Florentino Pérez a minap lerántotta a leplet a klub átalakítását érintő elképzeléséről, amely jelentős visszhangot váltott ki. Többek között Enrique Riquelme is megszólalt, és váratlanul éles hangnemben bírálta a Real Madrid jelenlegi elnökét. Az eddig ismert információkra támaszkodva egy kétrészes írásban szeretném egyrészt megosztani a témával kapcsolatos személyes véleményemet, másrészt áttekinteni a klubstruktúrát érintő hatályos szabályozást, valamint azokat az érveket, amelyek a klubmodell átalakításának szükségessége mellett szólnak.
Van egy mondat, amely Enrique Riquelme kampányának egyik visszatérő eleme: “Vissza kell adni a Real Madridot a klubtagoknak.” Valahányszor elhangzik, ugyanaz a kérdés merül fel bennem: “Kitől kellene visszavenni?”
Hiszen a Real Madrid ma is a klubtagok felügyelete alatt áll. A klub nem egy befektetési alapé. Nem egy külföldi államé. Nem egy többségi részvényesé. Hanem a klubtagoké. Érdekes módon azok, akik a folyamatok demokratikusabbá tételéről beszélnek, rendszerint megfeledkeznek egy kényelmetlen részletről: a klub működését jelenleg szabályozó rendelkezéseket maguk a klubtagok fogadták el. Lehetnek ezek a szabályok népszerűek vagy népszerűtlenek. Lehet őket módosítani. Lehet őket bírálni. Amit azonban nem lehet megtenni, az az, hogy demokratikus deficitként állítunk be valamit, ami maga is demokratikus döntés eredményeként jött létre.
Ebben az esetben ugyanis a probléma már nem a szabályokkal, hanem a szabályok által létrehozott eredménnyel van. A demokráciának van egy kellemetlen sajátossága: el kell fogadni mások döntését. Akkor is, ha az nem esik egybe a saját elképzeléseinkkel. Ezért minden olyan jelöltségnek, amely a „demokrácia visszaállításáról” beszél, először egy egyszerű kérdésre kellene válaszolnia: “Ha a szabályokat a klubtagok fogadták el, akkor a szabályokat kérdőjelezik meg, vagy a klubtagok döntését?
A kettő ugyanis nem ugyanaz. És a válaszon múlik az egész érvrendszer hitelessége. Lehet, hogy a valódi probléma nem a demokrácia hiánya. Lehet, hogy a valódi probléma inkább az, hogy valaki nem tudja elfogadni a demokrácia eredményét, amikor az nem felel meg az elképzeléseinek.
A klubtagok a kilencvenes években kerültek a legközelebb ahhoz, hogy elveszítsék döntési jogukat és a klub feletti tényleges ellenőrzést. Nem valamiféle népszavazás vagy alapszabály-módosítás következtében, hanem a klub gazdasági helyzete miatt. Akkoriban a Real Madrid szinte kezelhetetlen adósságállománnyal küzdött, jövőbeli bevételeinek jelentős részét előre lekötötték a tartozások fedezésére, a sportszakmai eredmények pedig éppen e problémák következményeként mélypontra kerültek. Az a „privatizáció”, amelyről ma egyesek beszélnek, akkor szinte észrevétlenül, egyik napról a másikra is bekövetkezhetett volna, ahogyan számos más, adósságokba fulladó klub esetében meg is történt. És elméletileg a jövőben is bekövetkezhet. Ha egy klubtagban kétségek merülnek fel, elegendő felidéznie a kilencvenes évek állapotait.
Egy olyan klub azonban, amely pénzügyileg stabil, bevételi rekordokat dönt, és Spanyolországban egyedüliként nem terhelte meg jövőbeli bevételeinek jelentős részét – miközben a legtöbb klub esetében ez a CVC-megállapodás, a Barcelona esetében pedig a televíziós jogok értékesítése révén történt meg –, nagyon távol áll ettől a helyzettől.
Felmerül tehát a kérdés: ha ez a veszély jelenleg nem áll fenn, mi indokolja a változtatást?
Mondjuk az, hogy Florentino Pérez nem örökéletű. És tudjuk, hogy ami ma fehér, holnap fekete lehet. Ráadásul a dolgok rendkívül gyorsan megváltozhatnak, ha rossz döntések születnek. Hány elnök lett volna hajlandó sportszakmai lehetőségekről lemondani úgy, hogy a világjárvány idején játékosokat értékesít, miközben nem igazol újakat? Hiszen sokkal egyszerűbb lett volna senkit sem eladni, tovább költekezni hitelből, és remélni, hogy végül bejön a számítás. Ha pedig nem, majd a következő vezetés viseli a következményeket.
Egy klubelnök számára a populizmus jelenti a legkönnyebb utat. Trófea nélküli idény? Akkor igazoljuk le azt, „akit a szurkolók követelnek”, bontsunk szerződést azokkal, akikkel kell, hátha így megnyerünk egy bajnokságot, és másnap már mosolyoghatunk a címlapokon. Ez a könnyebb megoldás. A nehezebb az önmérséklet: minden kiadást többször is mérlegelni, és értékelni azt, amivel már rendelkezünk, mert lehet, hogy nem is olyan rossz, mint amilyennek egyesek beállítják – bár az ellenkezője is igaz lehet, ezt senki sem tudhatja biztosan.
A Barcelona annak idején megszabadult Dembélétől, akit sokan ügyetlen játékosnak, csalódásnak, állandó gúny tárgyának tartottak, mondván, vele nem lehet komoly sikereket elérni. Később azonban kiderült, hogy nem ő volt a probléma. A pénzt viszont addigra már elköltötték. A következmény az lett, hogy tizenkét éve nem nyertek Bajnokok Ligáját, a kosárlabda Euroligában pedig még a rájátszásba sem jutnak be, miközben más klubok megengedhetik maguknak „Európa legnagyobb költségvetését”.
Ha egyszer egy Laporta-típusú populista vezető kerülne a Real Madrid élére, a lejtő rendkívül meredekké válhatna. Különösen egy olyan klubnál, amelyet mindenki gazdagnak tart. És akkor már nem lesz konzultáció. Egyszerűen felhalmozódnak az adósságok, csökken a versenyképesség, ami további adósságokhoz vezet, végül pedig elkerülhetetlenné válik egy külső pénzügyi mentőcsomag. És egy alacsony értékű, ugyanakkor súlyosan eladósodott klub könnyű prédájává válhat azoknak, akik hosszú évtizedek óta a Real Madrid megszerzéséről álmodoznak.
