Ötvös Lili

Alighogy elkezdődött az aktuális idény, máris elérkeztünk a bajnokság egyik ikonikus mérkőzéséhez, a madridi derbihez a LaLiga 7. fordulójában. Ezen meccs kapcsán nyugodtan lehet használni az „a foci több mint egy játék”, gyakran már közhelynek tartott mondatot, hiszen pontosan erről van szó. Ez ugyanis nem pusztán csak két városi rivális csapat küzdelme a három pontért, hanem sokkal több annál. Ez egy több mint százéves múlttal rendelkező, mélyen gyökerező rivalizálás, amely kiválóan tükrözi a spanyol főváros társadalmi különbségeit, a politikai ideológiáit és azok komplex történelmét. A derbire hangolódva ezeknek jártam utána írásomban.

A kezdetek

Történetünk 1903-ban kezdődik, egy évvel azután, hogy megalapították a Real Madridot, amely akkor még Madrid Foot-Ball Club néven szerepelt a bajnokságban.

Abban az évben három, a spanyol fővárosban tanuló, Baszkföldről származó egyetemista úgy döntött, hogy saját csapatot alapítanak. Ennek több oka is volt. Egyrészt, a fiatal hallgatóknak honvágya volt; ezért is mintázták csapatukat az Athletic Bilbaoról, és így lett az új csapat neve: Athletic Club Madrid. A csapat pedig már a kezdetektől fogva piros-fehérben, az Athletic testvércsapataként játszott. A másik oka a csapat alapításnak pedig igen egyszerű volt: a fiatalok nem akartak a Madrid FC-ben játszani. Itt már nagyon korán megmutatkozott a fiatal csapat és a jövőbeli „királyi gárda” közötti ellentét, azonban a ma is ismert rivalizálás csak később alakult ki, és a huszadik század zivataros eseményei is sokat tettek hozzá.

Az 1920-as évekre egyébként az Athletic Club Madrid sikeresen függetlenedett a Bilbaotól, amit egy névváltoztatás is követett, és innentől kezdve Atlético Club Madridnak hívták a csapatot. Majd pedig 1928-ban – immár önálló csapatként – meghívást kaptak az első osztályú bajnokságba, ahol rögtön az első szezonjukban, kétszer is találkoztak a városi riválisukkal, és mindkét alkalommal vereséget szenvedtek. (A Madrid Foot-Ball Club ekkora egyébként már megkapta a „Real” előtagot XIII. Alfonz királytól, ami csak tovább szította az ellentéteket a két csapat szurkolótábora között.)

Ha a történelem közbeszól….

A spanyol polgárháborút (1936-39) követően, a Franco-korszakban a rezsim a futballra is rátette a kezét, és bár sokan azt úgy vélik, hogy a korszak vezetőinek a Real Madrid volt a kedvenc csapata, ez nem mindig volt így. A rendszer kezdeti időszakában az Atléti egybeolvadt a spanyol légierő csapatával, így sokszor előnyt élveztek a többi csapattal szemben. Azonban nem sokkal azután, hogy az Atlético nem hozta az elvárt eredményeket, Franco tábornok a csapat ellen fordult, aminek az volt a „csúcspontja”, hogy koholt vádak alapján letartóztatta és börtönbe záratta az Atléti edzőjét.

Ezek után pedig a tábornok és a rendszer a Real Madrid felé fordult és az 1950-es évekre a csapatot a propaganda gépezet teljesértékű részévé tették – a Real által addig elért eredményeket felhasználva, a nemzetközi porondon úgy próbálták meg beállítani Spanyolországot, mint egy gazdag és virágzó országot, ahol a társadalom egyik összetartó erejét a futball iránti szeretet adja. Talán ez volt az az időszak, amely végképp elmérgesítette az amúgy sem békés viszonyt a két csapat és szurkolóik között. És ez két dologhoz vezetett:

Egyrészt ahhoz, hogy az Atlético szurkolói sokszor a következőket skandálták a Bernabéuban: “El equipo del gobierno, la vergüenza del país” – vagyis a kormány csapata, az ország szégyene. Így fejezve ki ellenszenvüket a Reallal szemben. Másrészt pedig ahhoz is, hogy az Atléti-szurkolók baloldali politikai nézetekkel kezdtek el szimpatizálni, hogy még jobban távolságot tudjanak tartani a Realtól, illetve a rendszertől ideológiailag.

De a szurkolói rigmusokon, valamint a politikai állásfoglaláson kívül, a játékosok hozzáállása is nagyon jól illusztrálta a rivalizálás mélységét. Alfredo di Stéfano például, a Real Madrid argentín legendája – aki az ötvenes években játszott a csapatnál – a következőket mondta: „Felejtsétek el a Barcelonát, aki igazán megkeserítheti a dolgunkat, az az Atlético”. Vagyis a korszak labdarúgásának legfontosabb alakja fontosabbnak tartotta ezeket a meccseket, mint egy Clásicót.

Két város meséje – avagy, ha a stadionok beszélni tudnának

Ahogyan arra a bevezetőmben is utaltam, ez a rivalizálás nem csak a történelmi és politikai ellentéteknek a leképződése, hanem a társadalmi különbségeké is. Ezt pedig mi sem mutatja jobban, mint a két csapat stadionja és azok lokációja Madridban.

A Bernabéu Madrid egyik legelőkelőbb és legelegánsabb negyedében, a Chamartín negyedben található. Csak hogy el lehessen képzelni, ez a madridi negyed olyan, mintha Budapesten, a Rózsadombon épült volna egy stadion. Ezzel szemben pedig az Atlético stadionja, az egykori Vicente Calderón, Madrid egy munkásnegyedében állt, a Manzanares folyó partján. És bár 2017-ben a csapat „átköltözött” új otthonába, a Metropolitanóba, sokan – főleg az idősebb generáció szurkolói – mind a mai napig a Calderónt tartják a csapat igazi otthonának.

És hogy mit is mesélnek ezek a lokációk – a csapatok történelmével kiegészítve – a szurkolókról? Nos, például azt, hogy a madridisták gyakran tehetős, privilegizált társadalmi háttérből származtak. Ez, és az a tény, miszerint a csapat a királyi család és a kormányon lévő politikusok „szeretetét” élvezte, nagyban befolyásolta a róluk kialakult képet; a madridistákat ugyanis úgy tartották számon, mint a presztízs szimbólumait, akik számára természetes – és egyben mindennapos elvárás – a győzelem. Az Atléti szurkolóiról azonban ennél sokkal egyszerűbb kép rajzolódik ki – ők a „nép egyszerű gyermekei”, a mindennapi dolgozó madrileñók, akik a stadion környékén lévő gyárakban keresték meg a napi betevőt. És ez volt a klub identitásának alapja is; ez adta a csapat harcos, makacs, „sosem adjuk fel” szemléletét.

Azonban fontos, hogy ez ma már – a futball globális terjedésének és népszerűségének köszönhetően – nem így van; ugyanis a társadalom bármely rétegéből kerülnek ki szurkolók kortól, nemtől és társadalmi hovatartozástól függetlenül. De a két csapat történetében – főleg az ötvenes és hatvanas években – nagy jelentősége volt a szurkolók közötti „különbségtételnek”.

Amikor a beceneveknek is súlya van

Ebben a rivalizálásban a beceneveknek is fontos szerepük van, és akár a stadionok elhelyezkedése Madridban, úgy ezek is mesélni tudnak.

A Real Madrid esetében a mind a mai napig ismert Los Blancos („fehérek”) beceneve nem csak a hazai mezük színére utalt. Ez volt a szimbóluma az eleganciának, amely az elithez és a királyi családhoz kötötte a csapatot. Míg a Los Merengues egy habos süteményre utal, ami szintén a királyi család egyik kedvenc csemegéje volt.

És az Atlético kapcsán megint csak egyszerűbb és kevésbé csillogó magyarázata van a klub becenevének. A Los Colchoneros annyit tesz, hogy „matracosok”. Az, hogy miért ez lett a klub beceneve, többféleképpen lehet magyarázni. Egyfelől utalhat a már korábban említett szurkolókra, akik a gyári munkások közül kerültek ki, de arra is, hogy a harmincas, negyvenes években a matracok piros-fehér csíkosak voltak Spanyolországban – pont mint a csapat meze. Hogy kinek melyik magyarázat tetszik jobban, azt döntse el maga.

A mai nap tehát nem csupán kilencven perc futball vár ránk, hanem egy újabb fejezet megírása e rivalizálás és a város történetében.