Ahogy véget ért a meccs, nem álltál meg addig, amíg oda nem mentél az apádhoz, Miguelhez. Mit mondtatok egymásnak?
Óriási öröm volt. Az apám a River Plate játékosa volt, aztán egy meccsen, amit a barátaival játszott Rosarióban, eltörte a térdét. A mûtétek után már nem volt ugyanaz, nem uralta annyira a mozgását. Nem alakultak jól a dolgok, többé nem tudott futballozni. Számára az, hogy a fia Bajnokok Ligáját nyert s történelmet írt a Real Madriddal, hihetetlen elégtétel volt, óriási öröm, ezt át kellett élnie. Látni õt sírni az argentin zászlóval, amit kitett a lelátón és amin ott volt, hogy „Di María, veled vagyunk” – megérdemelte, hogy megöleljem. Megkerestem, hogy megölelhessem, hogy megoszthassam vele ezt a pillanatot.
Édesanyád is nagyon fontos volt a karrieredben. Nemrég Argentínában Diana, az anyukád elmondta, hogy biciklin vitt téged az edzésekre…
Igen, aranyos volt. Mikor a Rosario leigazolt, 7 éves voltam. Az anyukámnak el kellett kísérnie, és az egyetlen módja ennek az volt, hogy 45-50 percet, néha egy órát tettünk meg biciklin, ha esett, ha fújt. Én a csomagtartón ültem, a 3 éves húgom pedig a kormányon. Néha az öregem is el tudott vinni a teherautójával, de csak akkor, amikor nem kellett szenet szállítania.
A lányod is inspirál téged, bár a születése nem volt nehézségektõl mentes. 2013. április 22-én született, azelõtt, hogy a Real Madrid a Dortmunddal játszott. Hogyan emlékszel erre?
A feleségem rengeteg folyadékot veszített, és azt mondta az orvos, hogy néhány órán belül világra kell segíteni a gyerekünket, különben 70%, hogy nem fogja túlélni. Az is kockázatot jelentett, hogy sok szövõdmény léphetett volna fel. Hat hónapra született, két hónapig volt inkubátorban. Csak látogatni tudtuk a kórházban, minden nap bementünk hozzá, este is, hogy jó éjszakát kívánjunk neki. De nélküle tértünk haza. Nagyon-nagyon kemény idõszak volt. A meccs elõtt utaztam csak el. A klub jól kezelte a helyzetet.
Ahogy a többiek, úgy te is levitted magaddal a pályára a lányodat, amikor ünnepeltetek. Õ volt a fõ hajtóerõd?
A lányom megtanította nekem, hogy semmi sem lehetetlen, hogy a legnehezebb dolgot is könnyûvé teheted, hogy az erõfeszítések meghozzák az eredményeket, s megtanultam szenvedni, elviselni a fájdalmat azért, hogy még erõsebb legyek. Mindaz, amit nekem adott, segített abban, hogy elképesztõ évet zárjak. Neki és a feleségemnek köszönhetek mindent, õk mindig mellettem álltak és támogattak. Bár az élete veszélyben forgott, küzdött a túlélésért, hogy ne legyenek komplikációk, hogy megerõsödjön. Õ volt az, akitõl mindezt kaptam, s köszönöm neki, hogy olyan év van mögöttem, amilyen. Nekem adták minden szeretetüket azért, hogy boldogok lehessünk, s végre nyugodtak is, hiszen már otthon lehet, velünk.
A feleséged, Jorgelina egy nagyon megindító levelet írt, amikor Mía egy éves lett. Emlékezett az elsõ idõszakra, azt írta: „Nincs szomorúbb annál, mint nélküled hazatérni, fájdalommal telt szívvel.”
Szerettük volna elmondani a történetünket, hogy erõt adjunk olyan szülõknek, akiknek hasonló dolgokon kell átesniük. Sokszor úgy érezheti az ember, hogy nem tudja végigcsinálni, de ha hiszünk, akkor sikerülhet. Sok a különös egybeesés a számokkal, Jorgelina édesapja 13-án halt meg, s mi 13-án hozhattuk el a lányunkat a klinikáról. 22-én született, ami a mezszámom is.
Mía Madridban született, örökké kötõdni fog a városhoz.
Spanyolországban született, Madridban, igen. A legfontosabb az, hogy a kórháznak és a Montepríncipe orvosainak köszönhetõen nagyon egészséges lett, végig mellette álltak, vigyáztak rá. Mindez nekik köszönhetõ, a gondoskodásuknak abban a két hón
apban, amíg a koraszülött osztályon volt. Nagyon hálásak vagyunk a kedvességükért, amivel fogadtak minket minden látogatásunkkor.
S hogyan tudtál megfelelõen teljesíteni a futballban, amikor ilyen helyzeteket kellett átélned?
Nem volt könnyû, de harcolni kell, hogy elõbbre jussunk. Több, mint két hónap telt el így, mindig ugyanazokkal a szülõkkel találkoztam, a fájdalom összeköt minket, erõsebbé tesz, s nagyon jó kapcsolatunk alakult ki azokkal a szülõkkel, akiknek a babáit ugyanott ápolták. A feleségem még mindig tartja velük a kapcsolatot egy whatsapp csoportban. Beszélgetnek, fotókat küldenek a gyerekekrõl, jó barátok lettünk. Mikor egy éves lett a lányom, meghívtunk mindenkit, a szülõket és a kis barátait is, akikkel akkor együtt voltak a kórházban, az inkubátorokban. Szerencsére mindannyian túlélték ezt, vannak, akiknél kialakultak szövõdmények, másoknál minden jól alakult. Szerettük volna megosztani velük is Mía elsõ születésnapjának örömét.
