

Igaz, hogy a Gól! és az Adidas közti szerződés a valaha volt legnagyobb a maga nemében?

Igen, ez ma is a legnagyobb volumenű megállapodás egy márka és egy film között. Valaha. Messze. A Gól! előtt a Coca-Cola és a Mátrix között volt egy szerződés. A Coke készített egy zöld Powerade italt a film számára, és a Mátrix producerei 4 millió dollárt fizettek érte. Erre tudod mi történt? Amikor először beszéltem a Nike-val, ingyen cipőket ajánlottak nekünk. Halálkomolyan. Elmentem tárgyalni, és azt mondták, adunk nektek ingyen cipőket. Az a helyzet, hogy jobb ötletem nem volt. Ismert volt, hogy ennek a trilógiának az elkészítése nagyjából 50 millió dollárba fog fájni. Na, akkor kérdezzük meg az Adidast. Outsider voltam az iparban, szóval nem voltak félelmeim. Végeztem egy kis kutatást, és láttam, hogy az Adidas és a Nike nagyjából kétmillió dollárt áldoznak egy reklámra. És további néhány milliót a sugárzásukra. Vagy többet. Szóval így gondolkodtam: "Három filmet csinálunk. Mindegyik 90 perc hosszú lesz. Az elsőben a Newcastle-lel forgatunk, akik Adidasban játszanak, a másodikban a Real Madriddal, vagy az AC Milannal, akik szintén, és a harmadik részt még kigondoljuk. A filmeket 15 évig finanszírozzák, mi pedig megjelenítünk minden lehetséges Adidas terméket, brandet a filmekben. Így ha Santi focizik, akkor a három csíkban teszi mindezt. Ha nem focizik, akkor utcai Adidas szerelésben lesz. Vagy Y-3-at visel. A filmek minden egyes képkockájában ott lehetnek. És mondjuk, ha a srác pucér egy szerelmes jelenetben, akkor is oda tudjuk tetoválni a három csíkot a seggére." Ha filmet akarsz készíteni olyan márkákkal, mint a Real Madrid vagy a Newcastle, akkor ezeket a termékelhelyezéseket használhatod erősítésképp. Sőt akként is kell használnod – ez teljesen jogos is. Szóval az ajánlatom ennyi volt az Adidas elnöke, Herbert Hainer felé: "Ez egy lehetőség, hogy növelje a meglévő befektetéseit a labdarúgásban." Elég sokáig tartott, hónapokon át, de meg tudtuk kötni azt az 50 milliós szerződést az Adidasszal. És végül rendkívüli figyelmet kaptak a befektetésért cserébe az elmúlt cirka tizenkét évben, szóval ez a megállapodás valószínűleg a legjobban elköltött pénzeik egyike.

2005-ben a Gól! 2 teljes stábja a Real Madriddal tartott az előszezonban. Milyen volt?

Kínában és Japánban játszottak, mi pedig regisztráltuk Alessandro Nivolát, aki Gavin Harrist játszotta, mint a játékosok egyikét. Alessandro amellett, hogy remek színész és nagyszerű ember, bosszantóan jól bánt a labdával is. Megegyeztünk Florentino Pérezzel, José Ángel Sánchezzel, és az edzővel Vanderlei Luxemburgóval, hogy Alessandro a csapattal tart a teljes előszezon során. Azt mondták: "Nézd, meg tudod csinálni vele ugyanazokkal a feltételekkel. Neki meg kell csinálnia. Nem hagyhatja el a csapatot. Nem járkálhat csak úgy ki-be. Ha benne van, akkor benne van." Így egy emeleten volt a hotelban a játékosokkal, együtt evett velük, ugyanazt a mezt viselte, mint ők, és mindennap elment velük edzeni. Bele tudta élni magát ebbe a világba, de nem tudta elhagyni azt. Alessandro 14 napra a Real Madrid játékosává vált. Sosem láttam egy srácot sem úgy mosolyogni, mint őt. Emlékszem, hogy várták a játékosokat, hogy leszálljanak a repülővel Kínából, és persze filmezték az egészet a Narita reptéren. Japán lányok ezrei és ezrei várakoztak. És, természetesen, mint a filmnek abban a varázslatos pillanatában, az ajtó kinyílt, Pérez kilépett elsőként, mögötte néhány igazgató jött, majd bumm: Ronaldo, Roberto Carlos, Luís Figo és Gavin Harris. Néha el is felejtették, hogy ő nem is igazi focista. Volt pár meccs Japánban, amikor ő is kiment a találkozó előtt a pályára, passzolgatott a csapattagokkal, cicázott velük, majd visszaült a padra.

Mi volt a legszebb személyes élményed Japánban?

Emlékszem, egyszer arra kértem a Real Madridot, hogy adjanak nekem két játékost, mert kellettek egy jelenethez, ahol Alessandróval vásárolnak. Egy rövid kis felvétel. Luxemburgo azt mondta: "Oké, egy órát kapsz. Ha nem hozod őket vissza egy órán belül, akkor többet nem beszélünk.". Abban maradtunk végül, hogy Guti és Casillas jönnek, és én elviszem őket Ginzába, ami a város leggazdagabb negyedének számított. Amikor Alessandro az utcán sétált Gutival és Casillasszal, a tömeg elkezdett gyűlni. Ezért nagyon gyorsnak kellett lennünk. Bementünk a Louis Vuittonba, és azt mondtam Gutinak és Ikernek, hogy választhatnak valamit egyfajta jutalomként, amiért eljöttek és forgattak velünk. Na most, ezek a gazfickók olyan ügyesek voltak, hogy megtalálták az üzletben lévő legdrágább táskát, valami harmincezer dolláros bőröndöt, vagy ilyesmit. Amikor visszaértünk az autóhoz, a hely teljesen felbolydult, mintha a Beatles érkezett volna meg. Ahogy próbáltuk Gutit és Casillast visszajuttatni a hotelbe, csak teltek a percek, és komolyan elkezdtem aggódni a golyóim miatt. Szerencsére visszaértünk időben, kábé olyan 30 másodperccel a határidő letelte előtt.

Luxemburgo jól kijött veled és a stábbal, akik végig a csapat körül lófráltak?

A vicces az, hogy a japán túra vége felé mellette ültem a buszon, az utolsó meccs után a hotel felé tartva. Érthetően nyugodtnak tűnt, hiszen lejátszották a mérkőzéseket, szóval rám nézett és azt mondta: "Tudod mit Mike? Nem is vagytok olyan rosszak.", erre én, "Nos, köszi!", aztán folytatta, "Nem is volt olyan rossz élmény ez az egész. Örültem, hogy találkoztunk, talán egy nap újra összefutunk." Én meg így: "Öööö, oké?" Itt jöttem rá, hogy a Real Madrid nem szólt neki, hogy nem csak az előszezon alatt jöttünk csinálni a filmet Japánba, hanem megyünk Madridba három hónapra, amikor a bajnokság elkezdődik. Egyszerűen nem értesítették.

Sokan úgy vélik, hogy a Gól! filmek tele vannak klisékkel. Sajnálod, hogy ebbe az irányba mentetek el?

Arra célzol, hogy néhol túlzottan kiszámítható, ugye? Ha igen, arra csak annyit mondhatok, hogy ez így fantasztikus. Van benne egy nagy szelet gorgonzola, meg egy kis parmigiano, hogy úgy mondjam. Ez egy sporttal kapcsolatos film. Leülsz megnézni, de nem az az elvárásod, mint egy Lars von Trier, vagy egy Christopher Nolan film kapcsán. Hozod a kis popcornod, hogy megnézz egy filmet focistákról. És persze a főhős mindig megszerzi a végén a győztes gólt. Nem egy Oscar-díjas alkotás, de így is roppantul büszke vagyok rá.

Manapság is kapsz twitteket és emaileket a Gól! rajongóktól?

Persze. Egyszer például éppen a szumó birkózókkal kapcsolatban végeztem kutatásokat egy mozihoz, így Japánban voltam, próbáltam bejutni a backstage-be, hogy találkozzak pár birkózóval. Ezidőtájt a mongol Asashoryu volt a világelső. Ő a valaha volt legjobb szumós. Tokióban voltam, és azt mondtam a barátaimnak, hogy elmegyek Nagoyába, hogy találkozzak Asashoryuval. Ők meg azt hitték viccelek. Nem gondolták, hogy akár csak a biztonságiakon átjutok, és, mondták, nem fogok tudni találkozni egy birkózóval sem, mert utálják a nyugatiakat. Hát oké. Én azért elmentem Nagoyába, megtaláltam az üzletet, ahol a sportolók ruháit készítik, és találkoztam a szabómesterrel, aki a köntösöket, meg ezeket a dolgokat csinálta. Elmagyaráztam neki, hogy ki vagyok, mit akarok, ő azt mondta, ne aggódjak, segíteni fog nekem. És szinte máris ott találtam magam a csarnoknál, mindenféle szumós csoportok között, el se hinnéd. És akkor megjött a szabó. Mindenkit ismert, szóval bejuttatott a backstage-be, ahol ott voltak a birkózók, waxos hajjal, kontyot csinálva, meg minden. És egyből a világbajnokhoz vezetett engem, aki úgy ült ott, mint a szumó Krisztusa. Nálam volt a Gól! egyik japán példánya, amit Shibuyában vettem. Látom, hogy a fickó rámnéz, hatalmas, több száz fontnyi súlyú, észreveszi a DVD-t, és erre kitör, hogy: "Óóóóóóó! Santiago!". Közben meg úgy néz arra a DVD-re, mintha a világ legszebb nője lenne. "Santiago. Az én történetem". Megragadta a DVD-t, átkarolt, majdhogynem az ölében öltem – óriási nagy volt. "Én Mongóliából jöttem Japánba. Akár Santiago, csak ő Los Angelesből Newcastle-be. Ugyanaz a sztori.".

Végül van itt valami, amiről tudnunk kell: Kuno Becker mennyire tudott focizni?

Hát, voltak nehézségeink…

Csak mondd azt, hogy nem tudott játszani. Csak ennyit.

Ezt inkább nem kommentálom. Mondjuk, hogy Brad Pitt csinál egy filmet, ahol Nagy Sándorként tűnik fel. Na most, senki nem várja Bradtől, hogy ő legyen a legnagyszerűbb lovas, vagy harcos. De ez Hollywood, szóval azt várod, hogy valaki kitalálja, hogy ez hogy tűnjön a legjobbnak. Brad gyakorolhat, amennyit tud, de ez inkább Hollywood varázsáról szól. Kuno egy színész, nem egy focista, ezt azért szögezzük le. De manapság a technológia elég vad, szóval behozhatunk egy színészt egy green screenekkel teli stúdióba, hogy lövöldözzön egy pár órát. Majd behozzuk Cristiano Ronaldót, hogy csinálja meg ugyanezt, majd betöltjük ezeket a gépünkbe. A végén lesz egy anyagunk, ahol Ronaldo csinál mindent, de Kuno arcát tesszük Ronaldóé helyére. Bízz bennem, észre sem vennéd a különbséget. Ilyen jó manapság a technológia. 2005-2006-ban jóval nehezebb dolgunk volt ezeknél a jeleneteknél. Estéről estére ott voltunk a stadionban, befagyott a seggünk is. David Beckham elfutott a szélen, beadta a labdát, abban a reményben, hogy Kuno majd odaér rá. Megpróbáltuk vagy százszor zsinórban, és egyszer sem ért rá oda. De David, hála az égnek, minden alkalommal ugyanoda tudta tenni a labdát. Most már nem kell ezt csinálnod. Manapság sokkal könnyebb egy focival kapcsolatos filmet csinálni. És lehet, hogy fogok is csinálni egyet.