A goal.com beválogatta a valaha volt húsz legnagyobb Real Madrid játékos közé. Mit szól hozzá?
Ez egy hatalmas megtiszteltetés, hogy a legjobbakkal említenek egy lapon. Főleg egy olyan klub esetében, mint a Real Madrid, ez hatalmas dicséretnek számít.
Ön szerint miért válogatták be? Milyen örökséget hagyott a klubnál?
Ezt nehéz megmondanom. Szinte több generáción át játszottam a csapatban. Az 1973-74-es szezonban kezdtem, és majdnem 1990-ig maradtam. Fantasztikus évek voltak. Akkoriban a Real egy követendő példa volt mindenki számára. Természetesen még most is az. Az akadémiákról kikerülőknek nagyon nehéz ennyi ideig a csapatnál maradni. Gyerekként érkeztem, majd felnőtt férfiként távoztam. Hogy ha a múltra gondolunk, a Real Madrid történelmére és értékeire, óriási megtiszteltetés az nekem, hogy egy ilyen névsorban említenek.
Az után, hogy majdnem egy fél életet töltött a Realnál, mik azok az emlékek, amelyekre még mindig szívesen gondol vissza?
Amióta csatlakoztam a Madridhoz, minden akkori csapattársammal, későbbi játékosokkal és visszavonultakkal egyaránt barátok vagyunk. Ez a legfontosabb, ami valaha történt velem. Akkoriban ott volt Raimundo Saporta, Antonio Calderon, Agustin Dominguez, Santiago Bernabeu elnök úr, Luis de Carlos elnök úr… akkoriban a Real Madrid egy igazi család volt. A Real minden játékos álma volt, és senki nem akarta otthagyni akkor a csapatot. Azon kevesek között vagyok, akik itt kezdték a karrierüket, és itt is fejezték be… Ez egy nagyon nehezen véghez vihető dolog.
És a legrosszabb élménye?
Egyértelműen az, amikor minden sorozatban döntőt játszottunk, de egyiket sem nyertük meg végül. Ha jól emlékszem, 1983 volt ez az év. Az edzőnk Alfredo Di Stefano volt. Döntőben voltunk Kupában, harcban álltunk a bajnokságért, döntőt játszottunk a KEK-ben is és a spanyol Szuperkupában is. Mindet elvesztettük végül. A bajnokságban az utolsó játéknapon buktuk el, és trófea nélkül maradtunk.
Említette, hogy több generáció alatt focizott a Realban. Melyik volt mégis a legjobb mind közül?
Azt kell mondanom, hogy az összes. A saját idejében mindegyik szenzációs volt. Nagyon fontos volt, hogy megnyerjünk egy olyan ligát, ahol a csapatok többsége akadémiai játékosokból állt, mert nem volt gazdasági forrásuk. Az után az év után, amikor én csatlakoztam a Realhoz, Cruyff Barcelonába igazolt, és akkor úgy tűnt leigázzák a világot, mégis mi nyertük meg a bajnokságot és a kupát is. Azok is szép idők voltak, a legjobb időszakok közé emelném. Mindent figyelembe kell vennünk.
Ha ön állíthatna össze egy listát a Real legnagyszerűbb játékosaiból, kiket tenne rá?
Ez olyan helyzet, mint amikor én voltam a spanyol válogatott kapitánya, és nekem kellett döntenem arról, hogy kiket vigyek magammal az Euróba-bajnokságra és a Világbajnokságra. Egy ilyen listára elsőként Di Stéfanót és Raúlt kell feltenni. A legkiválóbbak azoka fantasztikus játékosok, akik a Real Madridból vonultak vissza, és azok, akik tíz vagy tizenöt évig szolgálták a klubot. Megérkezhetsz egy csapathoz egy csodás pillanatban is és nyerhetsz öt trófeát egy év alatt. De vannak olyanok is, akik négy évig voltak a csapatnál, de a körülmények miatt nem nyertek semmit. Nem szabadna többre értékelnünk egyiküket a másikuknál. Elemezni kéne mindent azokból a különleges időkből, hogy hogyan érte el a csapat azokat a dicsőségeket és sikereket. Én például büszke vagyok arra, hogy rekordot döntöttem azzal, hogy mennyit játszottam a spanyol válogatottban úgy, hogy végig a Madridnál maradtam. Vagy a másik rekordomra, amikor a szezon minden percét a pályán töltöttem. Több időt kéne szentelnünk a különleges körülmények megértésére. Öt BEK-et nyerni sorozatban például elképesztő dolog. Képzeljük el, milyen lenne ma. Ma a Real Madrid minden sorozatban favoritként indul. Tizenhat évig játszottam a csapatban, és akkoriban nem voltak egyértelmű esélyesei például az Aranylabdának, mint manapság… Persze minden kor más és más.
Végezetül, mit mondjunk a kollégáknak, akik olyan neveket tettek a listára még, mint Santillana, Amancio Amaro, Pirri, Emilio Butragueno, Sanchis és Michel?
Nézze, Amancio volt a példaképem. Azért mentem a Realhoz, hogy vele játsszam együtt. Három vagy négy évig tettük ezt, azután edző lett belőle. Nem tudott már többre vágyni, mást megnyerni, ez egészen rendkívüli. Di Stéfanóval nem játszottam együtt, de a barátom és az edzőm volt. Eg egészen újfajta futballt teremtett. Aztán ott volt Sanchis, Butragueno vagy éppen Michel, akik nehéz időszakokban érkeztek a klubhoz, de újra rajongást váltottak ki mindenkiből a futball iránt. Mindenki nagyon fontos volt.
