Milyen érzésekkel érkeztek Brazíliába?
Azért jöttünk, hogy felkészüljünk arra, ami jövõre várhat a csapatra, megtapasztaljuk, milyen az idõeltolódás, és milyen maga az ország. Meg persze ott a gondolat, hogy jól teljesítsünk a tornán, mely mindent összevetve az egyetlen, amin még nem nyertünk, és sosem tudhatod, mikor lesz ismét lehetõséged arra, hogy itt játssz, hiszen vagy EB-t, vagy VB-t kell nyerni hozzá, és ez mindig nehéz.
2010-ben, a dél-afrikai világbajnokság elõestéjén José Manuel Ochotorena, a válogatott kapusedzõje azt nyilatkozta, hogy még nem ért fel a csúcsra. Most, három évvel késõbb hogyan látja, van még tere a fejlõdésnek?
Ha összevetjük a 2008-as és 2012-es EB-t, valamint a 2010-es világbajnokságot, akkor azt mondanám, hogy 2012 az érettség jegyében zajlott, egy sokkal tapasztaltabb és magabiztosabb Ikert láthattak az emberek.
’Érettség’. Ez a szó megrémíti, vagy kedveli esetleg – mit mond Önnek?
Kedvelem. Minden lépcsõfokot végig kell járni. Mikor fiatalabb vagy, nem vagy elég érett, de vannak más dolgok, amikben jó vagy. Ahogy egyre idõsebb leszel, egyre érettebbé válsz, észreveszel olyasmit, amit korábban nem, mikor kell kimozdulni egy labdáért, hogyan helyezkedj, miként kezeld a nyomást, amit egy fontos mérkõzés helyez rád. És ez jó. A szakmában és a magánéletben is megbékélsz a személyiségeddel.
Nem lesz egyre több a testi, lelki fáradtság? Nem lesz kevesebb a motiváció?
Ha valakinek a pályafutása olyan hosszú, mint amilyen majd az enyém lehet, az néha nyomaszthatja – 16 éve, hogy elõször neveztek a Real Madrid elsõ csapatába. De az igazság az, hogy nekem ez nem teher. Mindig tudsz többet adni, rengeteg embert boldoggá tenni. Ez a motiváció. Figyelni kell a testre, de az a legfontosabb, ami a fejedben van. Ha az agyad folytatni akarja, akkor folytatni is fogod.
Hogy érzi magát fizikálisan?
Ami a kezemet illeti, remekül. Hálás vagyok Del Cerro doktornak. Mikor megtudtam, hogy mûteni fogják, nagyon rosszul éreztem magam, de szerintem most jobb, mint valaha volt.
Félt?
Ember, egy olyan játékosnak, aki sosem volt még sérült… Ráadásul a kezemmel volt baj, ha nem jól forrnak össze az apró csontok, sok problémát okozhatnak. Most két szeg van benne, amik egész életemben ott maradnak.
Mikor 18 évesen bemutatkozott a Primera Divisiónban, Toshack azt mondta: „egy öregember feje van ezeken az ifjú vállakon”…
(nevet) Ami azt illeti, annyi tapasztalatom volt már a fiatalabb válogatottakban és az elsõ csapattal is, hogy talán igaza is volt, nemde? Mindig is jó fejem volt, ha adódott valamilyen szituáció, meg tudtam birkózni vele.
Ami az öregember bölcsességét illeti, a pályán kívül is bírt/bír ezzel a tulajdonsággal?
Az utóbbi években sokkal inkább, mint korábban. Mikor csak egy suhanc vagy, nem állsz meg gondolkodni azokon a dolgokon, amiket eléd sodor az élet. Emlékszem, mikor kicsi voltam, minden barátomnak meghalt már legalább egy nagyszülõje, nekem viszont még mind a négyen éltek. Mikor elveszted az egyik nagyszülõdet, akkor tudatosul benned, hogy ez mindenkivel megtörténik. Azt gondolod, hogy téged el fognak kerülni ezek a dolgok, de végül minden utolér.
Hányan élnek még a nagyszülei közül?
Ketten, egy nagymamám és egy nagyapám, õ betegeskedik…
Fontosak az életében?
Persze. Valójában az anyai és apai ág teljesen különbözõ. Az apai ágon mindenki nagyon fanatikus, fõleg a nagyapám volt az, aki hat-hét éve távozott közülünk. Nagy kár, hogy nem láthatta mindazt, amin keresztülmentem. Az anyai nagyapám, aki még mindig él, a régi Spanyolországban nevelkedett. Számára a futball annyi, hogy van egy labda, ami mögött szaladgálnak az emberek…
Miért lett éppen kapus?
A szokványos helyzet… gyerekként Arconada (1977 és 1985 között 68 alkalommal volt válogatott – a szerk.) akartam lenni. Aztán a klasszikus eset: a nagynéném még hajadon, de van már võlegénye –mára a nagybátyám –, aki szeretne bevágódni az unokaöcsnél, úgyhogy ajándékba ad neki egy mezt. És itt kezdõdik minden: kapusmezt kapsz, felveszed otthon, a parkban, felugrasz bene a szüleid ágyára…
A grundon általában senki nem akar kapus lenni…
Lehetséges. Velem épp fordítva volt. Engem választottak ki elsõnek, mert tudták, hogy a kapuba akarok majd állni.
Milyen a pálya a kapus szemszögébõl?
Másként látod a dolgokat, de mindent szemügyre vehetsz. Ha nem jönnek az ellenfelek, akkor senki nincs a közeledben. Remek lehetõség arra, hogy megfigyeld a futballt, és tanulj is közben: jobban látod a figurákat, az elmozgásokat… különleges.
Azt mondják, hogy mindenki életében eljön az a nap, amikor rájön, a világ rossz. Önnek eljött már?
Nem, nem jött el. Voltak különbözõ korszakok az életemben, de nem ilyenek. Egyszerûen nem vagyunk hozzászokva bizonyos dolgokhoz, még nem jött el ez a pillanat. Szerencsém van, hiszen kivételes életet élhetek.
Van olyan ember, akinek az adósa, akinek különlegesen nagy hálával tartozik?
Ember, minden edzõnek, akivel valaha dolgom volt, mindegyikükkel remek volt, de kulcsfontosságúnak Juan José Martín Delgadót mondanám. A Cadetében volt az edzõm, 15-16 évesen, aztán a Real Madrid C-ben, a Tercera Divisiónban. Õ volt az, aki felvitt a C-be 17 évesen, mikor az általános az volt, hogy oda 19-20 évesen kerül az ember. Már fiatal férfiakkal játszottam együtt, amikor én még csak gyerek voltam.
Nagyobb változás volt, mint az, amikor felkerült az elsõ csapathoz?
A Primera Divisiónban a játékvezetõk megvédenek, mindenütt kamerák, rengeteg ember… Ha egy ellenfél mond neked valamit, nyugton maradsz, mert tudod, hogy, úgyszólván, szemmel vagyunk tartva. A harmadosztályban nem így van. Mikor 17 évesen ott játszottam, a Puerta Bonita, az Alcalá, a Pegaso és a Carabanchel játékosai, akikkel szembekerültünk, 27, 28, 30, 32 évesek voltak. Házas emberek, gyerekkel, a foci mellett dolgoztak, maximum akkor kaptak jutalmat, ha nyertek. Ha szöglet volt, akkor néhány játékos közel ment hozzád, és azt mondta: „Te, kisgyerek, nekem ez nagyon fontos, ne szórakozz velem…” Ez kicsit azért elszomorító tud lenni.
Ez nincs meg az elsõ ligában?
Nincs.
Hogyan tud két lábbal a földön maradni?
Ugyanaz vagyok, aki voltam.
Ez ilyen egyszerû?
Igen. Ez mindenkinek a mentalitásán múlik. Szerény életem volt, egyszerû. A családomban mindig volt mit enni, de tudtuk, mi a pénz értéke.
Ellentmondásos dolgokat olvastam az apjával kapcsolatban. Egyes helyeken azt írják, hogy a közoktatásban volt hivatalnok, máshol pedig azt, hogy csendõr volt…
Igen (nevet). Nem szeretem emlegetni, de már az egész világ tudja… Csendõr. Bizonyos okokból nem akartam elmondani. Mikor kicsi voltam, azt mondták, hogy hivatalnok, és én el is hittem.
Igen… nagyjából ugyanabból a generációból valók vagyunk, az én apám katona, tudom, milyen volt a 80-as években, mikor azt kellett mondani: „Nem, az apám hivatalnok…”
Persze… de tényleg, 13 évvel ezelõtt tudtam meg, vagy talán kicsit elõbb, hogy az apám csendõr volt.
Mit jelent az Ön számára spanyolnak lenni?
Amellett, hogy büszkeségre ad okot, azt is jelenti, hogy kivételes a helyzetem. Azt hiszem, egy tökéletes országban vagyunk. Egy szép ország, ezernyi arccal, ahol élvezni lehet az életet… Vannak problémáink, ahogy minden országnak voltak a történelme során, de ahogy egyszer Alejandro Sanz mondta, ez a harcosok országa, a dolgos embereké. Csak meg kell nézni, mit éltek át a nagyszüleink 50 vagy 60 évvel ezelõtt. Ez olyasmi, ami nemrég esett meg velünk, és ami sok gondolatot ébreszt.
Fontos, hogy mi, spanyolok, kötõdjünk a spanyolságunkhoz, a szimbólumainkhoz?
Nem tudom. Én minden döntést tiszteletben tartok, mindenki úgy fog érezni, ahogy kell, én büszke vagyok. Örülök annak, hogy spanyol lehetek. Madridi vagyok, Móstolesben nõttem fel, de mindenek felett a nemzetiségem az, ami számít, spanyol vagyok.
Korábban azt mondta, tudták a családjával, mi a pénz értéke. Szigorú fickónak tartja magát?
Úgy jellemezném magam, mint egy fickót, aki tudja, mit ér a pénz, és mibe kerül megkeresni. Nyilvánvalóan nem panaszkodhatok, ezredszer is elismétlem: hatalmas szerencsém van. Azt csinálom, amit szeretek, ráadásul a futballban rengeteg pénz van. A fontos az, hogy tudjuk kezelni. Nem szeretem, ha elveszítek egy fogadást a barátaimmal, legyen szó 5 vagy 10 euróról. Ideges leszek tõle, de szerintem ez nem rossz dolog, nem szégyellem magam miatta, mondhatják akár azt is, hogy zsugori vagyok…
Tartja a kapcsolatot a gyerekkori barátaival?
Igen, mindegyikkel.
És mi a helyzet velük?
Ami mindenkivel. Az emberek elkerülnek ide-oda, vannak, akik nem olyan szerencsések, de azért a barátaim átlendülnek a dolgokon.
Nem nehéz megtartani a barátságot, a közelséget úgy, hogy valaki egy egészen más világban él?
Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy egymáson lógunk egész nap, de a felnõttkorba együtt kóstoltunk bele. Együtt nõttünk fel.
9 évesen lett a Real Madrid tagja.
Így van.
2017-ig van szerzõdése, akkor 36 éves lesz. Ez sok?
Ricardo (az Osasunából) a minap 41 évesen játszott. A kapusok helyzete más. Akár 40 éves korig is lehet játszani, 38-ig biztosan.
És más klub szóba jöhet?
Nem, ettõl a csapattól távol semmiképp sem tudom elképzelni a jövõt.
Az életrajzban, amit Enrique Ortego írt (La humildad del campeón – A bajnok alázata), azt mondja, hogy 2005-ben volt egy pillanat, mikor úgy érezte, máshol kell folytatnia.
Igen, közelgett a szerzõdésem lejárata, és is gondoltam valamit, a klub valami mást… De végül megállapodtunk, és itt maradtam. Örülök ennek. Manapság nem tudom magam elképzelni másutt. Ha valaha elmennék, akkor egészen mást keresnék: Spanyolországtól távol egy nem túl hajtós bajnokságot…
Mit tanított Önnek a futball?
Mindent.
Mindent?
Megtanította, hogyan legyek jobb ember, hogyan kötõdjek, hogyan fejezzem ki magam jobban, a nyilvánosság elõtt is akár, hogyan legyen erõsebb személyiségem. Megtanultam segíteni azoknak, akiknek szüksége van erre. Eljutottam olyan helyekre, mint Sierra Leone, Mali, Peru… Ha nem lettem volna focista, sosem ismerem meg, hogyan élnek ott az emberek. Nem utazgattam volna, nem fedeztem volna fel dolgokat. Móstolesben lennék.
Feltette valaha azt a kérdést magának, hogy mit csinálna, ha nem lenne futballista?
Biztosan katona lennék (nevet). Nem, nem tudom, de biztos valami hasonló. Rendõr, vagy valami ilyesmi, az tetszene.
Mit vett el magától a futball?
Mikor kicsi voltam, az idõmet rabolta. A játéktól, a barátokkal való idõtöltéstõl. Most a magánéletet veszi el. De ha sikerül egyensúlyba hoznod a dolgokat, akkor amit elvesz, azt vissza is adja.
Nagyon fájlalja a privát szféra hiányát?
Igen, fájlalom. Akkor, amikor zaklatnak, üldöznek. Ezt nem kedveli az ember, ez olyasmi, amirõl sosem gondolnád, hogy veled megtörténhet. Idõvel érettebb lesz az ember, gondolkodik, párbeszédet is tud folytatni. Ha jólnevelt vagy és tisztelettudó, idõvel már nem zaklat fel, elfogadod.
És már megtanulta ezt? Jobban kezeli ma, mint mondjuk három évvel ezelõtt?
Ember, sokkal jobban, össze sem lehet hasonlítani! Kijössz egy étterembõl, két-három fotóst látsz, és megütközöl ezen. Elkezdesz gondolkodni: ki mondta el nekik? Követtek? Valaki az étterembõl adta le a drótot? Valaki, aki barátja valami bennfentesnek, látott minket az étteremben? Elõször ideges vagy, aztán azt mondod: na jó, addig, amíg nem zavarnak… Tiszteletben kell tartani ezt. Sõt, manapság már meg is értem õket. Olyanokkal, akikkel korábban vitatkoztam, sõt majdnem megütöttem õket, most már köszönünk egymásnak. Õk is tisztelnek engem. Kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást.
A tisztelet ki kell érdemelni, akár a kapuban is?
A tisztelet mindenkinek magának kell kiérdemelni, én nem panaszkodom emiatt. De gyorsan elfelejtõdnek a dolgok. Azt hozzák föl, hogy elvesztettél egy meccset, mikor két hónappal azelõtt egy európai serleget vagy egy világbajnoki trófeát emeltél a magasba…
A labda létezésének az az értelme, hogy vannak fickók, akik rohangálnak mögötte azért, hogy szórakozzanak. Semmi másra nem használható, nincs más funkciója. Ha valaki profi futballista lesz, ezt elfelejti?
Azt mondják, ez egy teljesen más világ. Az ártatlanság, ami a gyerekkori játékot jellemezte, egyáltalán nincs meg a Primera Divisiónban. A futballvilág rengeteg érdeket ütköztet, sok pénzrõl van szó. Ennek az egésznek a fõszereplõi azt akarják, hogy megmaradjon sportnak, és ne legyen üzlet. Szerintem mindenki, az elnök, a játékosok, az igazgatóság, a sajtó – mindenki azt akarja, hogy az emberek sportként tekintsenek rá.
Mire gondol a játékoskijáróban, egy perccel azelõtt, hogy a pályára lépne?
Ez egy nagyon feszült pillanat, arra gondolok, mi történhet a meccsen, próbálom elõre elképzelni.
Imádkozik?
Nem.
Hisz Istenben?
Igen. A magam módján, de hiszek. Nem járok templomba és nem imádkozom, de hiszek, igen.
Van valamilyen babonája?
Igen, mikor kiborul a só, egy kicsit átdobok a vállam fölött, ha látom, hogy más is ezt teszi; ha nem, akkor én sem csinálom…
És olyan dolgok, mint pl. mindig jobb lábbal lép elõször a pályára vagy ilyesmi?
Nem, csak megérintem a keresztlécet, mikor felmegyek, de ennyi. Fordítva veszem fel a sportszárat.
Fordítva? Miért?
Négy évvel ezelõtt, a 2008-as EB után nem mentek jól a dolgaim, és valaki küldött egy levelet a börtönbõl. Nem tudom, ki volt, egy cigány származású fegyenc. Azt mondta, hogy minden, ami velem történik, azért van, mert nem viselkedtem jól, és valaki megátkozott, de ez megszüntethetõ, ha fordítva veszek föl valamit.
És mûködött?
Igen, mûködött. Az az igazság, hogy mikor megsérültem, akkor a színe volt felül…
Mit szeret csinálni a pályán kívül?
Ha van lehetõségem paddle-teniszezni, akkor azt teszem. Ha tudok kerékpározni, akkor biciklire ülök. Ha moziba mennék, akkor moziba megyek.
Mit látott utoljára?
Nemrég voltam, nem emlékszem a címére, nem volt túl jó. Inkább maradtunk volna otthon. Elõtte a Napos oldalt néztük, és attól sem voltunk odáig…
Viszonylag gyakran járnak…
Igen. Olyankor megyünk, mikor kevesen vannak, hétfõn, kedden…
A kispadon hideg van?
(nevet) Nem. A meccstõl függ. Ember, ha ahhoz vagy szokva, hogy máshonnan nézed a dolgokat, akkor ez ismeretlen érzés. De onnan is jó nézni. Megtanít arra, hogy értékeld azokat, akik nem játszanak. Segítened kell a csapatodnak és a társaidnak. Az elsõ naptól kezdve ezt határoztam el: a csapattal kell lenni és lelkesíteni kell õket.
Az egyik elsõ, aki leültette a padra, Vicente del Bosque volt, mikor a Real Madridot edzette.
Igen, már 12 éve. Néha jók ezek a pillanatok arra, hogy az ember érettebbé váljon, nem? Mindig játszani mentem, az elsõ hónapok, amiket a padon töltöttem, rengeteget segítettek.
Lesz valaha olyan, hogy elmeséli, mi történt a Real Madrid öltözõjében az elmúlt évben?
Én nem fogom. A jövõre kell gondolni, és a jövõ most van.
