Tegnap este bemutatták a ‘Caso Negreira: el padre, el hijo y el espíritu santo’ (A Negreira-ügy: az apa, a fiú és a Szentlélek) című dokumentumfilmet. A másfél órás alkotás a spanyol labdarúgás történetének egyik legsúlyosabb botrányát dolgozza fel, kivételes alapossággal, a rendelkezésre álló dokumentumokra és a büntetőeljárás iratanyagára támaszkodva.
A film mögött olyan, többségében a nyilvánosság számára kevésbé ismert madridisták állnak, akik a hagyományos sportújságírás közegén kívül vállalkoztak az ügy átfogó bemutatására. Aligha véletlenül. Ha arra kellett volna várni, hogy a spanyol sportsajtó valamelyik meghatározó szereplője készítsen hasonló munkát, könnyen lehet, hogy a dokumentumfilm soha nem születik meg.
A végeredmény figyelemre méltó. Nem elsősorban azért, mert újabb vádakat fogalmaz meg a Barcelonával szemben, hanem mert rendszerezi és egymás mellé helyezi azokat a tényeket, vallomásokat, pénzügyi adatokat és dokumentumokat, amelyek külön-külön már korábban is nyilvánosságra kerültek, összességükben azonban egészen más megvilágításba helyezik az ügy súlyát.
Éppen ezért a filmet nemcsak a Real Madrid szurkolóinak lenne érdemes megnézniük. Hasznos lehetne az ügyben eljáró bíróság számára is, ahogyan Aleksander Čeferinnek és az UEFA illetékeseinek, akikhez a Real Madrid korábban több ezer oldalnyi dokumentációt juttatott el a Barça-Negreira-ügyről.
A film egyik legnagyobb erénye a szinte teljesen szenvtelen előadásmód. A készítők nem látványos felháborodással vagy hatásvadász eszközökkel próbálják meggyőzni a nézőt. Hagynak időt a dokumentumoknak, a vallomásoknak és az egymás mellé állított körülményeknek. Ezt a visszafogottságot csupán a gondosan megválasztott zenei aláfestés töri meg, amely a baljós gregorián dallamoktól a tragikomédia hangulatáig terjed.
Az ügyiratokból kirajzolódó történet olyan súlyos és következetes bizonyítéki összképet alkot, amely indokolttá teszi a sportkorrupció gyanújának bírósági vizsgálatát és a felelősség kérdésének érdemi eldöntését. Különösen fontos ez annak fényében, hogy a spanyol sportjogi szabályozás alapján megállapított elévülés nem teszi meg nem történtté a kifizetéseket, és nem ad választ arra sem, milyen célból, milyen szolgáltatások ellenértékeként és milyen vezetői tudomás mellett folytak azok. Az elévülés körülményei ráadásul önmagukban is további kérdéseket vetnek fel.
A film tragikomikus csúcspontjai közé tartoznak Joan Laporta már-már szürreális jelenetei, különösen a rejtélyes dokumentumokat tartalmazó – vagy éppen nem tartalmazó – dobozok társaságában tett nyilatkozatai. Az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy ekkora arcátlanságot már csak a mesterséges intelligencia képes előállítani. Pedig nincs szükség hozzá.
Aki továbbra is ragaszkodik ahhoz a megnyugtató elképzeléshez, hogy a spanyol labdarúgás intézményrendszere alapvetően rendben működik, annak ez a dokumentumfilm aligha lesz kellemes élmény. Aki viszont a tiszta versenyt, az egyenlő feltételeket és a sportág hitelességét tartja fontosnak, annak klubhovatartozástól függetlenül érdemes végignéznie.
A Negreira-ügy jelentősége ugyanis messze túlmutat a Barcelona és a Real Madrid rivalizálásán. A kérdés végső soron az, hogy egy sportszervezet éveken keresztül fennálló pénzügyi kapcsolata a játékvezetői testület egyik vezetőjével összeegyeztethető-e a tisztességes verseny alapvető követelményeivel, és képes-e a spanyol futball intézményrendszere ennek következményeit megfelelően kezelni.
A történtek súlyával akkor is szembe kell nézni, ha ez fájdalmas következtetésekhez vezet. Csak így lehet egyáltalán remény arra, hogy a spanyol labdarúgás visszanyerje azt a hitelességet, amelyet az ügy olyannyira megtépázott. A tegnap este bemutatott dokumentumfilm ehhez kínál fontos, megkerülhetetlen adalékot.