A legmélyebb, legőszintébb rajongás sem mentes a kiábrándultság pillanataitól. Olykor megfakul a magától értetődő lelkesedés, és az ember azon kapja magát, hogy már nem ugyanazzal a várakozással fordul szeretett csapata felé. Magam is átéltem ezt néhányszor, mégis hiszem, hogy a három idény óta visszatérő problémák, a lélektelennek érzett játék és a fokozódó kiábrándultság közepette is találhatunk kapaszkodókat. Arda Güler tehetségében, egy másként működő középpálya lehetőségében és mindenekelőtt Mourinho töretlen küzdeni akarásában.
A Madrid iránti szeretetem a gyermekkoromból megmaradt örökség, énemnek az a része, amelyet még nem rontott meg a világ, nem kezdett ki az unalom és az öregedés. Ellenben úgy érzem, ismét eljött az ideje, hogy erőfeszítést tegyek. Ugyanis nem lehet minden rossz, egyszerűen nem lehet, még akkor sem, ha a Real Madrid első csapata jelenleg alaktalan, szomorú és lélektelen képződménynek tűnik számomra, amely immár három idény óta cipeli magával krónikussá vált problémáit.
Mourinho Madridjában azonban Arda Güler is futballozik. Jelenleg Güler az, aki miatt érdemes jegyet váltani a fehérek mérkőzéseire. Ő az egyike azon kisszámú labdarúgóknak, akik valóban méltók ahhoz, amit ez a mez megkövetel. Mert ehhez nem csupán erőfeszítés kell, hanem mindenekelőtt tehetség.
A török játékos tehetsége ebben az idényben olyan, mint egy megnyitott csap, amelyből tej és méz árad, akár azokban a régi muszlim legendákban, amelyeket egykor a sivatag emberei meséltek egymásnak. A sötét, hideg éjszakákon a beduinok végtelen, buja kertekről álmodoztak. Ilyen Arda Güler bal lába. A játékos most igazolja vissza azt a nagyságot, amelynek születését tavaly tavasszal, azon a sötét müncheni éjszakán láthattuk. A Madrid elveszítette azt a mérkőzést és vele együtt a párharcot is, mégis nyert valamit: egy vezéregyéniséget, egy újabb Modrićot. Megnyerte annak lehetőségét, hogy legyen végre egy valódi irányítója, egy ‘playmakere’. Mert erre a csapatnak égető szüksége van. Valakire, aki értelmet ad a játéknak, aki céltudatosan mozgatja a többieket, aki képes különbséget jelenteni, és valóban versenyképessé tenni a támadókat.
A remény másik apró hajtása Bernardo Silva. Vagy inkább a hiánya. Valakinek igazán meg kellene kérdeznie Mourinhót, hogy Bernardo alkalmas-e a játékra, vagy sem. Feltételezem, azért nem szerepelteti többet, mert amikor elhagyta a Cityt, elveszítette azokat a kenyai, maratoni futókat idéző, herkulesi képességeket (hehe), amelyekkel Guardiola szuperemberei rendelkeztek.
Az igaz, hogy Bernardo idősebbnek látszik a koránál. Vékony, törékeny alkata van, a bőre és a haja pedig olyan, mintha éppen valamilyen betegség készülne rajta kitörni. De az, hogy most nem játszik, azt is jelenti, hogy egyszer majd játszhat. Vagyis létezik annak a lehetősége – talán nem is olyan távoli –, hogy a Madrid középpályája végre megszűnik a Valverde és Tchouaméni Fűrészüzemként működni.
Mert immár világosan látható és bizonyított: amint pályára kerül valaki, akinek megvannak az igazi középpályásirányítóhoz szükséges adottságai, és Valverde egy sorral feljebb léphet, a Madrid azonnal visszanyeri mindazt a vertikalitást és erőt, amelyet az uruguayi a pálya előrébb eső területein képes hozzátenni a játékhoz, igazi box-to-box középpályásként. Mert ez az ő természete.
Amikor a hétvégén láttam Mourinhót futni Vinícius meg nem adott gólja után, először bizony kínos zavar fogott el. Az első madridi korszak Mourinhója még a földre vetette magát, hogy megünnepeljen egy utolsó percben szerzett gólt, vagy szamárháton lovagló kisgyerekként felkapaszkodott Callejón hátára, miközben uralkodói mozdulattal rázta a mutatóujját: én vagyok a legjobb, az első számú! A mostani Mourinho ellenben úgy szalad, esetlenül, akár egy parkban kocogó öregapó, hogy kimutassa Vinícius iránt érzett szeretetét, noha korábban a kispadra ültette. A két jelenet közötti minden különbség ellenére azonban Mourinho él, és győzni akar. Egy kicsit úgy kapaszkodik a hitbe és a reménybe, ahogyan mi magunk is. Tudja, hogy már nincs sok lehetősége, és hogy neki is meg kell tennie a magáét. Ez pedig már valaminek a kezdete. Mert ahhoz, hogy az ember bármi jót elérjen, mindenekelőtt hinnie kell abban, hogy képes rá.
Aztán Mourinho nem jelent meg a Villarreal elleni mérkőzés utáni sajtótájékoztatón, és ezzel megerősítette, hogy ami a lázadó szellemből még megmaradt a Madridban, ami egyedüliként szembeszáll azzal az óriási színjátékkal, amelyet spanyol futballnak neveznek, az ő maga. És ez már nem holmi apró hajtás, hanem egy gyönyörű, életerős zöld sarj. Egy új tavasz, még ha éppen ősz is van.
Mou el fog bukni, de előtte még megvívja a maga csatáját. Egyelőre ennyi is elég ahhoz, hogy visszatérjen a mosoly az arcunkra, és leüljünk megnézni a Madrid következő mérkőzését.
