Senki nem érti, mi történik szeretett csapatunkkal. Azt mondják, sok a kérdőjel, és érthetetlen folyamatok játszódnak le a klubnál. Ám számomra tökéletesen világos minden. El is mesélem, mi történt szerintem az elmúlt időszakban.
Augusztusban kezdődött minden, amikor is Cristiano Ronaldo meggondolatlan mozdulatot tett a játékvezető testének keze által történő érintésével, s ennek következtében galaktikus gárdánk nélkülözni kényszerült a portugál gólgyárost. Korábban már kielemeztem, miért Ronaldo-függő még mindig a Real Madrid, s ezt most éreztük meg a leginkább, hogy „Cé” partvonalon kívülre kényszerült. Becsúszott két döntetlen (bár a csapat így is, úgy is székletszerűen teljesít idén, ha van CR, ha nincs), és a csapatmorál azonnal zuhanásnak indult, főleg annak tudatában, hogy a portugált kissé talán túlzó büntetéssel sújtva elérhetetlenné tették a Madrid számára. Na, már most ez az idénykezdés volt az a momentum, ami megpecsételte szezonbeli sorunkat.
Zidane ugyanis szerintem éppen ezért már októberben feladta a bajnokságot. Miután csomó pontot veszítettünk az elején, belátta, hogy lehetetlen lenne behozni a Barcelonát. Ekkor döntött úgy, hogy mivel a csapat már semmit sem érhet el a bajnokikon, inkább a BL-re helyezi a hangsúlyt. Elvégre – bár Spanyolországban sok Madrid-drukkernek többet ér a bajnoki cím – a „háromszoros BL-címvédő edző” cím sokkal csábítóbb lehet saját magának is, mint a „bajnoki címvédő edző” címe, amit már jónéhány szakember megszerzett előtte. A bajnokságban kétszer nyerni egymás után például Barcelonában megszokott dolog. És úgy általában nem egy földöntúli eredmény a futball világában, bár kétségkívül hatalmas teljesítmény. De háromszor megnyerni a legrangosabb európai kupát egymás után – na, ez a nem mindennapi. Ez az, amivel valódi történelmet lehet írni, ez az, amire évtizedek múltán is emlékezni fognak az emberek. És Zidane ezt nagyon is jól tudta, mikor feladta a bajnokságot.
Éppen ezért, mikor a pályán lazsáló játékosokat látunk, mikor azt észrevételezzük, hogy a játékunk egy hatalmas kalap mindenkitudjamicsoda, és olyan iramot diktálunk, mint a Mezőkövesd a Balmazújváros ellen, akkor gyanakodni kezdhetünk: ez nem véletlen. Igen, mondjuk ki: a játékunk teljesen szándékosan sz*r.
Teljesen akaratlagosan vagyunk ilyenek, és egyáltalán nem véletlen, hogy a BL-ben és a kupában is csak a minimális kötelezőt hozzuk (továbbjutás a csoportból a BL-ben, illetve két meccsen összesen több gól szerzése mint az aktuális ellenfél a kupában). Zidane nem akarja kifárasztani a fiúkat, mert tavasszal egy olyan feladat áll előttük, amelynek véghez vitelére minden, de tényleg minden energiára szükség van: harmadszor is meg kell nyerni a BL-t három éven belül. Ez Zidane Nagy Terve.
Erre pedig tartalékolni kell. Mert Zizou nagy robbantása, a csapat nagy feltámadása, melyet mindannyian várva várunk, majd akkor fog eljönni, mikor a mester kiadja a tűzparancsot a PSG ellen.
Igen, akkor jönni fog a tűzparancs. Mert idén már az igazán fontos kupákból csak a BL maradt elérhető távolságban, és ez az egyetlen cím, amelynek megnyerésével edzőként is halhatatlan és örök legendává válhat. Ő és a klub is.
Figyeljünk majd, mi fog történni! Úgy fogjuk kiütni a PSG-t, ahogy annak rendje. Szoros meccs lesz, igen, kétségtelenül szoros, de a Real Madrid fog továbbjutni, és akkor majd megint Zizou lába előtt hever az egész világ. Nyerni fogunk. Nyerni fogunk, mert voltaképp a szezonban eddig semmit nem csináltunk, olyan iszonyatos erőtartalékaink vannak tavaszra, hogy azt mi elképzelni sem tudjuk. És ezek az erőtartalékok éppen akkor fognak kamatozni, mikor a legnagyobb szükségünk lesz rá. Éppen az ellen a csapat ellen, amelyik mindezidáig az összes elképzelhető erejét felhasználta arra, hogy megmutassa a világnak: itt van, eljött, hogy leigázza Európát. Az ellen a csapat ellen, amely hiába rendelkezik kiváló játékosokkal, erőnlétileg a béka hátsója alatt lesz, csakúgy, mint tavaly a Bayern hős németjei voltak.
Nyilvánvaló, hogy ez teljesen tudatos húzás volt Zidane-tól, hiszen tavaly ő is láthatta, hogy mire képes a remek formaidőzítés.
Cristiano Ronaldo pedig pontosan ugyanezért jegeli saját magát. Ezért látunk tőle kevesebb zseniális megmozdulást, kevesebb felvállalt párharcot, s ezzel együtt kevesebb gólt is. A „Beast” majd tavasszal jön el megint Európáért…
Egyszerűen lehetetlen, hogy a keret mind a 24 tagja egyszerre legyen formán kívül, s egyszerre felejtsen el mindent, amit egy Barcelona elleni spanyol szuperkupán még a kisujjából rázott ki.
Tavaly persze minden más volt. Volt itt egy olyan kispados gárda, amelyik meccseket tudott eldönteni az utolsó percekben. Valamint volt itt egy Ramosunk is, aki az utolsó pillanatban annyi meccset mentett meg egymaga, mint senki más az elmúlt évszázadban. Mert akkor ők jelentették a különbséget. A játék majdhogynem tökéletesen ugyanilyen volt: hátrapassz, ki a szélsőknek, visszapassz, megint a szélsőkhöz, beadás, aztán majd lesz, ami lesz. Ez volt a „taktika” már tavaly is. Csak akkor volt itt néhány játékosunk, aki egymaga tudta a különbséget jelenteni bármikor, bármilyen körülmény között.
Most ugyanezt a játékot játsszuk, csak már nem eredményesen, hiszen nincsenek meg a megfelelő befejezőemberek hozzá.
Zidane titkos Nagy Terve pedig, hogy megint tavaszra időzíti a „bombát”, iszonyúan zseniális. Azt hiszem, ebbe még Florentino Pérez is be lett avatva. Zidane felelősséget vállalt: ha Pérez nem küldi el őt a rossz játék és az eredménytelenség miatt, az idény végére újabb BL-győzelmet hoz a klubnak. Ha nem sikerül ez, akkor kirúghatja őt.
Mert egy sorozatban háromszoros BL-győztes edzőt nem lehet kirúgni. S a végén, a szezon legvégén megint csak ő lesz a mi istenünk. Mert ha megint megnyeri, az lesz: halhatatlan edzőlegenda.
Előre látok mindent.
Előre látom, ahogy Thiago Silva és Marquinhos a földön fekszenek, miközben Ronaldo egyedül rohan a párizsi kapu felé, hogy megszerezze mesterhármasát.
Előre látom Neymar arcát a tizedik perces Asensio-bomba után, a kétségbeesett düh kifejezésébe torzult arcot.
Előre látom Neymar apját, aki már a félidőben meghívja egy párizsis szendvicsre Pérezt a büfében.
Előre látom a kisírt szemű Mbappét, aki könyörögni fog a Mesternek, hogy igazolja le őt. S közben az ég felé szomorú melódia módjára száll majd imája: „Leszek akár Benzema cseréje is, csak hadd húzhassam fel a habfehér mezt!”
Előre látom, ahogy a Bernabéuban az odavágón a 79. percben, 4-0-s eredménynél a boldogságtól megrészegült szurkolók állva tapsolnak majd meg egy argentin srácot, aki kihajtotta a lelkét, de mindhiába. S közben az ég felé száll az örömittas óda: „Di María! Di María!”
Előre látom, ahogy a BL-negyeddöntőben a Bernabéuba visszatérő egykori kontramestert fütyülik, s közben az ég felé száll dühöngő visongásuk: „Zizou a király! Zizou, Zizou! José, te egy senki vagy!!!”
Előre látom, ahogy Paulinho egy hete felavatott tíz méter magas lovasszobrát áprilisban ezrek döntik le Katalóniában, átkozva őt: „Hol voltál a Chelsea ellen, mi?! Takarodj vissza Kínába!”
Előre látom, ahogy Coutinho átkéredzkedik Suárezhez éjszaka, s a fülébe súgja: „Még megvan Klopp száma. Megyünk?”
Előre látom, ahogy Zidane meglepődve néz a Citromail-fiókjába, és olvassa el egy kollégája levelét: „Caro Amico, Zizou! Köszönöm a sok segítséget, a terv bejött. Januárban még altattunk, a katalánok ellen viszont úgy ment minden, ahogy tervezted! Találkozunk a döntőben! : A presto: Antonio
Előre látom, ahogy a BL-döntő után Guti posztol a Twitterre: „Besztlíg? Mesélj még! City, United, Chelsea pipa! #Ladecimotercero #HalaMadrid”
És látom, ahogy 2074-ben a Cibeles téren a Real Madrid akkori kapitánya, egy bizonyos Cristiano Juniorjunior, az örök legenda unokája egy madridi zászlót köt egy szobor nyakába. Egy magas, tarfejű, mosolygó szobor nyakába, amin ott díszeleg az arannyal írt név: Zinédine Zidane.
