Juan Carlos Guerrero spanyol újságíró és író, akinek korábban ‘Fondo blanco: Una crónica sentimental sobre el Real Madrid‘ címmel jelent meg kötete. Legújabb könyvében, a ‘Crónicas raulistas‘-ban 25 mérkőzésen keresztül idézi fel Raúl pályafutását – de nem pusztán a futballistát keresi a régi meccseken, hanem saját gyerekkori bálványát is megpróbálja újra felfedezni. A Miért Raúl? ennek a személyes utazásnak a felvezetése: annak próbája, hogy vajon mit kezd a felnőtt józansága a gyerekkor feltétlen rajongásával. És hogy ugyanazt látjuk-e egykori hőseinkben, ha évtizedekkel később újra megnézzük őket.
Ha volt gyerekkoromnak és kamaszéveimnek egyetlen igazi bálványa, valaki, akitől megtanulhattam, hogy soha nem szabad feladni, akkor az Raúl volt. E vallomás után azonban rögtön tisztáznom kell valamit: a következő oldalak nem a nosztalgiáról szólnak. Felnőtt fejjel tekintek vissza annak a futballistának a pályafutására, aki mindenkinél nagyobb hatással volt arra, ahogyan ezekhez a színekhez kötődöm.
Némi félelemmel vágtam neki ennek az utazásnak, vissza a kilencvenes évek közepének Madridjába. Amikor az ember a negyvenhez közelít, a futballal – sőt, talán az élettel – kapcsolatban is kevés bizonyossága marad. Az egyik ezek közül, hogy soha többé nem lesz senki olyan, mint gyerekkorunk kedvenc játékosa. Én pedig elhatároztam, hogy próbára teszem ezt a bizonyosságot, ahogyan a hívő kérdez rá Isten létezésére. Arra voltam kíváncsi, vajon megállja-e a helyét a Raúlba vetett hitem akkor is, ha a jövőből visszatekintve, az emlékezet ködét félretéve vizsgálom meg hősöm pályafutását.
Ez a könyv kísérlet arra, hogy elmesélje egy olyan játékos történetét, akinek emlékét – ettől tartok – lassan elhomályosítják a Real Madrid későbbi sikerei, valamint egy olyan spanyol válogatott diadalai, amely nélküle jutott fel a csúcsra. Egy 17 éves, vézna, görbe lábú fiú lépett színre, egyfajta munkáskirály karakterével. Nagyon hamar, és nagyjából 26 éves koráig, a világ legemblematikusabb csapatát is a sajátjává tette, miközben az a dicsfény, amely őt a magasba emelte, mára megkopni látszik a fekete-fehér felvételeken.
Amikor Raúl berobbant, a Real Madrid három évtizede nem tudott ismét Európa trónjára ülni. Hat BEK-győzelmét már az AC Milan öt sikere fenyegette: az olaszok kettőt a hatvanas években, további hármat pedig a nyolcvanas évek végétől nyertek. Amikor 2000-ben a FIFA a XX. század legjobb klubjának választotta a Real Madridot, senki sem vitatta az elismerés jogosságát. Az 1998-ban és 2000-ben megszerzett újabb két európai trófea egyértelműen a fehérek javára billentette a mérleget. Raúl pedig, ennek a csapatnak a testeként és lelkeként, az utolsó nagy hajrában segítette hozzá a Real Madridot ahhoz, hogy a futball első évszázadának legnagyobb klubjává váljon.
Raúl kevesekhez foghatóan testesítette meg azokat az értékeket, amelyeket a veteránok nemzedékről nemzedékre igyekeznek továbbadni az újoncoknak: nincs elveszett labda, és az ellenfelet mindig tisztelni kell. Ez azonban nem azt jelenti, hogy oda kell tartani a másik orcánkat is – hanem azt, hogy ha kell, mellkassal állunk bele, és megvédjük magunkat.
A 7-essel a hátán technikai tudásával – amelyet sokszor méltatlanul alábecsültek – és taktikai intelligenciájával egyaránt lenyűgözött. Jorge Valdano, az edző, aki vállalta a kockázatot, és bedobta őt a mély vízbe, azt mondta róla: „Ő a legintelligensebb futballista, akit valaha pályán láttam.”
Valdano a galaktikus korszak sportigazgatójaként eltöltött időből őriz egy történetet, amely mindennél jobban megmutatja, hogyan tekintett Raúl a futballra. Egy kulcsfontosságú dortmundi Bajnokok Ligája-mérkőzés előtti edzés előtt Ronaldo és Roberto Carlos trükkökkel és mutatványokkal szórakoztatták az öltözőt. Valdano mosolyogva figyelte a játékos jelenetet, amikor Raúl elhaladt mellette, és csak ennyit mondott: „Ahhoz, hogy holnap nyerjünk, ez semmire sem jó.”
Raúl versenyszelleme csak két óriáséhoz mérhető: Di Stéfanóéhoz és Cristiano Ronaldóéhoz. Az előbbi megteremtette a győztes Madrid legendáját; az utóbbi minden korábbi rekordot elsöpört, és örökre beírta a nevét a világ legnagyobb klubjának történetébe. Kettejük között Raúl másfél évtizeden át tartotta a vállán a klubot, és 741 fellépésével mindmáig ő játszotta a legtöbb hivatalos mérkőzést a Real Madrid mezében.
A Real Madrid első csapatában eltöltött tizenhat éve alatt több korszakváltást is megélt, és ezekre a könyv is külön figyelmet fordít. A 25 fejezet mindegyike egy-egy konkrét mérkőzés köré épül – legyen szó a Real Madrid, a spanyol válogatott, a Schalke 04, az Al-Sadd vagy a New York Cosmos találkozójáról –, és a mérkőzések adatlapjai segítenek elhelyezni az adott történetet a maga korában.
Raúl még a Bosman-ítélet előtti futballban tűnt fel, a Real Madridtól pedig úgy búcsúzott, hogy a klub az előző nyáron mintegy 260 millió eurót költött átigazolásokra. Zaragozában akkor mutatkozott be, amikor a mobiltelefon még korántsem volt mindennapos – az édesapja csak akkor tudta meg, hogy fiát behívták a keretbe, amikor az hazaért ebédelni –, Madridból viszont már okostelefonnal a zsebében távozott.
Ezek a krónikák az árnyoldalakat sem hallgatják el – hiszen ahol fény van, ott árnyék is akad. Szó esik Raúl formahanyatlásairól is, még ha küzdőszelleme időnként vissza is idézte pályafutása ragyogó első felét. Ha az olvasó úgy érzi, hogy a szöveg bizonyos pontjain túlságosan elnéző vagyok vele, megígérhetem: igyekeztem elkerülni ezt. De néha előbújik belőlünk a gyerek, és átveszi az irányítást. Mint amikor leesik a hó, és egyszerűen képtelenek vagyunk ellenállni annak, hogy hógolyót gyúrjunk.
Aki nem látta Raúl legjobb változatát, annak ez a könyv meghívás egy kivételes tehetség felfedezésére. Aki látta, de hagyta, hogy pályafutásának hanyatló szakasza átírja az emlékeit, annak talán alkalmat ad arra, hogy újraértékelje őt.
Aki pedig a 7-est tekintette bálványának, annak a Crónicas raulistas szerzője egyetlen üzenetet küld:
„A jövőből jövök, és elárulhatom: az utazás végül jól ér véget.”
