Szombaton hívtak fel azzal, hogy: „Ok, mondjátok le”. Egy sóhaj, egy vállvonás, és vissza a munkához. Újra elõvenni a szerszámos ládát, micsoda pazarlás volt. Azon az estén a Santiago Bernabéu munkásai elkezdték lebontani azt az állványt, amit Gareth Bale bemutatása miatt húztak fel. Még mindig nem volt ott. Vasárnap, az Athletic elleni hazai gyõzelem után a rekordtranszfert végre bejelentették (a cikk Bale vásárlási árát végig 100 millió eurónak tekinti és így rekordösszegû igazolásként hivatkozik rá – a szerk.), és a munkások visszatértek újra felállítani az emelvényt.
Ezúttal hozzáadták a végsõ kellékeket, a háttérképet, ahol a 10 éves Bale mosolyog vissza ránk Real Madrid mezben. A fényképet az átigazolási procedúra elején adta át Bale ügynöke Florentinónak, egyfajta biztosítékként. Peréz el volt ragadtatva: innentõl kezdve nem volt olyan opció, hogy hagyja kicsúszni a játékost a kezei közül, tudta, hogy a bemutatása különleges lesz. Az igazolás ugyan nem lesz meglepetés, de a fotó igen. Egy ingujjba rejtett aduász, amivel Pérez hihetõbben beszélhet egy valóra vált álomról, egy olyan játékostól, aki arra született, hogy a Madridban játsszon.
Hétfõn ebédidõben, az átigazolási idõszak utolsó napján lépett fel a játékos az emelvényre. Kissé idegesen, a focitörténelem legdrágább játékosa spanyolul mondta ki elsõ szavait. Aztán késõbb dekázott egy párat, nem különösebben látványos mozdulatokkal. Izgatottnak és kissé megilletõdöttnek látszott. Akkor már hosszú nap volt a háta mögött, ami reggel fél 8 után kezdõdött a klub orvosi központjában, ahol Bale-nek azt mondták, várjon egy kicsit mielõtt belép, hogy a mozgóajtó bezáródjon, és így a kamerák filmre vegyék az ajtón virító szponzor nevét. 20.000 ember várta a stadionban, ennél kevesebb elõtt is játszott már korábban. Saját bevallása szerint is, „kicsit szürreális volt”.
Szürreálisnak írta le. Milyen más szóval írjuk le azt, hogy egy állványzat lett a nyár egyik fõ témája? Az egész ügyben bizarr módon maga az emelvény is fõszereplõvé vált, és kiváltotta Daniel Levy haragját, aki így eltökélte, hogy addig tartja magát, ameddig csak tudja. A Tottenham elnöke a Madrid arroganciájának tudta be a gesztust: egy fizikai nyomaték olyasmire, ami még nem volt lezárva. Legalábbis hivatalosan nem. Itt volt az ideje Levy számára, hogy megleckéztesse a Madridot: a klub azt remélte, hogy pénteken mutatja be Bale-t, aztán ebbõl lett kedd, majd szerda… Várakoztatni a Madridot egy kisebbfajta gyõzelemként hatott számára.
És így kezdõdött a várakozás. Nemcsak az elnöki irodában – ahol Peréz attól tartva, hogy a csapat legnagyobb sztárja esetleg megsértõdik, kiszivárogtatta a médiának, hogy Cristiano Ronaldo rekordvételárát nem lépték túl, mivel Bale 2 millió fonttal kevesebbe került – hanem mindenhol. Az emelvény jól szimbolizált egy várakozással teli nyarat.
„Van egy olyan mítosz miszerint a klubban mindenki mindent tud az igazolásról” – mondja a Bernabéu egyik alkalmazottja. „A valóság azonban az, hogy aligha tudja valaki… olvassuk az újságokat, hogy ez és ez már a klubnál van, és mi csak röhögni tudunk ezen: ’Igen, igen, itt van õ, csak kiugrott cigiért’. Mi sem mindig tudjuk jobban mi zajlik, sõt alig van ilyen eset”
Logisztikai rémálom
A végsõ "igen" végül vasárnap délután érkezett. Ekkor már õk is tudták. Olyasmi volt, mint megkongatni egy harangot. Riadó mindenki! Kevesen csinálják azt, amit a Madrid, de amikor rekordigazolások történnek, a folyamat hasonló az egész világban. Amikor a Madrid leigazolta Cristiano Ronaldót, több hónapjuk volt felkészülni, de ez ritka. Ramón Calderón, az akkori elnök volt az, aki tetõ alá hozta a megállapodást vele, és már 5 hónappal a portugál érkezése elõtt tette ezt meg. Saját bevallása szerint „A megegyezés része volt a titoktartás, és mi ezt komolyan vettük” – majd hozzáteszi „Csendben maradni volt a legnehezebb rész, mivel annyira izgatottak voltunk, hogy világgá kürtöljük a remek hírt”.
Bale esetén nagyobb sietség volt, mint általában.
Igen, már régóta tudták, hogy valószínûleg érkezik, és sok mindent már elõkésztettek – az emelvényt is ideértve – de a Bale ügylet csak vasárnap lett hivatalos. Kedden már vissza kellett térnie Walesbe. A nagy napnak hétfõnek kellett lennie, 24 órájuk volt az egész ceremóniára, és az óra ketyegett. „Az ajtók nem maguktól nyílnak meg, tudod” – mondja nevetve a Real Madrid egyik alkalmazottja. Majd elmagyarázza a nap logisztikai részét. Õrjöngõ hívásözön: „Szervezés és logisztika tekintetében sokkal nehezebb, mint egy mérkõzés napján”.
Több ezer szurkolót akarsz a stadionba? Több száz emberre van szükséged a kapuknál. Elõkelõségeket akarsz az vezetõségi irodákba? Hoszteszeket és biztonságiakat kell szerezned. Akarod a vezetõségi irodákat? Még az sem könnyû, elõször bizonyosodj meg róla, hogy nem foglaltak-e, ugyanis vállalatok vagyonokat fizetnek azért, hogy ott tarthassák a céges rendezvnyeiket. Még a Madrid sem tudja õket onnan kimozdítani. Le kell állítanod a stadion-túrákat is… még ha nem is hosszú idõre. Hamarosan újra megjelennek a szurkolók a sajtószobában, még mielõtt az újságírók befejeznék a Bale-sztorijaikat.
A sajtót várod a világ minden részérõl? Kell akkor egy sajtóosztály. És, ha egyszer ezt nyilvánosságra hozod, a telefonok soha nem hagyják abba a csörgést. „Izgatott vagy” – mondja a klub sajtófõnöke „de igaz az is, hogy magadban azt gondolod ’Úristen, ez egy rémálom lesz’”. Még hozzáteszi: „Az egész nyarat azzal töltöd, hogy hívásokat fogadsz az ügyletrõl amirõl nem is beszélhetsz – ’Tényleg igaz?’ – kérdezik. Most pedig össze kell állítanod egy listát: a klub tudni akarja mely médiumok reagáltak, hol keltette a hír a legnagyobb hatást”.
Hívás érkezik a klub hivatalos boltjába: hozzátok a Bale-mezeket, vigyétek õket a pulthoz, bontsátok fel a dobozokat. „Általában elõbb a médiából értesülünk, mint a klubtól, de képesek vagyunk percek alatt elkészíteni a mezeket és órák alatt áruba bocsátani õket” – mondja egy forrás egy Premier League-s csapattól. Valakinek el kell készítenie azt a mezt is, amivel bemutatják a játékost. Ott kell lennie az öltözõben, ahol a kamerák már készen állnak. Jobb, hogyha több mérettel készülnek: egyszer egy játékos bemutatása azért késett, mert az új igazolás nem fért bele abba a mezbe, amit neki szántak. Valakinek el kellett ugornia a klub boltjába egy újért, és a játékos soha nem vette fel az eredetit.
És ez még nem minden, egészen összetett mûveletrõl beszélünk. Valakinek fel kell hívnia a kórházat, hogy õk is készen álljanak. És a klub hivatalos TV-csatornáját is. És a hangmérnököket, meg az operatõröket. Meg még a tolmácsokat. Utóbbiak valaha még a játékossal együtt ültek volna a sajtótájékoztatón, most már egy fülkébe vannak elrejtve, a sajtószoba hátulján. Néha a játékos elõször nem akarja használni õket: felkészültek arra, hogy a helyi nyelven válaszoljanak a kérdésekre, de meggondolják magukat, amint meglátják a kamerákat. Olyan is van, hogy puskát rejtenek el az asztal alá.
A játékost el is kell juttatni a helyszínre. A szállodaszobát már lefoglalták, tehát itt az ideje chater-járatot rendelni, amely a torrejóni katonai repülõtéren száll le, a város észak-keleti részén. Valakit ki kell küldeni a játékos elé, hogy fogadja õt. Ez a Madrid esetén Javier Coll feladata: megnyerõ, diszkrét, magas. A tökéletes angolsággal beszélõ volt kosárlabda játékos az, akivel elõször találkoznak az új galaktikusok. Õ lesz a kísérõjük, az árnyékuk.
Minden klubnak van egy, kettõ, vagy három ilyen személye; õk viszik a játékosok lakást nézni, bevásárolni és iskolát keresni. Néha a segítség, amit a játékosok igénybe vesznek, abszurd módon túlzó tud lenni. Egy összekötõ ember olyan esetre emlékszik vissza, amikor egy kiégett izzó miatt hívták ki. Egyszer Madridban, Michael Owen panaszkodott arra, hogy a sötétben kell lennie egy hotelszobában, mert a feleségének és a fiatalabb lányának este 7-kor volt takarodó. Bárcsak elõbb mondta volna.
Általában a klubok mindent megtesznek, hogy a játékosok és a kísértük kényelemben legyenek, a kíséret pedig néha elég nagy lehet. Egyszer egy angol klub a volt keleti blokkból igazolt egy játékost, akinek nem volt se tolmácsa, se összekötõ embere, így a helyi egyetemet hívták fel, hogy találjanak olyat, aki ugyanolyan nemzetiségû: egy egyetemistából 5 percen belül egy szupersztár barátja lett.
Miért döntik meg a klubok az átigazolási rekordot?
Minden egy nagy ötlettel kezdõdik. Vagy a szükséggel. Esetleg egyszerûen egy lehetõség. Joan Laporta bevallotta, hogy Beckham leigazolásának ígérete kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy 2003-ban a Barcelona elnökévé válasszák. Nem azért, mert elhozta volna Beckhamet – végül nem tette – de ez mutatta meg, hogy ez a fiatalokból álló csapat felveheti a kesztyût egy olyan klubbal, mint a Manchester United. Beckhammel a Madridban Ronaldinho amolyan ezüstérem lett, ami végül álomigazolássá változott.
A klub egyik igazgatója szerint, amikor Zlatan Ibrahimovicot a világ legdrágább játékosává tették, a transzfer legalább annyira szólt arról, hogy kit hoznak, mint arról, hogy kitõl szabadulnak meg: az Inter boldogan vette le Samuel Eto’o-t a Barça válláról.
Amikor a Real Betis Denilsont tette a világ legdrágább játékosává, Manuel Lopera elnök úgy gondolta, ez a legjobb módja annak az állításnak a nyomatékosítására: a pénz nem akadály. A többi vezetõségi tag õrültnek gondolta, mint késõbb kiderült, igazuk volt.
Ami pedig Florentino Pérezt illeti, õ zárta le a Calderóntól örökölt ügyletet Ronaldóval úgy, hogy korábban már Luis Figót és Zinedine Zidane-t is a világ legdrágább játékosává tette. Szeret úgy tekinteni magára, mint Santiago Bernabéu modelljének követõjére. Bernabéu igazolta le Puskás Ferencet, Paco Gentót és Alfredo Di Stéfanót. 40 éven keresztül volt elnök, maga a megtestesült klub. Ennek ellenre Pérez igazolásaira van egy egyszerûbb magyarázat.
Mielõtt versenybe szállt volna az elnöki posztért 2000-ben, Pérez egy kérdõívet töltetett ki a Madrid szurkolók között. A legjobban kívánt játékos Luis Figo volt, akinek a kivásárlási árát szerzõdésben határozták meg. Az, hogy meg tudott egyezni a játékossal, az elnöki székbe röpítette õt, a Barcelonát pedig krízisbe sodorta.
Zinedine Zidane lett abban az évben az aranylabdás; Pérez látta õt egy hivatalos ebéden Monte Carloban, és az azóta híressé vált módon, egy szalvétát csúsztatott oda neki az asztal alatt. A következõ volt ráírva: „Akarsz játszani a Real Madridban?”. Zidane visszaküldte neki: „Igen” (az esetrõl írtunk A színfalak mögött c. sorozatunkban is). A következõ évben Ronaldo lett a világbajnokság sztárja, és ugyanazon a nyáron õ is érkezett.
Csakúgy, mint Bernabéu fél évszázaddal korábban, Pérez arra törekedett, hogy minden évben a legjobb játékost hozza el. Nem volt szükség külön megfigyelõkre, egy ismeretlen gyöngyszem felkutatására. Marketing szempontból Beckham leigazolása magától értetõdõ volt. A mostani nyáron Pérez megkérte a sportstábot, hogy készítsenek neki egy jelentést arról, kik azok a játékosok, akik a legnagyobb valószínûséggel fogják megnyerni a jövõben az Aranylabdát. Bale köztük volt, de ugyanannyira fontos volt az általa keltett hatás. Az ügylet csillagászati mértéke.
1962-ben Bernabéu rekordösszegért leigazolta Amancio Amarót; egy évvel késõbb figyelmeztették õt, hogy a klub csõdbe jut. Pérez az ellenkezõjét véli: „A legdrágább játékosok a legolcsóbbak” – mondja. Egyszer azt nyilatkozta, hogy a brazil Ronaldo „kitermelte a költségét”, és ezeket az állításokat a mai nap is halljuk (pl. a legutóbbi közgyûlésen Kaká esetén – a szerk.).
Kaká az évek során 140 millió €-jába került a Maridnak, és a sportközgazdász professzor Gay de Liebana állítja, a magát kitermelõ játékos mítosza egyszerûen nem igaz. „Ahhoz, hogy visszanyerjék a Bale-re elköltött 100 millió €-t 5 millió mezt kellene eladnia a klubnak a nevével. Még ha ez sikerülne is, egy nagy része az eladott mezeknek olyan embereknek lenne eladva, akik Bale nélkül is vettek volna maguknak, csak mondjuk akkor egy másik játékos nevével".
Pérez nullára csökkentette a klub adósságát azzal, hogy elnökké választása után eladta a Real Madrid korábbi edzõközpontját. A klub hivatalos közlése szerint, az adósság újra 100 millió € fölött jár, viszont más források 500 millió körülire taksálják (ilyen forrás a nálunk is olvasható interjú alanya, Carlos Mendoza közgazdász – a szerk.). Amikor Pérez 2009 nyarán visszatért az elnöki székbe, a klub 295 millió €-t költött játékosokra; ahhoz, hogy létrejöhessen a Ronaldo transzfer, két banktól kellett kölcsön kérni, összesen 150 millió €-t.
Nem vita tárgya, hogy ezek az igazolások az egész klubra hatással vannak; és itt nemcsak arról van szó, ami a pályán történik. Ez egy olyan dolog, ami más kluboknál is így van. Egy angol bennfentes az egésznek a kereskedelmi oldalát világítja meg: „Nagyon nagy belsõ hatása van egy ilyen igazolásnak, hiszen a klubon belül mindenkinek van valami pozitívum, amirõl beszélhetnek a vevõiknek és ügyfeleiknek. Amikor megérkeztek a hírek a legnagyobb igazolásunkról, mindenkinek, aki az érdekeltségi körünkbe esett továbbítottuk az üzenetet, és egy remek alkalom volt arra, hogy újratárgyaljuk a jegyárakat, klubtagságot, vendéglátást, szponzorálást. Azzal mentünk oda hozzájuk, hogy ’Hallottad-e, hogy…’”
Pérezt figyelmeztették, hogy 100 millió € túl sok Bale-ért, de õ úgy volt vele, hogy kerül, amibe kerül. Egy elmélet szerint, miután Neymart nem sikerült megszerezni, Bale leigazolása volt az egyetlen jó megoldás. A világ legdrágább játékosa címe egyfajta presztízskérdés, és ezzel csak egy probléma volt: Cristiano Ronaldo. Ebbõl következik a klub részérõl az a ragaszkodás miszerint nem a walesi, hanem a portugál a legdrágább, annak ellenére, hogy ennek az ellenkezõjét állítja a Spurs.
Az árat végül a Tottenham határozta meg – csakúgy, mint Ramón Calderón állítása szerint Ronaldo esetén a Manchester United. „Amikor nyélbe ütöttük az ügyletet az általános közhangulat az elégedettség volt” – mondja a korábbi elnök. „Egy ideje már próbáltuk Ronaldót elhozni, de õ mindig azt mondta, hogy hálás a Manchesternek; ekkor tudtuk meg, hogy játszani akar a Madridban, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, a megfelelõ módon kell megállapodni a klubjával”.
„Habár” – teszi hozzá „egyszer, ahogy megszereztük a játékos beleegyezését, már tudtuk, hogy megvan. Ez az a pillanat, amikor felhívod a munkatársaidat, és azt mondod a telefonba ‘Elkezdõdött’”.
A tárgyalások néha bizarrak. Amikor a Barcelona megszerezte Hristo Stoichkovot, õ egy piros sportkocsit kért magának. Josep Maria Minguella (híres ügynök, aki olyan játékosokat vitt a Barcelonába, mint Maradona, Stoichkov, Rivaldo és Messi – a szerk.) gyakran emlékszik vissza arra az esetre, amikor Diego Maradonáról tárgyaltak az Argentinos Juniors elnökével, az pedig elõhúzott egy pisztolyt az övébõl, és minden szó nélkül az asztalra tette.
„Az izgatottság hihetetlen: emlékszem, ahogy ott álltam Zidane elõtt, és úgy éreztem magam, mint egy kisfiú. Éveken át dolgoztam futballistákkal a Madridban, de õ… Zinedine Zidane!” – számol be errõl madridi klub egyik alkalmazottja.
Mindennek tökéletesnek kell lennie a bemutatás napján, de néha vannak olyan részletek, amik félrecsúsznak. Egy új játékos elsõ napján éppen a szerzõdést írták alá, amikor valaki bemondta az irodába „Itt az ideje a bemutatásnak”. Ahogy haladtak a pódium felé egy idõsebb ember várta a játékost a folyosón: „Hadd mutassam be a kísérõjének” – mondták neki. A játékos és a kísérõ kezet fogtak, majd utóbbi észrevette a játékos nyakán lógó keresztet: „Á… katolikus!”.
A klub újonnan igazolt csatára meredten nézett a kísérõre, és annyit mondott: „Ortodox”.
