Tomás Guasch a spanyol sportújságírás egyik legismertebb és legegyénibb hangja. Az 1953-ban Barcelonában született újságíró hosszú pályafutása során dolgozott többek között a Mundo Deportivo, az AS és a Marca szerkesztőségében, jelenleg pedig a COPE munkatársa. Bár az Espanyol elkötelezett híve, a Real Madrid iránti rokonszenvét soha nem rejtette véka alá. Írásainak védjegye a csípős irónia, a szarkazmus és az a sajátos humor, amellyel különösen szívesen veszi célba a Madridot övező futballközeget és annak visszatérő narratíváit.
Juanfran a Málaga vezetőedzőjének keresztneve. Funes a vezetékneve. Jómagam pedig, ha meghallom azt, hogy Funes, rögtön Luis de Funès, a kiváló francia komikus színész jelenik meg előttem. Egy bálvány. Luis, vagyis Louis de Funès. Valójában Louis Germain David de Funès de Galarza y Soto. Spanyol szülők gyermekeként született, és mondhatni, igencsak „jól sikerült” gyerek lett belőle. Komikus, filmszínész, filmrendező és producer, szinkronszínész, forgatókönyvíró, színházi színész, zongorista, televíziós színész, író, rendező és producer – mindez egyetlen emberben. Valódi fenomén.
Juanfran azonban komikumban még Louis-t is felülmúlta, miután az általa irányított Málaga 4–0-ra kikapott a Real Madridtól. A nyilatkozatából a legtöbb szalagcímet az alábbi mondat kapta: “Az az érzésünk, hogy ha rájuk lehelsz, az szabálytalanság, ha pedig a másik oldalon történik, akkor, ha nincs vér, semmi sem történik.”
Ebben akaratlanul is igaza volt: ami azt illeti, hogy valaki vérzik a Bernabéuban, mégsem történik semmi, arra éppen az előző idény Real Madrid–Girona mérkőzésén akadt példa.
Reis, a katalán csapat portugál védője felszakította Mbappé fejét, és valóban: nem történt semmi. Nem ítéltek szabálytalanságot, vagyis tizenegyest – hiszen az eset a büntetőterületen belül történt –, és a madridi támadót sem kellett a „Samur 112 FC” (a SAMUR–Protección Civil Madrid városi sürgősségi egészségügyi és mentőszolgálata, a 112 pedig a spanyol – és általános európai – segélyhívó szám – a szerk.) hatékony mentőakciójával evakuálni. Sőt, helyben összefoltozták. Szóval igen: nem történt semmi.
Nem, nincs mit tenni. Most éppen Funesen volt a sor. Egy olyan emberen, akinek alighanem úgy kellett volna örülnie, mint egy gyereknek az új cipőnek és alsónadrágnak, amikor a feljutás után megérkezett Chamartínba Juanito másik csapatának élén, a környékbeli srácokból álló kis seregével – és még sorolhatnánk. Valószínűleg egyszerűen képtelen rá. Túl sok éven át hallgatta, hogy a Madrid csal, és ez ellen még Róma is tehetetlen. Elmennek a Bernabéuba, kapnak négyet, a legcsekélyebb, leghalványabb esélyük sincs arra, hogy sértetlenül megússzák a mérkőzést, aztán az egészről az imént idézett odaszúrással vonják meg a mérleget.
Rémisztő belegondolni, mi lesz azon a napon, amikor Funes ellátogat a Camp Nouba. Bár végül is mindegy. Vagy talán mégsem. Oda elmennek, és egy árva szót sem szólnak. Sem ők, sem a rádiós, televíziós és írott sajtó nagy része.
Felejthetetlen volt a legutóbbi Barça–Athletic. Lamine és Gordon is piros lapot érő jelenetek főszereplője volt, de semmi: úgy kezelték, mint ami egyszerűen benne van a játékban. Vagyis ha odamész, már tudjuk, hogyan működnek ezek a „játék velejárói”. Csend. A Bernabéuban majd másképp lesz, ha a helyzet azt kívánja.
Nem lep meg, és Önt sem kellene, hogy meglepje. Így van felépítve az egész. Két-három naponta újra bebizonyosodik. De nem egyszerűen arról van szó, hogy nem történik semmi – mert tényleg nem történik –, hanem arról, hogy még csak nem is beszélnek róla.
A múlt héten tudtuk meg, hogy kollégám, Adrià Soldevila, a Radio Barcelona újságírója otthagyja a pályát. Nem bírta tovább azt a könyörtelen nyomást, amelynek a közösségi médiában és azon kívül is folyamatosan kitették egyetlen hatalmas bűne miatt: ő volt az egyik újságíró, aki feltárta és nyilvánosságra hozta a Negreira-ügyet.
Három és fél év telt el, februárban lesz négy. Soldevila nem bírta tovább. A Negreira-ügy első károsultja ő. Adrià számára az ügy nem évült el – miközben a LaLiga elnöke, Tebas éppen az „elévült” szót mondta ki elsőként az ügy kapcsán. Elévült. Az RFEF-nél meg azt mondják, ők ott sem voltak. Rendben.
A hírt annak idején nagy fájdalommal közölték azok az újságírók, akik egész életükben culék voltak, és ezért ahhoz szoktak hozzá, hogy azt hallják: a Madrid manipulálja a versenysorozatokat, a Madrid lop, és így tovább. Soldevila és kollégái – közülük a legismertebb Sique Rodríguez – finoman szólva sem voltak jó lelkiállapotban, ami teljesen érthető: az ő Barçájuk volt a hunyó. Borzalom.
Ebben születtek, ebben nőttek fel, most pedig valami nagyon súlyossal kellett szembenézniük. Olyannyira, hogy valami csúnyaságot kezdtek keresni a Madrid körül, de nemhogy nem találtak semmit, hanem közben beleütköztek a Negreira-ügybe. Egy madridi gaztettet kerestek. Nem találtak. Ezért úgy döntöttek, hogy újságírást művelnek. Gratulálok.
Ezt nevezik narratívának – az újságírásban és megannyi más területen. Vannak emberek, akik képesek elfogadni, sőt kampányolni is amellett, hogy a szamarak repülnek. És ha úgy adódik, még szavaznak is rá. Funes újabb lökést adott ugyanannak a régi történetnek: az ő Málagáját megkárosították a Bernabéuban. Aztán távozott. Tegnap. Sok szerencsét kívánok Önnek és a csapatának.
Ami pedig a többit illeti, Funes és oly sok más ember esetét: reménytelen. Kár érte.
