Zs. Csaba

„Anglia jó irányba halad, de a próbálkozásuk még mindig nem tűnik természetesnek. Hogy mit értek természetesség alatt? Nehéz megmagyarázni, de könnyű észrevenni: elég csak megnézni Luka Modrićot és rögtön megérti mindenki. Bámulatosan játssza ezt a játékot, ráadásul egy igen nagy, természetes fegyverrel is rendelkezik: benne van a szenvedély, élvezi azt, amit csinál. Képes meghalni a pályán, és hiába rendelkezik óriási tehetséggel, az effajta munka nem jelent számára áldozatot vagy szenvedést.

Nem rendelkezik olyan égi ajándékkal, mint egykoron Maradona, de józan ésszel tölti meg a játékát. Nem visz véghez lehetetlen dolgokat, de amikor passzol, mindannyian arra gondolunk, hogy mi is ezt az opciót választottuk volna. Valójában viszont, amit ő csinál, arra csak ő képes.  

Amikor nála a labda, a játék úgy folyik, mintha a futball a világ legkönyebben végezhető dolga lenne. Nem sebességet ad csapata játékának, és nem is veszélyeztet folyamatosan. Ő egyszerűen csak értelmet és tisztaságot ad a játéknak. Egy olyan világbajnokságon, melyen úgy érezzük, hogy a terek megszűntek létezni, amelyen mindenki úgy siet, ha nála a labda, mintha az egész pálya a büntetőterület lenne, Modrić egy olyan csodát valósít meg, mely lehetővé teszi a lélegzetvételt. Mindig a megfelelő sebességgel járatja a labdát, a pálya bármelyik pontján. Hirtelen csak azt vesszük észre, hogy a tér és az idő mégiscsak létezik. Van valaki a pályán, aki tudja, hogy miként kell játszani a futballt. Sőt, hogy éreztessem, tudja, hogyan kell JÁTSZANI A FUTBALLT – nagy betűkkel.

Van még valami vele kapcsolatban, ami nemcsak meggyőzött, hanem teljesen megtöltött érzelmekkel is: az elkötelezettsége akkor, ha a csapatánál van a labda, és akkor is, amikor elveszítik a játékszert –  az elsőtől az utolsó minutumig. Oroszország ellen 15-ször szerzett labdát. Szocsiban ugyan nehezen találta meg a mérkőzés ritmusát, de rövid időn belül megértette, hogy mire van szüksége a játéknak, mi kell ahhoz, hogy irányítani tudjon.

A hosszabbítás végén, az utolsó, sikertelen horvát akciót követően térdre rogyott. Abban a pillanatban legszívesebben egy szobrot készítettem volna róla, mint követendő példáról. A szobrot aztán a világ minden futballpályája mellett kiállítottam volna a következő idézettel: „Így kell játszani a futball, így kell érezni a futballt.”

És hogy befejezzem a csodálatot és elismerést… Modrić mindenhol felbukkan, minden egyes labdát meg akar szerezni, annyit fut, amennyit a mérkőzések megkövetelnek, de a demagógia egyetlen formáját sem engedi meg magának. Olyan, mintha nem is érzékelné a körülötte lévő, őt figyelő 80 ezer embert. Nem érzi a kísértés egyetlen cseppjét sem arra vonatkozóan, hogy a kirakatba játsszon, nem vágyik a rivaldafényre. Túlságosan is a futballra koncentrál, mind az öt érzékét a játéknak szenteli.

Mivel az intelligencia nem érzékelhető annyira az egyszerű szurkolók körében, és mivel ennek nincs nagy értéke a piacon, Modrić nem fogja megnyerni az Aranylabdát, ahogy Andrés Iniesta sem nyerte meg az előző generáció tagjai közül. Ugyanakkor ez nem Luka hibája vagy felelőssége. Ez mindannyiunk felelőssége, hiszen mi tettük a futballt egy olyan világgá, amelyben a külső sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint maga a tartalom."