Prince

A Barcelona szurkolóinak körében már pusztán sportszakmai szempontból is kétségek merülnek fel a szükségességét illetõen. A csapat nyári prioritása a védelem megerõsítése volt – ami egyelõre még nem sikerült – ugyanakkor a támadósorban ott van Messi, Neymar, Pedro, a kölcsönbõl érkezõ Deulofeu, illetve a néhány napja távozott Tello és Alexis is. Azonban még ennél is kevésbé nyert megértést az, hogy a klub ismét rengeteg pénzt költött egyetlen játékosra, akit ráadásul súlyosan megbüntettek egy olyan cselekedetért, amit korábban már Hollandiában és Angliában is elkövetett: egy ellenfele megharapásáért.

A szakmai szempontokról beszélve senki sem vonja kétségbe Luis Suárez megbízhatóságát a góllövés és a küzdelem terén, ahogyan ezt igazolja is a Liverpoolban és a korábbi csapatainál mutatott teljesítménye, s nyilvánvalóan az ára is. Ugyanakkor érdemes lehet elgondolkozni a kritikák egy részén, mivel ezek kiválóan rámutatnak a spanyol sajtóra évek óta jellemzõ kettõs mércére: arra, hogy az újságírók az alapján dicsõítik vagy kritizálják az új igazolásokat, hogy a Real Madrid vagy a Barcelona a végsõ állomásuk. „Luis Suárez: egy 65 millió eurós madridi szeszély” – állt a katalán Sport napilap címlapján néhány héttel ezelõtt. Ugyanez az újság ma azt ünnepli, hogy a játékos lényegesen több pénzért a Barcelona játékosa lett.

„Mi vagyunk a Madrid” (Somos el Madrid) címmel egy igen érdekes cikket írt a katalán Sònia Gelmà, amiben azt részletezi, hogy a Barca hogyan hazudtolja meg az összes olyan értéket, amelyeket az elmúlt években (sokszor joggal) büszkén a magáénak vallott.

Gyakran halljuk azt a kifejezést az éppen aktuális elnöktõl vagy a szurkolótársaktól, hogy "mi vagyunk a Barca (som el Barça)". Egy kifejezés, amivel büszkén különböztetjük meg magunkat más együttesektõl, amit ismételgetve büszkén verjük a mellkasunkat az ellenfelek legkisebb hibáját követõen is.

Mint tudjuk, Pepe a sportszerûtlen magaviseletével soha sem játszana a Barcában, mert mi vagyunk a Barca, és nekünk fontosak az értékeink. Vagy azt is tudjuk, hogy a Barca nem igazolná le 100 millió euróért Bale-t, mert mi vagyunk a Barca, mi az utánpótlásra építünk, és nem engedhetjük meg magunknak azt a pazarló fölényeskedést, amit a Madrid csinál. Egy olyan felsõbbségérzet, ami tényezõk sokaságának hatására alakult ki: egy zseniális saját nevelésû generáció beérésétõl egészen Ibrahimovic sajátos stílusáig. Normális emberek, ahogyan mondaná bármelyik Barca TV-s reklám. Az úriemberek klubjának gondolatát pedig olyan makulátlan magaviseletû edzõk erõsítik a kispadról mint Guardiola, majd az utódai, Tito Vilanova és Tata Martino.

A gránátvörös-kék szurkolók szemében a Barca az a csapat, amelyik a fair play kilátótornyából pásztázza a többi együttest. Ebbõl a kiváltságos helyzetbõl kritizálták (joggal) a baráti társaságok, televíziós és rádiós mûsorok Pepe skizofén, Ronaldo egosita vagy éppen Mourinho egészen beteges viselkedését. Hogy engedhet meg magának az "úri" Madrid ilyen magatartást? A Madridnak nincsenek értékei, míg a Barcánál még a bajnoki ünneplések szlogenjeinek is az értékek voltak a középpontjában. Emlékeztek rá, igaz?

Az értékek és az utánpótlás klubja. Egy klub, amely a fiatal játékosok kinevelésének szentelte magát, egészen addig, amíg 2012 novemberében elõször fordult elõ egy Levante elleni bajnoki mérkõzésen, hogy 11 saját nevelésû játékos lépett pályára kezdõként.

Neymar tavaly nyári szerzõdtetése már finoman utalt a jövõre (már én sem tudom, hogy a Barca fizetett sokat és Neymar kapott keveset, vagy keveset fizetett a Barca, de Neymar keresett sokat). Mindenesetre Luis Suárez szerzõdtetése végleg lerántotta azt a két leplet, ami eddig a szemünkben a Barcát fedte: már nem az a visszafogott klub, amelyik nem engedhet meg nagy kiadásokat, és az sem, amelyik a fair playt részesíti elõnyben. És mindezzel nem Suárez szerzõdtetése ellen vagyok. Azok, akik értik a szavaimat, tudják, hogy nagy erõsítés lesz a csapatnak.

Szakmai szempontból nagy siker, de elég nehéz lesz megtartani a pénzügyi értelemben visszafogott klub imidzsét, amikor éppen most fizettek ki a kelleténél is többet. A Barca, mint az összes többi nagy klub, képes tisztességtelenül nagy összegeket letenni az asztalra – akár az arab sejkekkel vagy a Madriddal versenyezve. Az elmúlt évek elcsépelt és szép kifejezése, hogy "cantera versus cantera", már nem több, mint egy elcsépelt kifejezés. Szép, de nincs sok köze a valósághoz. Amikor milliókat kell az asztalra tenni, akkor leteszi, mert erre vannak (többek között a katari kormány jóvoltából).

80 millió Suárezért? Azonnal egy borítékban. 40 millió egy középhátvédre? Szintén. És remélem, hogy még nincs vége. Az uruguayi csatár szerzõdtetése a valóság hidegzuhanya. A Barca által kifizetett összeg "a tisztelet teljes hiánya" – ahogyan Tata fogalmazott; a kontraktus aláírásával pedig a klub értékeit eltemették. Suárez nem az elsõ rosszfiú, aki a Barcában fog játszani, mivel Ibrahimovic is a klubot erõsítette. De a legutóbbi tette nagyon durva volt, és nagyon kevés idõ telt el ahhoz, hogy elfelejtsük – fõleg mivel a FIFA is nagy figyelmet szentelt neki.

Egy versenyképes csapatot kell összerakni, így van, de vállalni kell a valóságot. A Barca talán véletlenül, talán egy okos lépés eredményeként került a többi klub fölé, de ez már a múlt. Vegyük le az álarcokat. Mourinhóból is lehet Barca-edzõ, mint ahogyan Pepébõl Barca-játékos, mert – mint minden más klub esetében – a Barca is elõször nyerni akar, másodszor pedig nyerni. Mert ugyanúgy, ahogy azt mondjuk, hogy "mi vagyunk a Barca", mondhatnánk azt, hogy "mi vagyunk a Madrid."