A spanyol mindig is egy megosztó személyiség volt a Real Madrid szurkolói körében, és nem ok nélkül. Semmilyen hatalommal járó pozícióban lévő személyt sem szabadna mentesíteni a kritikától, az általuk betöltött pozíciótól függetlenül.
Pérez nagyon fiatalon, gyerekkorában vált a Real Madrid szurkolójává. A Nuevo Estádio Chamartín 1947-ben nyitotta meg kapuit, abban az évben, amelyikben Pérez is született. Négy évvel később látogatta meg életében először a stadiont, és ez nem csak mentálisan hagyott mély nyomot benne, hanem a testén is hordozza a nap emlékét, tudhattuk meg Péreztől az ABC újságírójának 2013-ban adott interjújából:
„Van az ajkamon egy heg arról a napról. Lent álltam a korlátnál, és amikor a csapat gólt szerzett, felfutottam a szüleimhez. Megbotlottam egy lépcsőfokban, beütöttem a fejem, és felhasítottam az ajkam. Ott helyben orvosolták a helyzetet a szüleim, de a heg azóta is ott van. Egy háborús sérülés a stadionból.”
Pérez látta, ahogy a szeretett csapata ötször egymás után meghódította Európát, a legnagyobb sztárokkal a csapatban. Abban az időben Santiago Bernabéu ült az elnöki székben, Pérez pedig az ő nyomdokaiba szeretett volna lépni, amikor 2000-ben őt választották meg a klub élére.
Az olyan játékosok érkezése, mint Zinédine Zidane, Luís Figo, Ronaldo Nazário, David Beckham, Michael Owen és Robinho mind azt a célt szolgálta, hogy az együttes minden téren dominálni tudjon. És ez így is történt, egy rövid ideig, amíg végül minden darabokra hullott.
Péreznek nagyon sok hibája van, senki nem állítja ennek az ellenkezőjét, és nem is szabad olyat mondani, hogy Pérez képtelen rossz döntéseket hozni.
2002-ben Vincente Del Bosque Bajnokok Ligája-győzelemre vezette a Real Madridot, egy évvel később, 2003-ban pedig a spanyol bajnokságot is sikerült megnyernie a csapatnak. Mindenki úgy gondolta, hogy Del Bosque kiérdemelt magának egy szerződéshosszabbítást, de Pérez ezt elutasította, és felajánlotta neki a sportigazgatói pozíciót, Del Bosque azonban nem fogadta el az ajánlatot. Ez a döntés nyugtalanságot okozott az öltözőben. Három vezéregyéniség, az akkori csapatkapitány, Fernando Hierro, Steve McManaman és Fernando Morientes is nemtetszését fejezte ki a döntéssel kapcsolatban.
Megengedni azt, hogy Claude Makélélé távozzon, finoman szólva baklövés volt. Egy játékos, aki a csapat számára legalább olyan értékes volt, hacsak nem értékesebb, mint Zinédine Zidane és Raúl González, egyszerűen megfosztották létfontosságú szerepétől. Ez a döntés nagyon sok emberben kétségeket ébresztatt, még Pérez üdvöskéje, Zidane is aggodalmát fejezte ki a döntéssel kapcsolatban. De ha Pérez egyszer eldönt valamit, akkor nagyon nehéz elérni, hogy meggondolja magát.
McManaman az önéletrajzában beszélt arról, hogy Makélélé milyen fontos volt a Real Madrid sikereiben:
„Úgy gondolom, hogy Claude-nak van egy Isten adta tehetsége – évekig a csapat legjobb játékosa volt, de az emberek egyszerűen nem veszik észre őt, nem látják, mit is csinál. De kérdezz meg bárkit azon játékosok közül, akik akkor a Real Madridban játszottak, biztos azt fogják mondani, hogy ő volt a csapat legjobbja. Mindenki tudta, a játékosok is, hogy ő volt a legfontosabb láncszem. Mekélélé elvesztése volt a vég kezdete a Los Galacticos számára, és egyben a Chelsea felemelkedésének a kezdete is. Ő volt a csapat alapja és a siker kulcsa, és most ugyanezt a szerepet tölti be a Chelsea-ben is.”
Amikor Pérez 2000-ben megérkezett a klubhoz, nem késlekedett szóvá tenni és kritikákkal illetni az előző elnökség pénzügyi döntéseit. És bár Péreznek végül sikerült visszafizetnie a klub adósságát, az első elnöklése alatt minden a marketingről szólt: minél nagyobb a név, annál több a bevétel. Ez egy darabig működött, de hiányzott a csapatból az egyensúly. És amikor 2003-ban Ronaldinho helyett David Beckham szerződtetése mellett döntött, a megszállottságáról ordított az inkompetencia. Ez a döntés minden szempontból rossz volt. Egyszerűen nem szalaszthatod el a lehetőségét annak, hogy leigazolj egy olyan képességű játékost, mint Ronaldinho. Emiatt később a méltó büntetését is megkapta Pérez, amikor a brazil játékos a Barcelonába igazolt.
Real Madrid 2004-ig a Mallorca együttesével közösen birtokolta Samuel Eto’o játékjogát. De Ronaldóval és Raúllal a csapatban Pérez állítólag nem látta, hogy a kameruni támadó hogyan tudna hozzátenni bármit is a csapathoz két ilyen sztár mellett. Később ő is a Real ősi ellenségéhez szerződött, a történelem pedig önmagáért beszél. A Ronaldinhóval és Eto’óval elkövetett hibák nagyon fájdalmasak voltak, mivel mindkét játékos kulcsfontosságú szerepet játszott a Barcelonában.
A hibák második elnökléséből sem hiányoznak. Az időszak egyik legellentmondásosabb döntése Carlo Ancelotti menesztése volt, akit az elnök egy igazi „igenemberrel”, Rafa Benítezzel pótolt. Pérez olyan ember, aki hajlandó impulzív döntéseket hozni, de ezek sajnos nem mindig olyankor történnek, amikor a klubnak igazán szüksége lenne rá. Azok, akik egyetértenek a döntéssel, úgy érvelnek, hogy Benítez csak egy rövidtávú megoldás volt, amíg Zidane fel nem készül a csapat átvételére. De így fennmarad a kérdés, hogy miért nem maradhatott volna Ancelotti még egy évet, Zidane kinevezéséig, és miért kellett meneszteni egy olyan edzőt, aki képes volt a majdnem tökéletes harmónia fenntartására az öltözőben?
Egy teljesen jogos kritika a 73 éves üzletemberrel szemben az, hogy hatalmas egója van. Pérez számos alkalommal megmutatta, hogy az egója szinte mindig képes győzedelmeskedni, és nagyon kevés személyiség volt képes vele vetekedni. José Mourinho egy ilyen ember, és lehet, hogy Zidane is. Igazán különleges kisugárzásra van szükség ahhoz, hogy valaki meggyőzze Pérezt a saját hibáiról, és még az ilyen emberek is nehezen tudtak hatással lenni az elnök döntéseire.
Pérez legutóbbi frusztráló döntése Gareth Bale megtartása volt, annak ellenére, hogy már évekkel ezelőtt hagyni kellett volna távozni. Miután két góllal is hozzájárult a Liverpool elleni Bajnokok Ligája-döntő megnyeréséhez, a walesi maga is elgondolkodott a távozáson. Akkor valószínűleg sok ajánlat érkezett volna egy olyan játékosért, aki amúgy sem illett Zidane terveibe, de Pérez inkább a megtartása mellett döntött. Két évvel később a Madrid könyörög más kluboknak, hogy vegyék meg a támadót, a helyzet pedig bonyolultabb, mint valaha.
A hibás döntései ellenére azonban nem lehet nem elismerni azt a nagyszerű munkát, amit a Real Madridért végez. Néhány megkérdőjelezhető döntésnek nem szabadna folyamatosan fehér zászlók lobogtatását, vagy „Florentino, dimisión” skandálásokat eredményeznie. Ez egyszerűen érthetetlen számomra.
John Carlin, a „Fehér Angyalok: Beckham, a Real Madrid és az Új Futball” című könyv szerzője leírja ezt:
„El tudod képzelni a fájdalmat, amit Florentino érezhetett a „Florentino, dimisión” skandálások hallatán, úgy, hogy az ő szívébe gyerekkora óta a Real Madrid címere van vésve?”
Ezt Joaquin Maroto is így gondolja, aki a Real Madridnak és Pérez építkezési vállalatának, az ACS-nek is a sajtófőnöke volt.
„Az az igazság, hogy semmi nem fáj annál jobban Péreznek, mint amikor a Bernabéu közönsége azt kiabálja, hogy mondjon le. Tényleg úgy érzi, hogy a sociók is a kíséretének, az ő világának a részei. Amikor a saját emberei kérik a lemondását, az nagyon rosszul érinti.”
És minden oka megvan arra, hogy rosszul érintse. Mert itt nem egy pofonegyszerű munkáról van szó. Pérez a Real Madrid elnöke, amely a világ legkeményebb elvárásaival rendelkező és egyben legsikeresebb klubja. Péreznek kétszer is sikerült felvirágoztatnia a Madrid pénzügyi helyzetét. Sanz és Ramón Calderón sikeresek voltak trófeák tekintetében, de magán Bernabéun kívül senki nem képes versengeni azzal, amit Pérez a pályán és azon kívül véghez vitt. Első időszaka alatt a blancók hét trófeával bővítették a klub gyűjteményét, köztük két bajnokságot és egy Bajnokok Ligáját is nyertek. Második időszakában a Real Madrid eddig 14 trófeával gazdagodott. Valami változott: Pérez most megfontoltabb mint valaha, és ez meg is látszik.
Pérez teljesen átlátja a piacot, pénzügyi jóslatok terén senki sem jobb nála. A Madrid olyan jó gazdasági helyzetben van, hogy nem lehet belekötni abba, amit csinál, és ez hamarosan a pályán is meglátszik majd. A 2009-es hatalmas költekezésétől, amikor a galaktikusok második generációját építette olyan igazolásokkal, mint Cristiano Ronaldo, Kaká, Karim Benzema és Xabi Alonso, eljutott egy sokkal kimértebb stratégia alkalmazásához, amely nagyban támaszkodik a klub fiataljaira. Képes volt alkalmazkodni a piacon beállt változásokhoz, és ez szükséges is volt.
A Dél-Amerikában és Európában kiépített tehetségkutató hálózatok lehetővé tették számára a jövő megalapozását. Juni Calafat, a nemzetközi tehetségkutató részleg vezetője már számos fiatalt hozott a klubhoz, de egy olyan ember, mint Casemiro, egy keményen dolgozó labdaszerző játékos nem tudott volna megmaradni a csapatban Pérez első mandátuma alatt. De az elnök úr nézetei a fociról megváltoztak. Rájött, hogy a nagy igazolások mellett a klubnak szüksége van egyensúlyra is. Ez az, ami eddig hiányzott, az egyensúly. De Pérez megértette ezt, és már bízik az őt körülvevő emberekben, most jobban, mint valaha.
Olyan, mintha szándékosan épített volna maga köré egy megbízható emberekből álló csapatot. Az olyan emberek, mint Emilio Butragueño, José Ángel Sánchez, Calafat, Raúl és Zidane nagy kedvencei Péreznek. Már van egy jó csapata, és a Madrid egy új időszak küszöbén áll.
A piac elemzése létfontosságú, ám mégis sokan kritizálják őt érte. Jelenleg a Madrid rendelkezik a legtöbb fiatal tehetséggel, és nem úgy tűnik, hogy itt meg fognak állni. Ezek a fiatal játékosok egy új gondolkodásmódot képviselnek: ha nem futnak be, akkor még mindig elég fiatalok lesznek ahhoz, hogy el lehessen adni őket, így a klub profitál, vagy legalábbis visszakapja az eredeti befektetés árát.
Aztán ott vannak a megaszerződések, amelyek az Adidas-szal és a Fly Emirates-szel köttettek. A Bernabéu felújítása is növelni fogja a profitot, amellett, hogy egy olyan stadion lesz, amelyre egész Európa irigykedő pillantásokat vethet.
Pérezt mostanában sokszor kritizálják amiatt, hogy képtelen olyan nagy igazolásokat nyélbe ütni, mint azt régebb tette. De, amit a madridisták könnyedén elfelejtenek az az, hogy a klub más ösvényre lépett. A Real Madrid most egy felújított verziója a Zidane-ok és Pavónok modellnek, egy finom keveréke a már megalapozott hírnévvel rendelkező sztároknak és fiatal tehetségeknek.
Tényleg azt hiszik az emberek, hogy valaki, aki gyerekkorában Alfredo Di Stéfanót, Puskás Ferencet és Paco Gentót nézte a pályán, elfeledkezett volna a megasztárok igazolásának fontosságáról? Az a helyzet, hogy alkalmazkodnia kell egy olyan világhoz, amely tele van pénzes olajmágnásokkal, akikkel a Madrid képtelen felvenni a versenyt. Az olyan klubok, mint a Manchester City és a Paris Saint-Germain végtelen erőforrásokkal rendelkeznek, de ahogy a gazdaság viharos vizein Pérez evez, az egészen elképesztő. Sajnos a Madrid sokszor elviselhetetlenül türelmetlen szurkolói nem értik meg, hogy ez egy folyamat, és kétségtelen, hogy ha 2021-ben sikerül leigazolnia Mbappét, akkor a Pérez iránti hála és szeretet is vissza fog térni.
Nemsokára minden úgy lesz, ahogy Pérez eltervezte, és ez egybeesik a Real Madrid visszatérésével a labdarúgás csúcsára. Régen nem volt olyan összeg, amelyet a Madrid ne fizetett volna ki egy játékosért, de a nehéz idők magabiztos döntéseket és áldozatokat követelnek. És csak egy ember van, aki képes ezeket a döntéseket meghozni. És nem számít, hogy kedveled-e vagy sem, egyetértesz-e a stratégiájával vagy sem, ő megtalálja az utat. Vissza fogja vezetni szeretett Real Madridját a világ csúcsára, mert Florentino mindig megtalálja az utat.
