Hogy indult útjára a „remontadas” legendája?
A Derby County elleni, 1975-76-os szezonban lejátszott mérkõzéssel. 4-1-re veszítettünk az elsõ meccsen, a Bernabéuban pedig ugyanezt az eredményt értük el, ezért hosszabbítás következett, amikor pedig egy újabb gólt tudtunk szerezni. Innentõl jelent valamit a „remontada” (Fordítás. A szerk.), ami a közönségnek is nagyban köszönhetõ volt. Nagyjából 120.000 ember fért be a Bernabéuba, akik mind kitették a lelküket is a csapatért. Folyamatosan letámadtunk, kemény belépõink voltak, mivel akkoriban a bírók még engedték a kemény játékot… Nem számított, hogy jól, vagy rosszul játszottunk, tudatni tudtuk az ellenféllel: „itt vagyunk!”
Beszéljünk a góljairól.
23 éves voltam. Rendkívül különleges helyzet volt. Én szereztem a harmadik gólt szabadrúgás után, amit Netzer nagyon gyorsan elvégzett. Próbáltam nyújtózni, amennyire csak tudtam, hogy bele tudjak fejelni a labdába. A gól, ami a gyõzelmet jelentette számunkra, fantasztikus volt. A hosszabbításban esett. Ez volt a legszebb gól, amit életemben lõttem. Del Bosque adta a gólpasszt. A mellemmel levettem a labdát, és anélkül, hogy hagytam volna leesni, kiosztottam egy esernyõt a védõnek, majd ellõttem a bal lábammal. A reakciót el sem tudja képzelni!
Igazán?
Ez volt a legvibrálóbb mérkõzés, amire emlékszem. Akkoriban Gibraltár miatt is feszültség volt a levegõben. [Gibraltár spanyol gyarmat volt, késõbb angol gyarmat lett. Ez folyamatosan problémát jelentett a két ország között. A szerk.] A szurkolók az ilyen meccseken kulcsfontosságú szerepet játszanak. A segítségükkel meg tudjuk fordítani a dolgok állását.
A 80-as években a fordítások már-már szokássá váltak…
A Bernabéuban óriási volt az önbizalmunk. Nekünk is olyasmire lesz szükségünk, mint amit a Borussia csinált Dortmundban. És miért ne szerezhetnénk ellenük három, vagy négy gólt? Ugyanúgy Madrid szurkoló vagyok, mint korábban. Amikor annak idején nagyon kikaptunk idegenben, már a zuhanyzóban elkezdtük tervezgetni a visszavágót. Akkoriban Amancio, Pirri, Vélazquez, késõbb Juanito, Camacho, Stielike, San José és én. A bátorság és düh tette lehetõvé, hogy reagálni tudjunk. Minden emlékezetes fordítás alkalmával betaláltam, kivéve az Anderlecht elleni 6-1-es meccset. Ez volt a ritkaság. (nevet)
Hogy csinálta ezt?
Nagyszerû csapatunk volt. A szélekrõl Míchel és Gordillo remek keresztlabdákkal látott el minket, aztán voltak olyan játékosaink, mint Valdano, akik fejjel nagyon jók voltak, középen pedig Buitre Míchellel, vagy Martín Vazquézzel, vagy korábban Juanitóval… Tehetséges játékosaink voltak, és most is ez a helyzet Benzemával, Özillel és Cristianóval. Hogy ki játszott jól Dortmundban? Lewandowski, Götze, Reus és Gündogan… Azok a játékosok, akiknek jól kellett játszani. Ezért gyõztek le minket. Erõvel és tehetséggel. Most a Madridnak kell vállalnia a kockázatot.
Az Inter ellen két emlékezetes fordításuk is volt, igaz?
Nos, nem is igazán tudom, hogy hányszor játszottunk ellenük. Szinte már barátok lettünk, annyit találkoztunk. Náluk volt Baresi testvére, Rummenigge, Altobelli, Bergomi… Nagyszerû játékosok. Az 1984-85-ös UEFA-kupa elõdöntõben 2-0-s elsõ meccs után a 3-0-s madridi visszavágó alkalmával én szereztem az elsõ két gólt, majd legyõztük a Videotont a döntõben. Az 1985-86-os elõdöntõben, ahol 3-1-re kaptunk ki a Milantól, a visszavágó pedig egy hosszabbításos 5-1-et hozott, az utolsó két gól volt az enyém. Hugo (Sánchez) harcolta ki a hosszabbítást.
Mikor mondta Juanito a híres „90 perc” mondatát?
(nevet) Az ugyanennek a mérkõzésnek az odavágóján volt, amit 3-1-re veszítettünk el, és ami után végül 5-1-re fordítottunk. Tudvalévõ, hogy a San Siróban az öltözõk és a pálya közötti folyosó rendkívül hosszú, legalább ötven méter. Mindkét csapat ott volt, az ellenfél játékosai pedig nevettek. Juanito, aki rendkívül nagy játékos volt, és ugyanolyan düh járta át akkor, mint a többieket, odament hozzájuk, és azt mondta: „Figyeljetek! 90 perc a Bernabéuban nagyon hosszú idõ!” És ezt tökéletes „spanyol-olasz” kiejtéssel.
Õ volt ezeknek a fordításoknak a vezéralakja?
Ezt hívják manapság Juanitó szellemének, nem igaz? Én csak azt mondtam a többieknek, hogy „nyomni fogunk, csináljuk a dolgunkat”. Õ különösen aktív volt, mint Camacho és én, a kapitányok. De Juan volt a legtemperamentumosabb.
Az 1985-86-os UEFA-kupa sorozatban volt egy másik emlékezetes párharc a Mönchengladbach ellen…
Számomra kétség kívül ez volt a legérzelmesebb. 5-1-re veszítettünk Németországban, itthon pedig 4-0-ra nyertünk. Egy megpattanó labda a tizenhatoson belül kötött ki egy bedobás után. Teljes zavar volt. Ne kérdezze hogyan, de végül betaláltam. Én szereztem a harmadik gólt is, ami egy csodálatos kapáslövésbõl született.
Hogy ünnepelték?
Az valami õrület volt. Mindenki rám ugrott. 4-0 az utolsó percben egy 5-1 után. Ennek kell megtörténnie kedden! A meccs miatt sokan lettek a szurkolóink. Tudja régen volt már, hogy a német futball meg tudta tenni velünk azt, amit kedden és szerdán véghezvittek. Az én idõmben fizikailag sokkal erõsebbek voltak nálunk. Mostanra mi is fejlõdtünk, hála Istennek. (nevet)
Hogy kellene játszania a Madridnak kedden?
A csapatnak nyugodtnak kell maradnia, bármi történjék is. Nem húzhatják õket magukra, mivel a Borussiának remek játékosai vannak, akik bármikor képesek gólt szerezni. A játékosok és a közönség egysége adott. De a játékosoknak a megfelelõ hozzáállással kell a pályára lépniük, hogy mögöttük álljanak. Játszhatnak akár jól, vagy rosszul, ha képesek lesznek nyomást gyakorolni, akkor a lehetõségek is jönni fognak. És itt a fizikai és lelki nyomásra is gondolok.
Ezt hívta Valdano „lámpaláznak”.
Ember. Az én idõmben tudták, hogy szenvedni fognak a Bernabéuban. Biztos vagyok benne, hogy a Borussia Dortmund is ezt gondolja. És ha a németek félelem nélkül érkeznek, az nekik lesz rossz, mivel meg vagyok gyõzõdve róla, hogy a Real Madrid meg tudja nyerni ezt a párharcot, ha nem koncentrálnak eléggé.
