Zs. Csaba

Egy háborútól ostromolt család képes néha akár órákig, szinte a földhöz szegeződve ülni a védelmet nyújtó ágy mellett. Mérföldekkel arrébb ágyúkat sütnek el minden irányba, válogatás nélkül. A környező dombokról gránátok ezreit dobják el, melyek esőként hullnak a hotel parkolójába – ami egyben egy futballpálya szerepét is betölti. Mikor a kinti zűrzavar megszűnik, a kis Luka Modrić szerényen elmosolyodik, felveszi a labdáját, és hosszú, ijesztő útra indul odakint.

Ahogy az ajtó nyikorogva kinyílik, a háború sziluettjét idéző felhőt formálva füst gomolyog az égbe. Kráterek csúfítják a szürke, lebombázott úttestet, így a napsütötte kikötőváros már sokkal inkább a Holdra emlékeztet. De a hatéves Modrić minden erejét összeszedve mégis úgy dönt, hogy átadja magát a szépségnek.

A sötét, bizonytalan valóság szép lassan semmivé válik az apró rúgásoknak és a labda puha tapintásának köszönhetően. A gólok után kitörő öröm teljes mértékben átveszi az uralmat. Ezekben a pillanatokban szabadnak és ártatlannak érezhette magát – olyan állapot ez, melyet minden gyereknek át kellene élnie, mégis oly sokakat fosztanak meg tőle.

Az 1985-ben született Luka Modrić gyerekkora minden volt a Dinári-hegység egyik kis peremvárosában, Modrićiban, csak hagyományos nem. Az édesapja, Stipe és édesanyja, Radojka – akik embertelen mennyiségű munkaórát töltöttek a közeli kötöttárugyárban – legidősebb gyermekeként Lukát gyakran nagypapájára, az idősebb Lukára bízták. Az együtt töltött idő olyan köteléket formált köztük, hogy sokan azt gondolták, elválaszthatatlanok.

A szerető otthon falain kívül a nemzet egy része úgy döntött, hogy fegyvert fog és küzd a függetlenségért. Rengeteg horvát belefáradt már az idegen kormányzásba, és sóvárogtak a saját, független nemzetük után. Ugyanakkor a Horvátországban élő szerb etnikum ellenezte a kilépést és az általuk lakott területeket szerették volna Szerbia alá vonni. Ez a küzdelem idővel, szép lassan a háború szélére sodorta a köztársaságot.

Luka családjának lakhelye a háború egyik epicentrumává vált, és édesapjának is csatlakoznia kellett a horvát hadsereghez. A jugoszláv erők és a nemzeti önkéntesek támogatásával a szerb kontingens elfoglalta a Modrićit körülvevő területeket, azzal a szándékkal, hogy elvágják az ország két része közötti közlekedést és kommunikációt.

1991. december 18-án az idősebb Luka úgy kezdte a napját, mint bármelyik másikat: megmászta a közeli dombot a marháival. Mielőtt azonban átléphetett volna a domb túloldalára, szerb aktivisták észrevették és foglyul ejtették. Hat másik idős polgárral együtt elvitték Jesenice városába, majd hidegvérrel kivégezték. A következő hetekben a város köré aknákat telepítettek – a család számára gyakorlatilag mindennapivá vált a halálos fenyegetettség. Más lehetőség híján Luka szülei annyi értéket tömtek be bőröndjeikbe, amennyit csak lehetett, és menekültként elkezdtek egy ismeretlen és teljesen bizonytalan életet.

A család végül Zadar városában talált menedéket, méghozzá az egyik legnagyobb hotelban, a Kolovaréban. Igazából ez a menekültek egyetlen reménye, és csak abban bízhatnak, hogy mindez egy átmeneti állapot.

Ilyen embertelen körülmények között a legfontosabb, hogy az ember türelmes maradjon. A Modrić családnak is ezt a próbát kellett kiállnia.

A következő hét évet ezekben a hotelszobákban töltötték, s vágyuk, hogy a vérengzéseknek egyszer vége szakadjon, lassan álommá vált. Zadar időközben a tengerhez való közelsége miatt immár kétfrontos háborút volt kénytelen elviselni.

Az ezt követő két évben a várost ostrom alá vonták, s a halál és a megsemmisülés egyre inkább áthatotta az emberek életét. Mindezek ellenére Luka családja kitartóan reménykedett abban, hogy gyermekeik nem fosztatnak meg a gyermekkor varázsaitól, s így a hotelben lakó többi lurkóval való játszadozásra nem csupán bátorították az övéiket – elvárták tőlük, hogy barátokra leljenek köztük. Luka ezekben az időkben kezdett barátkozni egy másik horvát menekült sráccal, Marko Oštrićcsal.

Az idő szinte megszűnt létezni, mikor ők ketten elmerültek a labdarúgás világában. Nem számított nekik, hogy a füstölgő roncsokkal teli parkolóban rúghatták a bőrt, vagy csak a pislákoló fénnyel megvilágított hotel folyosóin. Nehéz volt úgy látni őket, hogy nincs a labda a lábuk közelében. Az effajta futball iránti szeretetet, s az ebből fakadó tehetséget még az is észreveszi, aki nem nagyon ért a labdarúgáshoz. Lukáék hoteljének egyik dolgozója ugyanis a kissrác játékát látva azon nyomban telefont ragadott, és hívta a helyi klub, az NZ Zadar sportigazgatóját, Josip Baljót.

Baljo pedig nem volt rest azonnal odautazni a hotelbe, hogy megnézze, mit is tud valójában ez a titokzatos, mindössze hét esztendős fiú. S bár nem töltött sok időt Luka tanulmányozásával, a rá gyakorolt hatás egyből meggyőzte őt. Felajánlotta neki, hogy a háború végeztével felveszi az akadémiára, ami egyben általános iskolaként is működött. A befizetendő pénzeket azonban nem volt egyszerű megszerezni a Modrić családnak, ám szerencséjükre egy nagybácsi a segítségükre sietett, s Luka végre valahára megkezdhette az utat a labdarúgás világába.

Gyenge fizikumát azonban ellensúlyoznia kellett valamivel, s nem is lehetett kérdés, mivel teszi ezt: kiváló labdaérzékével. Már fiatalon is mindenkit lenyűgözött precíz labdaérintéseivel és könnyedségével. A kis újonc olyan képességeket villantott meg a pályán, melyek még új edzője, Domagoj Bašić és az akadémia vezetője, Tomislav Bašić minden képzeletét is felülmúlták. Utóbbiról Luka így nyilatkozott: „Számomra ő a sportbeli apám. A családomon, a szüleimen és néhány másik hozzám közelálló emberen kívül azon kevesek egyike volt, aki mindig hitt bennem. Szomorú vagyok, amiért már nem lehet velünk, és nem láthatja mindazt, ami most történik velem. Hatalmas elismerés jár neki a karrieremért.”

Az idő repült, Modrić pedig a külvilág zajaitól távol, biztonságban fejlődhetett az akadémián. Tizenkét éves korában aztán váratlan utazásra szánta el magát: próbajátékra ment gyermekkori kedvenc csapatához, a Hajduk Splithez. Minden vágy az volt, hogy ott játszhasson, ez azonban nem hatotta meg a klubot. Ők csupán egy gyenge és törékeny kisfiút láttak. Az összetört szívű Luka ezen a ponton majdnem abbahagyta a focit. De ekkor lépett újra színre állandó támogatója, Tomislav Bašić, aki megerősítette Lukita önmagába vetett hitét, sőt személyi edzőt rendelt mellé, hogy a lelki gondozás után fizikailag is megerősödjön.

Az edzéseknek és a pubertáskori növekedésnek hála az eredmények nem maradtak el. Olyannyira nem, hogy Bašićnak sikerült őt beajánlania az ország leghíresebb csapatához, a Dinamo Zagrebhez.

Ráadásul egy olaszországi ifjúsági bajnokságon való remek szereplés során az ifjú horvát mágus olyan olasz klubok figyelmét is felkeltette, mint a Parma, az Inter vagy éppen a Juventus. Egy külföldi ajánlatot nehéz lett volna visszautasítani, de Bašić abban hitt, hogy Luka fejlődése szempontjából az lesz a legjobb, ha még eltölt néhány évet egy hazai csapatban.

A mentor pedig azonnal lépett is, és elintézte, hogy Modrić a horvát fővárosba szerződhessen, a Dinamo Zagrebhez. Luka a következő idényt a klub ificsapatában húzta le, ám alkalmankénti villanásai ellenére nem tudott igazán meggyőző teljesítménnyel előrukkolni. Az új környezet, a családjától való elszakadás megviselte őt. Míg Zadarban minden róla szólt, Zágrábban csupán egy volt a számtalan tehetség közül, akik szerettek volna eljutni az első csapatig.

A klub mélyen hitt benne, hogy Modrić fejlődése nem lehet egyoldalú: mind fizikailag, mind mentálisan erősödnie kellett. 2003 nyarán aztán kölcsönadták a Zrinjski Mostarnak a bosnyák ligába. Abban az időben a hírhedt bajnokságot a világ egyik legbrutálisabb, fizikailag legkimerítőbb ligának tartották a bolygón. A csapatok mindegyike erőszakos játékosokkal volt tele, a szurkolók pedig egyáltalán nem a megbocsátásukról voltak híresek. Az itt játszók egész évben maximális fizikai és mentális terhelésnek voltak kitéve.

Ám Modrić ahelyett, hogy megfutamodott volna, tökéletesen helytállt, fejlesztette saját kreativitását, és mentálisan olyan szintre lépett, amiről előtte azt hitte, nem érheti el, sőt talán a létezését is kétségbe vonta. A szezon végén megválasztották a bajnokság legjobbjának, a kételkedők pedig tisztelettudóan elhallgattak, kivéve persze egyet, amelynek a szava éppenséggel pont a legjobban számított: a Dinamót. Ők még mindig nem voltak meggyőzve, ezért újfent kölcsönadták az apró horvátot, ezúttal a horvát Inter Zaprešićnek, egy Zágráb külvárosában székelő csapatnak, akik hírnevüket éppen fiatal dinamósok remek továbbképzésének és oktatásának köszönhették. Modrić újra szenzációsan teljesített, a vezérletével az Inter a bajnokság második helyét csípte el, a klub történelmében először, s azóta is utoljára. A jutalom nem maradt el: Lukát behívták a horvát U21-es válogatottba.

Ezek után már nem lehetett figyelmen kívül hagyni a tehetségét. A Dinamo tíz évre szóló szerződést kötött vele, amelybe olyan fizetést foglaltak, melyből Modrić már könnyű szívvel segíthette ki családját, a belé vettet hitükért és a támogatásukért cserébe. Megtehette volna azt is, hogy vesz egy csilivili házat, tele vadonatúj kocsikkal, ehelyett azonban egy lakást vett a családjának Zadarban. A Modrić klán végre leadhatta kulcsait a szállodai recepción, s kiejthette azt a szót a száján, amire azelőtt még csak gondolni sem tudtak: kicsekkolás. Többé nem voltak menekültek, s a majd’ tizenhárom év fáradhatatlan bátorítás és küzdelem végre meghozta a gyümölcsét.

Lukáról ezzel mindenféle teher lekerült, s az ember joggal gondolhatná, hogy ezután kényelembe helyezte magát, hogy csak üljön a babérjain. De nem így lett: a vele történtek csak még jobban megerősítették a szándékát, hogy bebizonyítsa tehetségét a világnak. A következő négy év pedig egyenesen briliánsan sikerült neki a Maksimir Stadionban: ez alatt az idő alatt 31 gólt lőtt, s 29 gólpasszt osztott ki, bizonyítva ezzel mindazokat az erényeit, amik már a világ egyik legjobbjává tették a posztján.

Háromszoros horvát bajnok lett, kétszeres kupagyőztes, egy alkalommal az év horvát labdarúgójának is megválasztották, 2006-ban pedig már a felnőttek között szerepelhetett a nemzeti csapatban Argentína ellen. Luka Modrić megmutatta magát a világnak, s csak idő kérdése volt, mikor jelentkezik be érte az európai klubfutball elitbajnokságainak egyik csapata.

2008 tavaszán Európa számos csapata jelezte vásárlási szándékát, ezek közül három került egy lépésnyire a horvát mágus megszerzéséhez. Mindközül talán az Arsenalnak volt a legnagyobb esélye az ügylet megkötésére, ám a londoni klub meghátrált és visszavonta ajánlatát, mer Arsène Wenger úgy gondolta, hogy Modrić a testfelépítése miatt képtelen lesz tartani a Premier League ritmusát.

Bojan Krkić édesapja – aki akkoriban a Barcelona felderítőjeként dolgozott –, idősebb Bojan Krkić később mesélte, hogy Lukát Katalóniába is meghívták, ahol találkozhatott a Barcelona vezetőségével. Bojant lenyűgözte a horvát játékos intelligenciája és győztes mentalitása, így azon dolgozott, hogy meggyőzze a klubot a játékos szerződtetéséről. Az ügylet mellett szólt, hogy Luka is hajlott az aláírás felé, a klub válaszára vált. A benne rejlő hatalmas potenciál ellenére a Barcelona elutasította őt, hiszen akkoriban a katalánoké volt a világ legjobb középpályája, a vezetőség pedig nem gondolt a jövőre.

Mindeközben a Tottenham csapata a Premier League 11. helyén végzett, a vezetőség pedig kétségbeesetten próbálta megtalálni a megoldást, amivel megközelíthetik Anglia négy legjobb klubját. Az elnökség, valamint az akkor edző, Juande Ramos is tisztában volt vele, hogy ez csak akkor valósítható meg, ha egy klasszis tehetséggel megáldott játékos érkezik a csapathoz. Ennek tudatában a klub első számú célpontja Luka Modrić lett. A megszerzése érdekében hajlandóak lettek volna akár történelmet is írni. A horvát középpályás végül 16,5 millió font fejében váltott klubot, ami rekordbeállítást jelentett a Spursnél: a klub 2007-ben Darren Bentért is ugyanennyit fizetett.

A Premier League első nyári transzfereként jelentették be, a White Hart Lane reflektorai már csak rá vártak, ahogy az a szenvedélyes szurkolótábor is, amely a sok kín után már ténylegesen sóvárgott egy falatnyi sikerért. A rajongók éhségét első körben nem sikerült csillapítani: a Spurs történetének legrosszabb szezonkezdetét produkálta Lukával a soraiban, a londoniak első nyolc mérkőzésükből egyet sem tudtak megnyerni, és mindössze két döntetlenre futotta tőlük. Modrić formája lényegében megegyezett a klubéval, akkoriban sokan meg is kérdőjelezték, hogy vajon alkalmas-e a Horvátországon kívüli játékra.

Juande Ramos meglepő döntésének következtében a horvát – életében először – a bal szélre kényszerült, ugyanakkor ez is rávilágított arra, hogy az edzők mennyire hisznek sokszínű tehetségében. A borzalmas szezonkezdet első áldozata Juande Ramos lett, menesztését követően Harry Redknapp vette át a csapat irányítását, aki egyből változásokat eszközölt, így megpróbálta megmenteni a süllyedő hajót.

Redknapp látta és meg is értette a Modrićban rejlő lehetőségeket, így parancsára a horvát egy sokkal központibb, ám mélyebb pozícióba került, egy olyan posztra, amely kellően testreszabott, ha az ő képességeit vesszük figyelembe. Az októberi, Arsenal elleni 4-4-es döntetlen fordulópontot jelentett a csapat számára: a következő négy évben a Tottenham a támadó futball egy szinonimájává vált, a sikeres működés mögötti gépezetet pedig Luka Modrić irányította.

Igaz, hogy vezérletével sem sikerült trófeát szereznie a csapatnak, ugyanakkor keresve se nagyon találnánk olyan Spurs drukkert, aki ne beszélne elismerően arról az időszakról. A szurkolók hite visszatért, ismét reménykedhettek, szép játékot láthattak a White Hart Lane-en, sőt sor került a klub első Bajnokok Ligája részvételére is.

Modrić 160 mérkőzésen lépett pályára a Tottenham színeiben és 17 találatot jegyzett. A világ legnagyobb klubja, valamint José Mourinho hívószavát viszont egyszerűen nem lehetett ignorálni. A Tottenham nem akarta eladni őt, Daniel Levy elnök úr azonban rábólintott a játékos kérésére, így a klub elfogadta a Real Madrid 30 millió fontos ajánlatát, egy meglehetősen hosszú tárgyalássorozat végén. Luka 2012 augusztusában érkezett meg a spanyol fővárosba. Kalandos útja tehát a háborús övezet szétzúzott pályáitól egészen az aranyból készült trónig vezetett.

Nem kellett sokat várnia, hogy a tettek mezejére, az önmegvalósítás útjára léphessen, hiszen a blancók Modrić érkezése után egy nappal már a Barcelonával csaphattak össze a spanyol szuperkupa második mérkőzésén. A horvát középpályás Mesut Özilt válthatta a meccs 83. percében, a pályán töltött 10 perce alatt pedig hozzájárulhatott első madridi trófeájának megszerzéséhez. Mind tudjuk, hogy pozitív első benyomás nagyon fontos a Bernabéu nagy igényeket támasztó népe számára, hiszen ez a bizalom kiépítésének legelső lépése Madridban. Hiába volt azonban pozitív az összkép az első mérkőzést követően, Luka csak ideig-óráig élvezhette a szurkolók bizalmát.

Az előszezon hiánya rányomta bélyegét Lukita játékára, aki így nem tudta megmutatni, hogy mire is képes valójában. Ennek következtében képtelen volt kiharcolni a kezdőcsapatbeli pozíciót Özillel, Xabi Alonsóval és Khedirával szemben. Mourinho defenzív szemlélete pontosan azt vette el Modrićtól, ami miatt a portugál szerződtette őt. Luka állandó cserévé vált, és rögtön a kritikák kereszttüzében találta magát. A MARCA sportnapilap kiírt egy szavazást, melyben arról kérdezték az olvasókat, hogy ki volt a La Liga legrosszabb igazolása 2012-ben. A voksolók legnagyobb hányada (32,2%) Luka Modrićot jelölte meg, őt követte Alex Song, akit a legtöbb katalán szurkoló talán örökre kitörölne az emlékezetéből.

Mourinho az azt követő nyáron lemondott posztjáról, távozása pedig több szempontból is áldásnak bizonyult, ugyanakkor kijelenthető, hogy ebből Modrić profitált a legtöbbet. Ancelotti kinevezésével egy nyugodtabb korszak köszöntött be a Real Madrid háza táján, az olasznak pedig eltökélt szándéka volt egy olyan rendszer kialakítása, mellyel a klub nevéhez méltó játékot is el lehet érni. Lukita a Carlo-éra első napjától stabil kezdőjátékosnak számított, és ez azóta sem változott. Pályafutásának legfontosabb gólpassza a 2014-es Bajnokok Ligájának döntőjében érkezett el, amikor is az ő szögletét váltotta gólra Sergio Ramos a 93. percben. Ki ne emlékezne arra a pillanatra…

A Real Madrid a hosszabbításban még hármat rámolt be ősi riválisának hálójába, kialakítva a 4-1-es végeredményt, és elhódítva a hőn áhított Tizediket. A horvát mágus csillogása és mennybemenetele azonban nem állt meg abban a pillanatban: bekerült a Bajnokok Ligája legjobb tizenegyébe, és őt választották a La Liga legjobb középpályásának is.

Ahogy teltek az évek, edzők jöttek és mentek is a csapatnál, a formáció pedig többször is változott. A játékosok formája ingadozott, a sérülések miatt sokszor cserélődött a kezdőcsapat összeállítása. Modrić viszont csak ment előre elszántan, és neki (is) köszönhetően a Real Madrid patinás játékoskeretéből végül egy valódi csapat formálódott. Arról a klubról beszélünk, mely jelenlegi elnöke egykor sokkal többre tartotta az egyéniségek megszerzését, mint egy összetartó csapat kialakítását, vagy a megszerzett trófeák számát, Modrić érkezésével azonban sok minden megváltozott. Debütálása óta a Real Madrid 12 címet zsebelt be, és persze rengeteg irigye lett a klubnak a világ minden táján.

Ha az emberiségre gondolunk, elmondhatjuk, hogy az agy az idegrendszer központi szerve, hiszen irányítja a test legtöbb tevékenységét. Mielőtt döntéseket hozna és utasítaná a test többi részét, feldolgozza, integrálja és koordinálja az információ sokasságát, melyet a különböző érzékszervektől fogad. Enélkül mi, emberek csak élettelen vadállatok lennénk, a Föld pedig nem fejlődhetne, és nem lennének érzések sem.

Ezen példát alapul véve elmondhatjuk, hogy a futballklubok is csak akkor képesek működni és eljutni a csúcsra, ha ebben segítségükre van egy központi egység. A menedzserek megálmodják ugyan a formációt, a stratégiát, ennek megvalósításához azonban szükség van az arra legalkalmasabb játékosokra. Néhányan sokkal alkalmasabbak a feladatokra, mint mások, ez természetes, ugyanakkor elmondható, hogy nincs a Földön olyan játékos, aki hatékonyabban valósítaná meg egy edző elképzelését, mint a Real Madrid 10-ese. Kroosszal kiegészülve pedig olyan párost alkotnak, amilyenre nincs még egy példa a jelenkor futballjában.

Úgy mozgatja azt a csapatot, amely három BL-címet nyert az elmúlt négy évben, mint egy bábmester a zsinórra függesztett játékszereit. A közösségi média korában – amely YouTube-válogatások alapján árazza be vagy épp le a játékosokat – a horvát középpályás a csapatra gyakorolt állandó hatása miatt egyszerűen nem veszít az értékéből.

Az egyszerű statisztikák soha nem fogják ténylegesen elmesélni, hogy valójában mennyire jó játékos is ő. Generációs labdarúgó. Ő a csendes építész, aki könnyedén siklik át az egész mezőnyön, aki mindig a legjobbkor van a legjobb helyen. Pályafutása során egyre mélyebb és mélyebb szerepkörbe került, gyakran kényszerült védekezésre a csapat érdekében – saját mutatói kárára –, mégis számtalanszor láthatjuk azt, hogy ő készít elő egy gólpasszt a rendkívül fontos utolsó előtti átadással.

Hogy elővegyük a legendás Rakim-lírát: „Nem számít honnan jöttél, az a lényeg, hogy hol vagy most”. Luka Modrić a tökéletes bizonyítéka annak, hogy varázslók bármilyen formában és méretben, bárhol, bármilyen körülmények között születhetnek. A horvát zseni csillaga immár 14 éve ragyog, és figyelembe véve eddigi munkásságát, az sem elképzelhetetlen, hogy a java még csak ezután jön.